Akt

– Ne nézz így rám! – kérte halkan, miközben tekintetét a szemközti bolt kirakatára szegezte.

– Akkor hogy nézzek? – csattant fel idegesen Bianka.

– Csak ne így! – motyogta türelmetlenül Dorina, majd lemondóan megcsóválta a fejét.

Közel sem arra haladt a találkozójuk, amerre kellett volna.

– Nem akarok veled veszekedni, csak beszélni – tett egy újabb próbát Bianka.

– A szemed mást mond – vágott közbe gunyoros hangon Dorina.

– Én melletted állok és nem akarok benned lelkiismeret-furdalást kelteni! Elvégre a nővéred vagyok! Az a dolgom, hogy támogassalak. De…

– Nincs de! – szólt közbe határozottan Dorina. – Ha támogatni akarsz, akkor nincs de.

A két lány váltott egymással egy nagyon is beszédes pillantást, aztán mindketten elfordították a tekintetüket. Egy csónakban eveztek, még ha nem is feltétlenül egy irányba.

– Jó, rendben! Igazad van!  – adta meg magát Bianka. – De legalább jól érzed ott magad?

– Igen! – felelte késlekedés nélkül, határozottan Dorina. – Nem mondom, hogy mindig tökéletes minden, de nagyon is jól érzem magam. Mostanra egészen belejöttem már. Megtaláltam, amit kerestem. Ezért is mentem vissza.

Bianka szótlanul bólintott. – Ne hidd, hogy nem érzem át a helyzeted.

– Ha jól sejtem – vágott közbe kissé idegesen Dorina –, most megint jön egy de…

– Nem! Csak annyit akarok mondani, hogy te is lehetnél belátóbb. Hatalmas sokként ért a döntésed mindenkit. Egyik napról a másikra hátat fordítottál nekünk, és elköltöztél az Isten háta mögé.

– Csak emlékeztetnélek, hogy te is egyik napról a másikra mentél el otthonról.

– Igen, ez így van! – ismerte be kelletlenül a lány. – De én csak néhány kerülettel költöztem arrébb, és hozzám sohasem ragaszkodtak úgy, mint hozzád. – Dorina szólni akart, ám Bianka egy mozdulattal elnémította. – Ne köntörfalazzunk! Valljuk be, hogy kettőnk közül, mindig is te voltál a kedvenc. Főként anyánál. Ő még most is odáig van érted.

– Nem értem, mi köze van ennek ahhoz, hogy a szüleink irányítani akarják az életemet.

– Csak annyi, hogy megérthetnéd, miért vannak úgy ki a döntésedtől. Nem akarnak bántani, vagy korlátozni, de igenis váratlanul érte őket, meg őszintén szólva engem is, hogy visszamész. Nem erről volt szó! A tavasszal azt mondtad, hogy csak egy kis levegőre vágysz, fél év, és utána visszajössz Pestre.

Dorina egykedvűen vállat vont.

– Tudom, és akkor így is gondoltam, de azóta megváltoztak a dolgok. Beilleszkedtem, megtaláltam a számításom, és lehetőséget kaptam, hogy maradjak. Egyébként pedig – vett mély lélegzetet, hogy kissé lehiggadjon – egyáltalán nincs a világ végén, és soha nem történt velem jobb dolog, mint ez a munka. Ezt persze anyának is elmondtam. De nekem nem hiszi el. Tehetnél egy szívességet és te is megpróbálhatnád elmondani neki. Hátha megérti végre. Bár gondolom, ő uszított rám téged is.

– Ez azért erős túlzás! – emelte a kezét maga elé védekezésképp Bianka. – Nem uszított rád, de valóban megkért, hogy próbáljak veled beszélni.

Dorinának hirtelen rossz érzése támadt.

– Ugye nem tudja, hogy egy éjszakára hazajöttem?

– Nem! – rázta meg a fejét Bianka, aztán mélyet sóhajtott, hogy lenyugodjon. – Figyelj! Tudom, hogy nem állíthatlak meg, és nem is akarlak. Csak annyit ígérj meg, hogy minden rendben lesz veled.

– Ha megígérem, el is fogod hinni?

Bianka elmosolyodott, aztán némán bólintott.

Dorina néhány másodpercig szótlanul bámulta nővérét, majd teljesítve az óhaját, ígéretet tett arra, miszerint minden a lehető legnagyobb rendben van és lesz is.

– Ezt akartam hallani, köszönöm – hálálkodott Bianka, miközben szoros ölelésébe vonta a húgát.

– Megtennéd akkor, hogy ezt továbbítod a szüleinknek is?

– Beszélek velük.

– Rendben! – bólintott Dorina.

– Most viszont! – ugrott fel az asztaltól Bianka. – Ha kivégezted a kávéd, akkor gyere!

– Mégis hová?

– Oda! – bökött állával a Váci utca túlfelén lévő ruhabolt felé. – Veszünk neked estére valami dögös szerelést.

– Megvan már, hogy mit veszek fel – szúrta közbe reménykedő tekintettel Dorina.

– Akkor kapsz tőlem búcsúajándékot, ha már megint hónapokig nem foglak látni. És ne is tiltakozz! Ebből nem engedek!

 Dorina nem ellenkezett. Szó nélkül megadta magát, és hagyta, hogy a nővére behúzza egy olyan puccos helyre, ahová ő maga soha az életben nem tette volna be a lábát. És mint az igen hamar kiderült, nem is ok nélkül. Bár egyáltalán nem akarta megbántani Biankát, de nem igazán talált magának olyasmit, aminek boldogan vált volna a tulajdonosává. A ruhák egy része egyáltalán nem volt az ő stílusa, ami pedig mégis, azért soha nem adott volna ki ennyi pénzt. Hiszen két bolttal odébb fele áron is megkaphatta.

Így végül nem maradt más választása, minthogy belemenjen egy kompromisszumba, és kiválasszon magának egy aranyszínű, magában mintás, áttetsző selyemsálat. Arról ugyan fogalma sem volt, hogy hová fogja tudni felvenni, de végeredményben ezzel járt a legjobban.

***

Néhány órával később a lány lendületesen fordult körbe a tükör előtt, végigfuttatva pillantását az igencsak karcsú, a szoba félhomályába szinte belevesző alakján. Mivel soha életében nem járt még a maihoz hasonló eseményen, csak reménykedni tudott, hogy nagyjából eltalálta a megfelelő öltözéket.

A lány hosszú tanakodás után döntött a fekete, szűk szárú nadrág és a sötétkék alapon fehér mintás, háromnegyedujjas, kissé lenge hatást keltő blúz mellett. Bár kétségkívül jól nézett volna ki – és talán illendő is lett volna – a szoknya, de így a november eleji, meglehetősen csípős éjszakában inkább nem akarta kipróbálni, hogy milyen lenne abban bolyongani a pesti utcák sötét, éjjeli erdejében.

Dorina már az utolsó csatokkal tűzte fel a frufruját, amikor a tükörképe mögött megjelent Bianka képmása.

– Ejha, Rini! – vetette vállát az ajtókeretnek a nővére. – Nagyon dögös vagy, kishúgom! Jól áll a kék!

– Nem túlzás? – nézett hátra a válla felett Dorina.

– Nem hiszem. Ahogy elmondtad, ez elég puccos hely lesz.

– Igen, az – bólintott, majd a tükörben felvette a szemkontaktust a nővérével. – Egyébként köszönöm, hogy befogadtál. Biztosan nem zavarlak?

– Engem? – mutatott magára Bianka. – Dehogy! Erre még csak ne is gondolj. Nóri pedig, mint látod, nincs sehol. Szerintem itthon sem alszik. Gondolom, megint kibékültek a barátjával. Szóval meg se forduljon a fejedben, hogy zavarsz!

– Köszönöm. Sokat jelent nekem – küldött hálás mosolyt Dorina a nővére felé.

– Ugyan! Bár – halkította le a hangját Bianka – anyáéknál is ellehetnél. Örülnének neked.

– És – vágott közbe Dorina – egész este veszekednének velem, hogy ne menjek vissza. Nem, köszönöm! Ez most a legkevésbé sem hiányzik. Ugye nem felejted el, hogy mit ígértél?

Bianka összeszorított ajkakkal, némán bólintott. – Nem árullak el, ne izgulj! Megígértem.

– Hálás vagyok! – ölelte meg nővérét a lány, miközben fél szemmel felsandított a faliórára. – Lassan mennem kellene. Az Andrássy út nincs közel.

– Ez Csepel – sóhajtott fel Bianka. – Ide semmi sincs közel.

***

Dorina kicsit késésben volt, így amennyire csak a magassarkú cipőben tudott, igyekezett sietni. Most az egyszer nem akart elkésni. Már csak azért sem, mert tudta, hogy Havashy István mennyire ragaszkodik a pontossághoz.

A lány már messziről látta, hogy az Andrássy út közepe táján lévő galériánál készül valami. Nemcsak az utca kövezetére terített vörösszőnyegből, hanem az épület előtt gyülekező kisebb tömegből is. Legalább harminc-negyvenen beszélgettek, nevetgéltek, várakoztak a három emelet magas, több mint százéves épület árnyékában.

Mire Dorina a galériához ért, a ház előtt bámészkodók nagy része már elindult befelé, így maga is besorolt a lassan csordogáló tömeg közepébe. Az üvegajtókon átlépve, a lány egy kis előtérben – amolyan fogadótérben – találta magát. Ám mielőtt jobban körülnézhetett volna, máris egy vele nagyjából egykorú, de körülbelül egy fejjel magasabb, fekete, karcsúsított egyberuhát viselő hostess lépett elé.

– Jó estét kívánok! – köszöntötte őt végtelenül erőltetett és hamis mosollyal.

– Jó estét!

– Üdvözlöm önt Havashy István ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett életmű-kiállításon! Szeretnék adni egy tájékoztató anyagot – nyújtott egy vékony kis füzetecskét Dorina felé. – Néhány fontosabb információ található benne a művész úr pályájáról, valamint a képekről is olvashat benne érdekességeket. A ruhatárat jobbra találja – hadarta végtelenül unott hangon –, a büfét balra. A kiállítás megnyitója pár perccel hat óra után fog kezdődni.

– Rendben, köszönöm – vette el a szóróanyagot Dorina, majd egy halovány mosolyt vetve a hostessre, ellépett mellette. De még nem jutott elég messze, amikor ismét felcsendült mögötte, az: Üdvözlöm önt… kezdetű „mondóka”, újra, elölről, legalább háromszázötvenedjére.

Igazság szerint sajnálta a hostesst, ő maga biztos nem szívesen csinálta volna ezt, bár néhány éve egy ismerőse sokszor hívta őt is. De annyi pénzt egyszer sem tudott ajánlani, hogy végül belemenjen a dologba.

Miután Dorina átjutott az előtéren és a ruhatárban letette a kabátját, egy pohár borral a kezében lépett be a kiállítóterembe. A lányt egy másodperc alatt beszippantotta és magával ragadta a felfokozott várakozást hirdető halk morajlás,  az izgatott, perzselő duruzsolás, amely egészen addig tartott, amíg a fények nem sokkal hat óra után el nem kezdtek pislákolni. A félhomályra válaszul, a vendégek sietősen előrébb léptek, kisétáltak a képek árnyékából, s az összes szempár a helyiség egy pontjára, a hátsó fal előtti pódiumra szegeződött, amelyen néhány másodperc múltán, a felhangzó tapsvihar közepette, megjelent a mai este házigazdája, Szalóczai Éva.

– Jó estét kívánok! – kezdte köszöntőjét ünnepélyes hangon az asszony. – Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm önöket a Patina Galéria tizedik, őszi kiállításán! – Éva néhány másodperces, teátrális szünetet tartott, miközben vesébe látó pillantással végigpásztázta a termet és a közönséget. – Tíz év! Ennyi idő telt el azóta, hogy a Patina Galéria megnyitotta kapuit ebben az épületben, itt, a méltán híres és gyönyörű Andrássy út szívében. Bátran kijelenthetem, hogy ez idő alatt Magyarország legnívósabb galériái közé emelkedtünk. Tíz éve, az első kiállítások szervezésénél kis túlzással könyörögnöm kellett a művészeknek, hogy idehozzák a képeiket. Ma viszont ők könyörögnek nekem, hogy ide hozhassák őket. – A teremben halk, protokolláris nevetés hangzott fel. – Tíz év alatt a semmiből, egy stílust, egy kész rangot teremtettem, itt, e falak között. Ma az mondható méltón elismert és kiemelt művésznek, aki a Patina Galéria falai között már bemutathatta a képeit. Azt gondolom, mindez magáért beszél. Épp úgy, mint az, hogy ennek a szép ünnepnek az apropóját egy olyan művész életmű-kiállításának a megnyitója adja, mint Havashy István! – Újabb hangos taps hangzott fel a teremben. – Hamarosan ide szólítom majd az ünnepeltet is, hogy nyissa meg néhány gondolattal a kiállítását, ám mielőtt ezt megtenném, egy egészen friss és váratlan örömhírt szeretnék önökkel megosztani. – Az asszony újabb hatásszünetet tartott. – Nagy örömmel jelentem be, hogy a mai nap ünnepeltje, Havashy István, tiszteletbeli meghívást kapott a jövő februárban Velencében megrendezésre kerülő, „Com’é facto”[1] címet viselő világkiállításra, melyen Földünk ma élő legnagyobb festői, grafikusai vesznek részt. Ezúton szeretném – fordult a tulajdonosnő a dobogó mellett álló Havashy István felé – legmélyebb gratulációmat kifejezni, és sok sikert kívánni a kiállításhoz!

A szép szavakat újabb tapsorkán követte, amely hosszan, legalább egy percig tombolt a teremben.

Éva nem siettette a pillanatot, hagyta a közönséget ünnepelni. Csak akkor szólalt meg újfent, amikor a tapsvihar már csendesedni kezdett.

– Hölgyeim és uraim! – vette vissza a szót határozott hangon. – Ezek után kérem, engedjék meg, hogy ide szólítsam magam mellé, és egyúttal felkérjem a kiállítás megnyitására, a minket körülvevő képek alkotóját, a méltán világhíres festőművészt, Havashy Istvánt!

Újabb tapsvihar tört ki a teremben, miközben a megszólított festő komoly – de semmiképpen sem marcona – pillantással felvonult az emelvényre. A negyvenes éveit épphogy csak maga mögött hagyó Havashy elegáns, fekete, fénylő anyagból készült öltönyt viselt, fekete inggel és arany nyakkendővel kiegészítve. Bár nem volt túl magas, de szikár alakja illusztris és tiszteletet parancsoló jelenséggé tette, különösen így, a reflektorok és a csattanó vakuk kereszttüzében.

A festő nem kezdett azonnal beszélni. Előbb végighordozta pillantását az egész termen, bőségesen időt hagyva arra, hogy az imént kissé felbolydult tömeg lecsendesedjen.

– Szép jó estét kívánok önöknek én is! Nagy tisztelettel köszöntöm valamennyiüket, és egyúttal azt is köszönöm, hogy eljöttek, és a kiállításomat megtisztelik a jelenlétükkel! Bevallom, bár elég nagyképűen hangzik, nem számolom a kiállításaimat, így fogalmam sincs, hogy ez pontosan hányadik is. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez a ma megnyíló tárlatom a maga nemében egyedülálló a pályám során, elvégre nem valószínű, hogy életemben még egy ötvenedik születésnap alkalmából rendezett kiállításom lesz. – A termen halk kuncogás morajlott végig. – De nem szeretném elviccelni, valóban fontos mérföldkőnek érzem ezt a mai napot. Szám szerint nyolcvanöt kép néz ránk, e falakról. Ez a nyolcvanöt alkotás az elmúlt közel harminc év lenyomata. Mindegyik kép egy kis szelet az életemből, egy kis darab a múltamból, s ezáltal a jelenemből is természetesen. Épp ezért rendkívül személyesnek érzem ezt a kiállítást. Bízom benne, hogy önök is részesei lehetnek azoknak a varázslatos pillanatoknak, amelyeket én megélhettem, mialatt készültek ezek a festmények, grafikák. Szép estét kívánok mindnyájunknak! Köszönöm szépen!

Újfent taps hangzott fel, mialatt a férfi köszönésképpen bólintott még egy utolsót, aztán – hátat fordítva a közönségnek – lesétált a pódiumról.

A következő pillanatban a fények visszaerősödtek, a beszéd helyét lágy és dallamos muzsikaszó vette át, a csendét pedig nem is olyan halk morajlás.

Dorina a pillantásával – már amennyire a tömeg ezt megengedte – követte az alkalmi színpadról lesétáló Havashy Istvánt, aki a pódiumot maga mögött hagyva, rögvest egy jól szituált, drága öltönyt viselő férfihez lépett. Kezet ráztak, néhány szót beszélgettek, majd a terem egyik oldalajtója felé vették az irányt.

Mindent egybe véve a lány nem csalódott Havashy Istvánban. Ezt várta tőle, bár tény, hogy felettébb szokatlan volt számára így látnia a férfit. A festő a műterem magányában annyira más volt, mint itt. Ott legtöbbször egy befelé forduló, őrült zsenihez hasonlított, nem pedig egy elegáns, finom, az élet valóságában is otthonosan mozgó művészre.

Dorina nagyot kortyolt a borból, hogy elhessegesse a nem ideillő gondolatait, aztán a hozzá legközelebb lévő festményhez lépett. A középkorú, marcona férfit ábrázoló portré ideális kezdési pontnak tűnt a kiállítás körbejárásához.

A lány valamennyi képnél elidőzött egy keveset, és alaposan megszemlélte az összeset. Jellemző megoldásokat, ismerős gesztusokat keresett, és talált is szép számmal. Havashy István minden elemében kiforrott stílusa szinte karon fogva vezette a műértő szemet, és tárta fel a kép újabb és újabb, rejtett rétegeit. A maga nemében az összes festmény egyedülálló volt, egy-egy kis ékszerdoboz.

Dorinát hamar lenyűgözték a képek, s rajtuk keresztül Havashy tehetsége. Őszintén szólva ezt már nem is tehetségnek gondolta, hanem valami sokkal többnek. Noha a festőnek megvolt a magához való modora, és meg kellett tanulni elviselni őt, ahhoz kétség sem férhetett, hogy egy zseni veszett el benne. Egy igazi géniusz. Még akkor is, ha a lány bevallottan elfogult volt vele szemben, amióta a szombat esték nagy részét nála töltötte.

– Micsoda véletlen – ütötte meg hirtelen egy nagyon is ismerős hang Dorina fülét, miután ellépett egy magas, öltönyös férfi mellett.

A lány hirtelen hátrahőkölt, és kisvártatva eltátotta a száját.

– Tamás! – motyogta félhangosan, mialatt az arcából kifutott minden szín. – Mit keresel itt?

– Szerinted? – forgatta a szemét a férfi. – Képeket nézegetek. Te nem ezért jöttél?

– De, persze, én is a képekért jöttem, persze – hebegett-habogott Dorina, majd megköszörülte a torkát, hogy némi időt nyerjen, amíg összeszedi magát. – Csak meglep, hogy itt látlak.

Tamás féloldalasan elmosolyodott.

– Az érzés kölcsönös. Azt hittem, csak én vagyok szabadságon ezen a hétvégén.

A lányban ugyan felmerült a gondolat, hogy hazudik, de végül inkább az igazság útját választotta. Bízott annyira a férfiban, hogy így tegyen, elvégre Tamás kezdettől fogva mindig kedves és készséges volt vele.

– Jól hitted…  – motyogta halkan. – Én nem vagyok szabadságon.

Az erdész előbb kérdőn felvonta a szemöldökét, aztán teli szájjal elvigyorodott.

– Azt a nemjóját! Te csak úgy leléptél? – Dorina aprót bólintott. – Nem vagy semmi! Ki sem néztem volna belőled!

– Ezt most vehetem dicséretnek? – mosolyodott el a lány is.

– Határozottan! Állati! – lelkendezett tovább. – Robi vitt le a faluba?

Dorina némán bólintott.

– És reggel ő is csempész majd vissza?

– Igen. Fél nyolcra lejön értem.

– És mire szükség lenne rád, már újra ott leszel – fejezte be a lány mondatát Tamás.

– Ühüm. Valahogy úgy.

– Ez igen! Hatalmas terv.

Dorina színpadias meghajlást imitált, majd a tőlük nem messze lévő képre fordította a tekintetét. – Tovább nézzük a kiállítást?

– Persze! – bólintott a férfi, majd egy intéssel maga elé engedte a lányt, aki egy hálás mosollyal köszönte meg az előzékenységét.

– Nahát! – nézett hátra a válla felett Dorina. – Micsoda úriember itt valaki!

– Egy ilyen gyönyörű hölgy társaságában muszáj! – hízelgett Tamás, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után témát váltott. – Te már régi rajongó vagy?

Dorina a kérdés hallatán zavartan elpirult, és nyomban visszakérdezett.

– Miből veszed, hogy rajongó volnék?

– Hát, nem is tudom – mímelt gondolkodást a férfi. – Megszerveztél egy rizikós szökést, bevállaltál egy fárasztó utazást. Mindezt azért, hogy itt legyél – mutatott körbe. – Az ember nem csinál csak úgy ilyeneket. Ehhez nyomós okának kell, hogy legyen.

– Te is itt vagy! – vágott vissza a lány, megpróbálva kimenekülni a kutyaszorítóból.

– Ez igaz! De én szabadságon vagyok, ráadásul egyébként is Pesten tanyázom most. Él itt néhány rokonom, náluk húztam meg magam erre a pár napra. Láttam a plakátokat, innen jött az ötlet, hogy eljövök. Kíváncsi voltam, mitől olyan nagy szám az öreg.

Dorina helytelenítően ingatni kezdte a fejét.

– Csak ötven éves – feddte meg a férfit. – Még nem öreg.

– Hozzánk képest de! – kötötte az ebet a karóhoz Tamás, aztán közelebb hajolt a lányhoz. – Kiugrom a mosdóba. El ne tűnj addig! – suttogta a fülébe, aztán gyors léptekkel kifelé indult a teremből.

Dorina mosolyogva nézett utána, aztán tovább sétált a következő festményhez, kis idő múlva meg az azt követőhöz.

Miután a lány egy szekció végére ért, két irányba is továbbhaladhatott volna, de a döntéssel meg akarta várni a férfit, így egyszerűen csak megállt a tér közepén, és hagyta, hogy a tekintete ide-oda cikázzon az emberek mozgó tömegén.

Már fél perce nézelődött, amikor a pillantása egyszeriben párra talált. Dorina egész testében lemerevedett, s hirtelen úgy érezte, a tagjaira mázsás súly nehezedik. Az őt méregető tekintet tulajdonosa ugyanis nem más volt, mint Havashy István. A férfi kiismerhetetlenül bámulta őt egészen addig, amíg a kettőjük között pont félúton megálló néhány nézelődő miatt el nem takart. Bár a bámészkodók nem sokkal később arrébb mentek, de addigra már a festő is eltűnt. Dorina hiába pásztázta körbe az egész termet, többet nem látta sehol sem.

***

Havashy István utolsó mentsvárként menekült fel Éva emeleti irodájába, egy félreeső pillanatban, amikor épp nem figyelte őt senki. A férfi, miután halkan becsukta maga mögött az ajtót, a tövében várt még néhány másodpercet– arra az esetre, ha valaki utána jönne –, aztán a szobán átvágva az ablakhoz sétált. Innen tökéletes kilátás nyílt a gyönyörű Andrássy útra, amelyet csak a lentről felszűrődő, folyamatos zsivaj rontott el valamelyest.

A festő derekasan küzdött, hogy az idegesítő ricsajt valahogy figyelmen kívül hagyja, de akárhogyan is próbálkozott, előbb-utóbb a kör mindig bezárult, ő pedig visszatért oda, hogy szíve szerint ledobott volna valamit az alsó szinten lévő kiállítótérben tömörülő társaság közepébe, csakhogy végre csend legyen.

Bár e percben rendkívül elégedettnek és boldognak kellett volna lennie, hiszen bizonyos szempontból a csúcsra ért, ő mégis úgy érezte, sokkal jobb lenne neki odalent, az utcán, az egyik járókelő vagy turista bőrében, jelentéktelen, hétköznapi emberként.

Havashy hosszú percekig bámult meredten maga elé, amikor arra lett figyelmes, hogy az Andrássy úti forgatag helyett, Dorina arca kezd kirajzolódni a szeme előtt. A férfinak fogalma sem volt arról, hogy a lány mit keres itt. Elvégre soha, egy árva szóval sem említette, hogy érdekelné őt ez az egész felhajtás.

Nem értem – motyogta maga elé elfojtott dühvel, amikor halk kopogtatás hangzott fel a háta mögül.

Havashy mivel szentül meg volt róla győződve, hogy Dorina jött utána, ezért azonnal beinvitálta az ajtó előtt állót. Ám amikor Halmos Enikő lépett be az irodába, a férfi minden reménye elszállt.

– Nem akarom önt zavarni – szabadkozott azonnal a lány –, de hiányolják a vendégei, Havashy úr. A főnökasszony azt kéri, haladéktalanul jöjjön vissza.

– Eszem ágában sincs! – felelte szárazon a férfi.

– De kérem! – próbálkozott tovább, minden bátorságát összeszedve Enikő. – Nekem muszáj önt visszavinnem. Egyébként Bajót György, a kritikus is kereste már önt. Tudja, hogy ő a legrangosabb publicista a mai művészeti életben.

Havashy, bár igyekezett magát fékezni, végül képtelen volt megállni, hogy a kritikus neve hallatán az arcán ne terüljön szét a gúnyos fintorgás. Persze szigorúan úgy, hogy Enikő még véletlenül se láthassa meg. – Na őt utálom a legjobban az összes közül – morogta félhangosan.

– Akkor jön? – cincogta Enikő.

– Nem! Éva bazsalyogjon egészen nyugodtan, ha akar. Én viszont biztosan nem fogok. Semmi kedvem sincs az ostoba fecsegést hallgatni. Ezek az emberek mind bugyuták és egyszerűek. Eszem ágában nincs mérgezni magam velük. Nem megyek le – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mialatt leült az íróasztal mögötti kényelmes bőrszékbe –, csak ha már a díszes társaságnak legalább a fele eltűnt.

Az ajtóban álló Enikő néhány másodpercig csendben, döbbenten meredt maga elé, aztán hebegni-habogni kezdett. – Most ezt hogy mondjam meg? – nyögött ki végül harmadik nekifutásra egy értelmes mondatot.

– Így, ahogyan tőlem hallotta, egész nyugodtan megmondhatja.

Enikő összehúzta a szemöldökét, és szólásra nyitotta a száját, ám végül anélkül kiviharzott, hogy bármit is visszaszólt volna.

A lány reakcióját látva, Havashy egész testét átjárta a győzelem érzése. A férfi néhány másodpercig kiélvezte, hogy újra egyedül lehet, aztán mintha mi sem történt volna, felkelt és az italos szekrényt megdézsmálva töltött magának két ujjnyi konyakot.

Remélte, hogy ezek után ma este már senki nem fogja keresni. Ám ezúttal – kivételesen – tévedett.

***

– Már itt is vagyok! – termett egyszeriben szinte a semmiből Dorina előtt Tamás. – Gyors voltam, igaz?

– Igen – felelte gépiesen a lány, miközben a füle mögé tűrt néhány tincset. – Nagyon is – erőltetett ki magából egy mosolyt, miközben igyekezett kiűzni a fejéből az előbbi találkozás okozta sokkot, még mielőtt a férfi kérdezősködni kezdett volna.

– Merre szeretnél menni? – tárta szét a karjait tanácstalanul Tamás.

Dorina elnézett mind a két irányba, s végül arra bökött az állával, amerre kevesebben voltak.

– Jó döntést! – értett egyet a férfi, aztán néhány másodpercre elhalkult és az arca is egészen elkomolyodott. A lány már épp rá akart kérdezni, hogy mi történt, amikor Tamás hirtelen újra megszólalt. – Te mit gondolsz az öregről? – kérdezte kíváncsian.

Hazugság lett volna azt állítani, hogy Dorinát váratlanul érte a kérdés, sőt, kész válasza is volt rá – már csak azért is, mert a festő személye, különös életmódja, stílusa gyakran téma volt a kastélyban dolgozók között –, ám mielőtt belekezdhetett volna a szokásos mondókájába, a férfi hirtelen eltűnt mellőle.

Dorina, bár megpróbálta a fél termen átvágtató Tamást utolérni, ez valójában csak akkor sikerült neki, amikor a férfi az egyik festmény előtt végül megállt. A lány lihegve érkezett mellé, s rögtön azt kezdte a képen keresni, hogy vajon Tamás mit láthatott rajta, ami ennyire felzaklatta.

 A festményt itt készült a Duna partján, Dorina tősgyökeres pestiként nagyából azt is sejtette, hogy pontosan hol. A lány azonnal felismerte a háttérben a Szabadság hidat, a sarokban pedig a Gellért-hegyi sziklatemplom egy aprócska szeletét. Bár a gyönyörűen és aprólékosan kidolgozott háttér szinte kiabált, a kép lényegét mégsem ez adta, hanem az előtérben háttal ülő nő alakja, akinek az arca nem látszott, csak a hosszú, világosbarna tengerként vállára omló haja és karcsú, nőies teste.

Miután a lány többször is alaposan áttanulmányozta a képet, tekintetét a mellette feszülten álló, egész lényében idegesen vibráló Tamásra fordította vissza. Dorina nem értette, mi lelte a férfit. Semmi olyan nem történt, ami ezt a reakciót kellett volna, hogy kiváltsa belőle.

– Hé! – próbálkozott a lány. – Minden rendben?

– Persze! – felelte gépiesen Tamás, pillantását le nem véve az előttük lévő festményről. – Csak azt hittem… – hallgatott el hirtelen.

– Mit? Mit hittél?

– Semmit! – rázta meg a fejét lemondóan. – Tévedtem! Menjünk! – lépett el a kép elől, maga után húzva a teljesen tanácstalan lányt is.

***

Havashy István jóllehet mindent megtett, hogy láthatatlan maradjon, így sem járt sikerrel. Alig több, mint fél órával azután, hogy Enikőt elzavarta, újabb vendég érkezett hozzá. Ezúttal kopogás nélkül.

– Eltévedt, ha a mosdót keresi – dünnyögte mogorván a férfi köszönés gyanánt, amint a bőrszékkel az ajtó irányába fordult.

– Akkor még szerencse, hogy nem azt keresem – felelte azonnal a hívatlan látogató, miközben becsukta maga mögött az ajtót.

– Akkor meg mit akar? – csattant fel a festő. – Egyáltalán ki maga?

– Szita Evelin – mutatkozott be a nő. – És munkát akarok. Azt hallottam, hogy modellt keres az új aktképéhez.

Havashy ugyan valamelyest megdöbbent a válasz hallatán, de mivel nem állt szándékában elárulni magát, továbbra is fenntartotta kiismerhetetlen, hűvös arcát. – Megkérdezhetem, hogy hol hallotta? – érdeklődött közönyt erőltetve magára.

Evelin halványan elmosolyodott. – Itt is meg ott is – válaszolta rejtélyesen, majd nem túl gyors és kecses léptekkel elindult az iroda túlfelén lévő íróasztal irányába.

Havashynak elég volt egyetlen pillantást vetnie a nő hosszú, vékony lábaira, szép, formás idomaira, hátközépig érő, barna hajára és a világító, kék szemére ahhoz, hogy megállapítsa, egy igazi modellalkattal van dolga. Olyannal, akit érdemes lerajzolni egy aktképen.

– Szóval azt állítja, hogy kész lenne levetkőzni a képhez? – kérdezte, miközben felemelkedett az asztal mögül.

– Akár most, azonnal – válaszolta gondolkodás nélkül.

Havashy elmosolyodott, majd kilépett az asztal mögül és összefonta a mellkasa előtt a karjait.  – Lássuk! – jelentette ki szenvtelenül.

Evelin néhány másodpercig nem mozdult, már-már úgy tűnt, hogy Havashy győzelmet aratott felette, amikor egy elegáns mozdulattal elejtette a retiküljét, majd elkezdte kibontani az estélyi kapcsait. A nő végig egyenesen a férfi szemébe nézett. Még akkor is, amikor a gyönyörű, éjfekete ruha, halk suhogás kíséretében, a bokáját körülölelve, a földre hullott.

Havashynak el kellett ismernie, hogy Evelin egycsapásra kivívta a tiszteletét. Nem azzal, hogy levetkőzött, hanem azzal, hogy közben végig a szemébe nézett.

– Pénzt vagy hírnevet akar? – kérdezte közelebb lépve hozzá.

Evelin szeme sokatmondóan megvillant.

– Egyik sem jön majd rosszul.

Havashy néhány pillanatig még tartotta a szemkontaktust, aztán alig láthatóan bólintott. – Aki ide küldte, tudni fogja azt is, hogy a későbbiekben hol talál majd meg – vetette oda, majd kikerült a csipke alsóneműben álló nőt, s anélkül sétált ki a szobából, hogy egy másodpercre is hátra nézett volna.