Kedvencekhez adás
30

Akt

I. - Újra a kastélyban

Szerzői megjegyzés:

Kedves Olvasó! Köszönöm, hogy elolvastad, szívesen várom a kritikádat! Néhány fontos infó a regényről: – Az Akt befejezett regény, tehát biztosan nem fog félbemaradni a feltöltése! – 24-26 fejezetből áll. (Hivatalosan 24, de mivel vannak nagyon hosszú fejezetek, azok lehet, hogy két részletben fognak felkerülni.) – Előreláthatólag minden héten péntek-szombat magasságában fog új rész érkezni.

ELSŐ FEJEZET

ÚJRA A KASTÉLYBAN

Noha a Dorinát idáig elhozó helyközi busz már régen eltűnt ugyanarra, amerről nem sokkal korábban megérkezett a faluba, a lány még mindig a megállóban rostokolt. Legalább húsz percen át kellett várnia, mire végre meghallotta a távolban felhangzó terepjáró jellegzetes, mély hangját.

Régi ismerősként üdvözölte a volánnál ülő, fiatal férfit, és hatalmas mosollyal az arcán szállt be az autóba.

– Időben elindultam! Esküszöm neked! – mentegetőzött a férfi. – Nem gondoltam volna, hogy a tegnapi vihar ennyire lebontja az utat.

– Semmi gond! – legyintett Dorina. – A fő az, hogy megjöttél, kedves Tamás.

A lány tudta, hogy a kastély mindenese utálja, ha a neve egy mondatba kerül a kedves szóval, de ennyi gonoszkodás neki is járt, amiért ennyit várt rá.

– Ha-ha-ha! – imitált erőltetett nevetést a férfi, miközben gázt adott. – Egyébként nagyon várják már, hogy te is megérkezz. Mintha évekkel ezelőtt mentél volna el.

Dorina megforgatta a szemét. – Csak tíz nap volt.

– Mint egy örökkévalóság! – gúnyolódott játékosan a férfi, majd jobbra jelzett, és a betonútról lefordulva áttért egy nyomvályús földútra, ami tényleg nem nézett ki a legjobban.

– Ez tényleg eléggé rossz – jegyezte meg néhány perccel később Dorina, amikor már két kézzel kapaszkodott.

– És akkor még finoman fogalmaztunk! – lamentált a férfi, majd hatalmasat fékezett egy pocsolya előtt, hogy lassan, lépésről-lépésre ereszthesse bele a terepjárót.

– Kezdek rosszul lenni… – motyogta Dorina, miközben mély lélegzetet vett.

– Nyugi! Mindjárt megérkezünk – mutatott ki az anyósülés melletti ablakon a férfi.

Dorina oldalra pillanatot, és pár másodperc erejéig még a szája is tátva maradt a látványtól. Éppen úgy, mint fél évvel ezelőtt, a nyár elején, amikor először tárult a szeme elé ez a nem mindennapi kép. A szállóként szolgáló, napságra színű kastély tőlük száz méterre, a domb tetején állt. Innen már jól látszott a magasba törő, zömök óratorony, csakúgy, mint az ódon boltívbe hajló ablakok sokasága, és a fémesszürke palaköntösbe öltöztetett tető egésze.

Noha e kép láttán hat hónappal ezelőtt valami zsigeri balsejtelem, a gyomrát két kézzel szorító és szipolyozó rossz érzés fogta el, most inkább azt érezte, hogy hazatért. Vissza oda, ahol tulajdonképpen a bezártság ellenére sem érezte magát kalickában, és ahol fél évvel ezelőtt elkezdődött a tulajdonképpeni felnőtt élete.

Miután a terepjáró a domb aljában lágyan hullámzó kis tó melletti kőúton felkapaszkodott a kastély előtti lemurvázott parkolóba, közvetlenül az épület mellé befordulva megállt. Dorina széles mosollyal az arcán szállt ki, miközben nagyot szippantott a semmihez sem hasonlítható, tiszta, hegyi levegőből. Amerre csak elnézett, mindenhol erdőt látott. Jobbra a fenyőkkel közrefogott – még zöld, de már lassanként a sárgába forduló – bükkösök emelkedtek egyre magasabbra, míg balra egy hosszabb, lefele lejtő tisztást követően nyúltak egyre mélyebbre a völgyben a tölgyesek, mígnem aztán teljesen el is tűntek a látóhatárról. A látványt csak tetézte az erdő különös – a lelket szinte felborzoló –, szüntelen susogása. Dorina e pillanatban azt kívánta, bárcsak érthetné azt a sejtelmesen sziszegő nyelvet, amelyet az erdő fái, állatkái beszéltek. Ám még mielőtt hozzákezdhetett volna megfejteni e fantasztikus dialektust, a háta mögött megszólalt Tamás.

– Nincs sok vendég egyébként. A két kisház üres és a kastélyban is csak három szobában vannak. Ja – kapott a fejéhez színpadiasan a férfi. – Meg az öreg!

Dorina lemondóan megrázta a fejét, és színpadiasan felsóhajtott. – Ne hívd már így! Még csak ötven éves.

– Szóval öreg! – undokoskodott tovább Tamás, aztán bezárta az autót és felkapta a bőröndöt. – Beviszem a szobádba.

– Köszi! – küldött felé egy barátságos mosolyt Dorina, aztán a farmerja hátsózsebében pihenő telefonja után nyúlt. A kijelzőn felvillanó digitális óra fél hármat mutatott, ebből pedig egyenesen következett, hogy még pontosan hét és fél órája maradt este tízig. Addig mindennel el kellett készülnie, ezért a mobilját elrakva, késlekedés nélkül, a személyzeti szállás felé indult. Ám mielőtt belépett volna csinos kőépületbe, a válla fellett hátranézve, pillantása a felé néző két, emeleti ablakra kalandozott.

Már alig várta az estét és az éjszakát.

***

Dorina hirtelen riadt fel az igazak álmából tíz óra előtt kilenc perccel. A lány tétovázás nélkül az éjjeli szekrényére tette a mellkasáról félig lecsúszott könyvet, majd a délután már előkészített ruhái után nyúlt. Tudta, hogy nincs sok ideje elkészülni, ha nem akar elkésni. Márpedig ő nagyon nem akart. Akihez igyekezett, igencsak kényes volt az ilyesmire. A késést épp úgy nem tolerálta, mint a korábban érkezést. Ő maga olyan volt, akár a greenwichi atomóra, és ugyanezt elvárta mindenki mástól is. Igaz, Dorinától feleslegesen. Bár a lány igyekezett valami fejlődést mutatni a pontosságot illetően, ám az még csak távoli célként lebegett a szeme előtt, hogy egyszer hajszálpontosan este tíz óra nulla percre megérkezzen.

Miután mindennel végzett – az elmúlt hónapokban kialakult szokásait követve –, kiosont a személyzeti szállásról, megkerülte az egész kastélyt, majd a keleti homlokzaton nyíló oldalajtóhoz sietett. Az éjjeli lopakodáshoz az épület valamennyi bejárata közül ez volt a legbiztonságosabb.

Dorina lélegzet-visszafojtva illesztette a zárba a kulcsát, és csak akkor nyugodott meg kissé, amikor a nyíló ajtó résébe bekukucskálva odabent csak mozdulatlan sötétet látott. Gyorsan belépett, bezárta maga mögött az ajtót, majd kőszoborrá meredve figyelni és hallgatózni kezdett.

Sajnos hamar ráeszmélt, hogy ma este nem lesz könnyű dolga, ugyanis a hallból halk beszélgetés zaja szűrődött ki, ami alaposan megnövelte az esetleges lebukás veszélyét. Dorina tudta, hogy csendesnek, de legfőképpen gyorsnak kell lennie, ha nem akar bonyodalmat, és addig meg sem szabad állnia, amíg legalább a fél szintet nem éri el.

A lány mély lélegzetet vett, elmormolt magában egy gyors fohászt, aztán egy alkalmasnak tűnő pillanatban elindult. Légiesen könnyed léptekkel keresztülsuhant a sötét előtéren, majd a rövidke folyosón, és a rózsaszín, nemes márványból készült lépcsőfokokon is, egészen addig, amíg el nem érte a hőn áhított fordulót.

Dorina itt – mint minden alkalommal, most is – rövid pihenőt tartott. Kifújta magát, mielőtt tovább indult volna.

Ahogy fokról-fokra közeledett az emelethez, tisztán érezte, hogy egész testében – a lába ujjától a feje búbjáig – remegni kezd. A gyomra egy csomóba rándult, a szívverése felgyorsult. A szervezetében az adrenalin egyre magasabbra és magasabbra szökött. Ez amolyan szertartásszerűen minden alkalommal ugyanígy történt, most már idestova három hónapja. Nem volt új a nap alatt. De már nem is törődött vele. Pontosabban már beletörődött a helyzetbe. Elfogadta, hogy ez mindig így lesz, és sosem fog megváltozni. Belátta, hogy ezt nem lehet megszokni.

Épp úgy, ahogyan az örökös lelkiismeret-furdalást sem, ami menetrendszerűen érkezett, valahányszor hazudni kényszerült ezen esti kirándulások apropóján. Noha az elővigyázatosságának hála kifejezetten meleg helyzetbe még sosem került, időről-időre kénytelen volt aprókat füllenteni, hogy ne derüljön ki semmi.

Dorina kifejezetten utálta a hazugságokat, de akihez ment, nem hagyott számára választást. A lány még most is emlékezett a másik komoly ábrázatára, amikor az megígértette vele, hogy bárki is faggatja, ő hallgatni fog.

– Egyszerűen azért van erre szükség, mert túlságosan bonyolult lenne elmagyarázni másoknak a találkozásaink okát. S talán nem is hinnének nekünk. Ne keltsünk feltűnést, ha nem muszáj. Tudja ezt vállalni?

Dorina akkor nem gondolkodott, nyomban igennel felelt, és minden nehézség ellenére, ezt máig sem bánta meg. Még akkor sem, amikor épp a sötétben tapogatózva igyekezett előrejutni, kockára téve az állását, az ittlétét, mindent, amit szeretett.

Az emeletre felérve a lány nem sokat tétovázott, azonnal a bal oldali folyosó végénél lévő ajtóhoz sietett. Bár nagyon is jól tudta, hogy az ajtó nyitva várja őt, néhány másodpercre mégis megállt előtte. Halkan suttogva elolvasta az ajtóra kackiás betűkkel, gondosan megmunkált arany névtáblára kiírt nevet: Havashy István, majd behunyta a szemét, és számolni kezdett magában.

Tízig, nem tovább.

Ennyi elég volt ahhoz, hogy megregulázza a gondolatait, és áthangolja magát az ajtón túli világra.

Miután átlépett a küszöb felett, óvatosan, szinte hang nélkül csukta vissza az ajtót, majd a picinyke előtért maga mögött hagyva, tovább indult az őt kajánul hívogató, sápadt sárga villanyfény felé. A lakosztály fülsiketítő némasága fojtogató béklyóként ölelte őt a keblére, mindez azonban mégsem hatott ijesztőnek a számára. Volt ideje hozzászokni már az elmúlt hónapokban.

Ahogy a vastag szőnyegpadlóról hirtelen a recsegő fa parketta szegélyére lépett, Dorina kelletlenül elfintorodott és megtorpant. Lábait szorosan összezárta, körmével a farmerja durva anyagába vájt, miközben pillantásával a szoba közepén lévő munkapadnál rajzoló férfit kezdte fixírozni. Nem akart kezdeményezni, azt várta, hogy a másik tegye meg a kezdő lépést, ám nem úgy tűnt, hogy Havashy István erre a közeljövőben sort akarna keríteni. A férfi látszólag olyan elmélyülten dolgozott, hogy Dorina még azt is megkockáztatta, hogy észre sem vette az érkezését.

– Hát megjött? – szólalt meg a férfi több percnyi hallgatás után, anélkül, hogy felnézett volna.

– Igen, meg… – lehelte halkan válasz gyanánt a küszöbön álló. – Jó estét! – folytatta kis szünet után bátortalanul.

– Elkésett! – dörrent a lányra Havashy. – Pontosan öt és fél perccel múlt tíz óra.

– Tudom – mormolta bűnbánóan Dorina, miközben ujjai újra és újra görcsösen belekaptak a nadrágja anyagába. Már-már belefájdultak a körmei a mozdulatba. – Sajnálom.

– Tudja, hogy semmit sem utálok jobban, mint a nem pontos érkezést – kezdte csóválni a fejét a férfi továbbra is anélkül, hogy egy másodpercnyi pillantásra is méltatta volna a lányt. – Egyébként egész este a küszöbön akar ácsorogni? – nézett fel végre-valahára. – Mert azt a saját szobájában is megteheti, nem kell érte ide eljönnie! Lásson munkához! – intett a fejével Havashy a szépen faragott, fal mellett álló fa polcrendszer felé, amelyen az alkotáshoz szükséges eszközök pihentek.

Dorina némán, beleegyezően bólintott, aztán sietős léptekkel a polc irányába indult. Igyekezett lábujjhegyen járni, s a lehető leggyorsabban megtenni a néhány méteres távot. Bár jól tudta – az elmúlt néhány hónapban ennyire már kiismerte a festőt –, hogy nem haragszik rá igazából, sőt, talán még mulattatja is a dolog, ám ennek ellenére nem volt tiszta a lelkiismerete, hogy újból nem ért ide időben. No meg ebben a szobában az embert valahogy mindig a hatalmába kerítette valami különös melankólia.

Azt Dorina maga sem tudta volna megmondani, hogy ez a légkör segítette-e az alkotást, vagy hátráltatta. Egyszer így érezte magát, másszor meg úgy. Örökös ingadozás volt ez a végletek tengerében. Néha olyannak hatott itt lenni, mint a világon sehol máshol. A keze szinte önálló életre kelt, és akár hosszú órákon át alkotott rendületlenül, míg máskor egy egyenes vonalat is nehezére esett húzni, akkor is, ha a papír felett görnyedt egész álló este.

A polchoz érve annyi eszközt vett magához, amennyit egyszerre elbírt, majd visszaindult a szoba közepén lévő munkapadhoz. Miután Havashy István hosszabb távra költözött be, ezért ezt a szobát, amely eredetileg nappaliként funkcionált, az ő kívánsága szerint átalakították – ezt Dorina még Tamástól tudta meg, az első napokban, amikor idekerült. Így történhetett meg, hogy ez a helyiség mára már egy kisebb műteremmé avanzsálódott, s a krémszínű tapétába csomagolt falak határolta szoba közepén terpeszkedő munkapadon, meg a hozzátartozó két bárszéken kívül, mindössze egy, a falnál álló polcrendszer alkotta a bútorzatot.

– A két hete elkezdett rajzot folytatja ma? – törte meg a csendet újfent a szakadatlanul dolgozó Havashy, miután Dorina megérkezett az asztalhoz.

– Igen – pakolt le a munkapadra a lány. – Azt terveztem – fordított hátat, ám még mielőtt visszaindulhatott volna a polcon maradt eszközökért, a férfi hangja ostorként csattant a háta mögött.

– Mindent idehozott már!

Dorina megrázta a fejét, miközben hátranézett a válla felett. – Még nem. Vissza akarom építeni a kompozíciót.

– Nem – szakította félbe Havashy. – Nincs már rá szüksége! Folytassa emlékezetből! A valóság már megtette a magáét, ideje, hogy a képzelet is megtegye.

– Rendben – hagyta a festőre a dolgot.

Noha Dorina egyáltalán nem értett egyet a férfi véleményével, mégis pontosan tudta, hogy felesleges vitatkoznia vele, hiszen a végén úgyis Havashy István diadalmaskodik majd. Éppen ezért inkább összepréselte az ajkait, lenyelte a tiltakozását, majd visszasétálva elfoglalta az őt megillető helyet. Pontosan szemben a férfival. Hamarosan megigazította a rajzlapot, aztán ceruza után kezdett kutatni, amikor is Havashy hirtelen odanyújtotta neki azt, amivel eddig ő rajzolt.

– Én keményebbel folytatom, magának pedig ez kell most. Egyébként is ezt szereti a legjobban, nemde? – mozgatta meg kissé az ezüstös fényben csillogó rajzeszköz végét.

– De igen, köszönöm – vette el a ceruzát a lány. Kisvártatva az ujjai közé fogta, és majdnem hozzá is érintette hegyét a papírhoz. Ám az utolsó utáni pillanatban mégis meggondolta magát.

Dorina óvatosan felsandított a vele szemben ülőre. Aztán visszafordult a rajzához. Majd megint felnézett, és újra vissza. Egészen addig, amíg egyszer csak szembe nem találta magát a parázsló, mélybarna szempárral.

– Bocsánat – mormolta szégyentől eltelve.

– Most miért kér bocsánatot? – dörögte a férfi.

– Nem akartam megzavarni a tanár urat a munkában – szabadkozott a lány.

– Nem zavart meg. Ha zavarna, magára szóltam volna. De miután csendben ülök és csak nézem.

Dorina nagyot nyelt. Tudta jól, hogy az lenne a legjobb, ha megszakítaná a szemkontaktust, és visszafordulna a rajzához, ám egyszerűen képtelen volt erre. Ritka pillanatok egyike volt, hogy a férfi teljes figyelmét birtokolta, nem csak egy töredékét. Így ezt addig akarta kiélvezni, ameddig csak tehette.

– Láttam plakátokat most, hogy otthon voltam – törte meg végül a lassacskán terhessé váló csendet, miközben egy pillanatra sem engedte szabadjára Havashy tekintetét.

– Valóban? – emelte meg kissé az egyik szemöldökét a festő. – Merre?

A lány elgondolkodott, miközben hátradobta a haját a válla mögé. Annyifele járt Pesten az elmúlt napokban, hogy hirtelen egy konkrét helyszínt sem tudott felidézni. – Nem tudom – választotta a könnyebb utat végül. – Nem emlékszem már rá, csak arra, hogy az egyik aluljáróban. Tudja, ilyen hátulról megvilágított hirdetőben.

Havashy bólintott. – Tudom! Bár hónapok óta itt élek, de előtte évekig a fővárosban laktam – jegyezte meg leheletnyi gúnnyal. – És akkoriban viszonylag gyakran használtam a metrót is, így az aluljárókon is átvezetett az utam. Egyébként én is voltam Budapesten a hét közepén. Bár jómagam egy plakáttal sem találkoztam. Igaz, csak egy hosszabb délutánt töltöttem a fővárosban.

Dorina alig láthatóan ugyan, de megvonta a vállát. – Keveset raktak ki talán.

– Viszonyítás kérdése. Maga szerint keveset, szerintem meg sokkal többet, mint kellett volna.

– A tanár úr nem szeretné, hogy hirdessék a kiállítását?

Havashy bosszúsan legyintett. – Ez nem erről szól. Egyébként sem érdekel senkit, hogy én mit akarok. Én csak rajzolok, festek, alkotok. A biznisz, ahogy mondani szokás, nem az én asztalom – hallgatott el egy sóhajtásnyira. – A plakátokra visszatérve pedig: mi számít kevésnek, és mi soknak?

Dorina elgondolkodott. A felvetés teljesen jogos volt.

– Fogós kérdés – felelte végül, majd ismét ujjai közé vette a néhány percig az asztalon heverő ceruzát, és miután a férfi is munkához látott, ő is rajzolni kezdett.

A vonalak egyre-másra sűrűsödtek a nagy, fehér lapon. Igazság szerint két héttel ezelőtt nem jutott sokáig. Fárasztó napja volt, szinte teljesen kimerült, mire eljutott a rajzolásig. Ráadásul lélekben félig-meddig már otthon érezte magát. Így néhány kósza vonal után abbahagyta az egészet. Most viszont semmi nem állíthatta meg abban, hogy a még csak a képzeletbeli szemei előtt el-elúszó rajz végre valóssággá, és amennyire csak lehet, valóságossá váljék.

Hosszú órák teltek el csendben, munkával, épp úgy, mintha csak a percek lettek volna. A tizenegy órát hamarosan elhajtotta aludni a fél tizenkettő, azt a háromnegyed tizenkettő, majd a sorban már az éjfél következett. A helyiségben tort ülő némaságot legfeljebb a ceruza sercegése, vagy a vízbe mártott ecset loccsanása űzte tova néhány futó pillanatra. Különös atmoszféra vert ilyenkor tanyát a szobában. Egyszerre volt jelen a művészet, az alkotás, bármiféle hétköznapiság vagy közöny nélkül. Dorina már az elején is sejtett valamit, de teljes valójában csak a sokadik alkalommal értette meg, hogy e légkör miatt szeretett bele annyira ebbe az egész helyzetbe. Mert beleszeretett. Ez nem volt kérdés. Ha nem így lett volna, bizonyosan nem vállalta volna a hazugságot azért, hogy minden héten itt lehessen.

– Lassan mennie kellene, nem? – törte darabjaira a helyiségben uralkodó csendet néhány óra múltán a festő, miközben felsandított a falon ketyegő órára.

– Hány óra van? – fordult a falióra felé Dorina is.

– Mindjárt egy.

– Akkor igen – sóhajtott rezignáltan. – Kár. Pedig már majdnem kész lett – pillantott le az előtte fekvő munkájára. – Még egy kis árnyékolás kellett volna.

Havashy István egy másodpercre átnézett az asztal felett a lány rajzára, ám anélkül fordult vissza a saját munkájához, hogy bármit is szólt volna. Jóllehet nem is kellett mondania semmit. Dorinának már ez a kósza pillantás is több mint elég volt. Tudta, hogy a férfinak tetszik, amit alkotott. Érezte Havashy István egész kisugárzásában. Éppen ezért futólag elmosolyodott – persze szigorúan csakis magában –, aztán pakolni kezdett. Igyekezett nagyobb rendet hagyni maga után, mint amilyen az érkezése előtt volt. Miután a munkapad rá eső részét összerendezte, rajzát az egyik polchoz vitte és a szokásos helyre eltette.

– Jövő hét szombaton is feljöhetek? – kérdezte halkan.

Havashy nem válaszolt azonnal, előbb még behúzott egy vonalat az előtte pihenő rajzlapra. – Hacsak nem utazik haza, akkor igen.

Dorina megrázta a fejét. – Most már karácsonyig biztosan nem.

– Értem – bólintott a férfi, majd visszafordult rajzolni.

A lány néhány másodpercet még várt, aztán sietősen elköszönt és elindult vissza a szobájába.

Ahogyan várni lehetett, a kastély mostanra már teljesen elcsendesedett, így a visszaút kevésbé volt izgalommal teli, mint az idefelé vezető, mégis, miután Dorina becsukta maga mögött a saját szobájának ajtaját, szinte hallani lehetett, ahogy a rá nehezedő kövek lepotyognak a szívéről. Volt mitől megkönnyebbülnie, elvégre ez az éjszakai út minden ízében veszélyes mutatványnak hatott, amolyan védőháló nélküli kötéltáncnak a magasban.

Miután Dorina egy kicsit kifújta magát az ajtónak dőlve, gyorsan visszaöltözött pizsamába, majd ágyba dőlt.

Volt mit kialudnia, sok minden történt ma: újra búcsút vett jó néhány hónapra a családjától, megúszott egy újabb éjszakai kalandot, és ennek tetejében még alkotott is egy majdnem teljesen kész képet. Ha a három közül valamiért, ez utóbbiért minden kétséget kizáróan érdemes volt ma reggel felkelnie…