Akt

engin

IX. - A búcsú ideje

2019. október 7.

Reggel még fél nyolc sem múlt el, amikor Dorina már talpon volt.

Bár éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, mégsem érezte magát fáradtnak. Sőt, épp ellenkezőleg… Régen volt már ilyen éber. Az órák hosszat tartó céltalan forgolódás után, a reggel sápatag, szürke fénye szinte megváltásnak hatott. Végre kiszakadhatott a szobájából, és a baljós gondolatokat maga mögött hagyva, elmehetett kiszellőztetni a fejét.

Dorina még az éjszaka elhatározta, hogy amint megvirrad, késlekedés nélkül nekiindul, felkeresi az erdő mélyén rejtőző kedvenc helyeit, és valamennyitől elbúcsúzik. Bármennyire is viszolygott a gondolattól, még azzal is számolnia kellett, hogy ma este már otthon fogja álomra hajtani a fejét. Még a szemét sem kellett lehunynia, hogy megjelenjen előtte az anyja szorgoskodó alakja, metsző hangja és a tipikus, győztes én megmondtam pillantása. A lányt ugyan már a puszta gondolattól is leverte a víz, de aligha akadt választása. Ha valamiben, abban egészen biztos volt, hogy Tamásnak nem fog engedni, még akkor sem, ha ezért távoznia kell a kastélyból.

A személyzeti szállásról kilépve, Dorina nem nézett semerre sem, a kerten átvágva egyenesen a völgy felé indult. Miközben a domboldalba vájt lépcsőkön lefelé igyekezett, pillantása a tőle csak pár tízméternyire, a reggeli fagyban ködtengerként gőzölgő tó felé tévedt. Egészen másként nézett ki most minden, hogy a földet belepte a hó. A lány, noha nem akart a tónál megállni – félt, hogy valaki meglátja őt a kastélyból –, végül képtelen volt elmenni mellette.

A partra érve letérdelt, és hosszú, kecses ujjait kinyújtva, óvatosan megkarcolta a víz felszínét. Érintése nyomán kis hullámfodrok indultak el körös-körben a napfelkeltében ezüst köntöst öltő zavaros tó tükrén. Dorina ajkai apró mosolyra húzódtak, miközben ujjait ismét a vízhez érintette.

Volt valami ebben a tóban. Valami, ami a legbelsőbb érzékeit megragadta. Nem most, hanem még az érkezésekor. Tulajdonképpen annak idején az autó ablakából, a hegy tetején délcegen feszítő kastély után, ezt látta meg másodjára. Jól emlékezett még ma is arra a pillanatra, amikor a kerítés hálóján keresztül, a bozót árnyékából kibontakozva, először felfedezte magának a tavat, meg a partján lévő pavilont. Már első nap délután lejött ide, aztán másnap délelőtt és délután is. Sokat jelentett neki ez a hely, főleg azért, mert itt találkozott először Havashy Istvánnal. Ez a momentum pedig az egész ittlétét, sőt, minden bizonnyal az egész életét megváltoztatta. Éppen ezért olyan tisztán, és élesen emlékezett az első beszélgetésükre, mintha csak néhány perce történt volna.

***

Már nyár volt, de az igazi kánikula még váratott magára. Dorina érkezése óta már közel két nap telt el, ám az élete ahelyett, hogy egy csapásra rendeződött volna, csak még sokkal kuszább lett. Nem mintha hiányzott volna neki a szülői ház, ám jelen pillanatban valahogy az új dolgokkal sem tudott igazán mit kezdeni. Minden olyan viszonylagos volt, olyan ingatag. Jószerivel csak ellentéteket érzett maga körül, semmi mást. Bár már kicsomagolt, még nem érezte sajátjának a szobáját. Noha mindenki nagyon kedves volt vele, még senki sem tekintette őt munkatársnak.

Mivel alapjáraton még semmi dolga nem volt – azontúl, hogy ismerkedjen a birtokkal –, ezért tegnap egész nap sétált, felderítette a környéket, ma délután pedig úgy döntött, hogy egy régi szenvedélyének fog hódolni, és hosszú évek után újra előveszi a ceruzát.

Dorina a kastély alatti domboldal tövében hullámzó kis tó partján telepedett le rajzolni. A lány az elmúlt néhány órában azon dolgozott, hogy megörökítse az egyik gyönyörű tavirózsát, amikor fura érzése támadt. Előbb a fejbőre kezdett bizseregni, aztán kisvártatva a gerince mentén a háta is.

Valaki figyelte őt.

Dorina néhány másodpercig még úgy tett, mintha dolgozna, ám a kíváncsisága hamar felülkerekedett rajta. A lány lassan hátranézett a válla felett, és csakhamar fel is fedezte az őt szemmel tartó alakot.

Pár lépéssel állt mögötte.

A lány bátortalanul biccentett neki, mire az azonnal megindult felé. Dorina villámgyorsan megpróbált felpattanni, ám mielőtt eliramodhatott volna, az ismeretlen megállította őt.

– Maradjon csak! – jelentette ki halkan, de határozottan. – Miattam nem kell felállnia. Én sem tenném a maga kedvéért. Gondolom már kitalálta, hogy a szálloda egyik vendége vagyok. – Dorina némán bólintott. – Maga pedig itt dolgozik. De felteszem – intett az állával a lány ölében pihenő rajz felé – nem ezzel fogja ebben a szállodában megkeresni a kenyerét.

– Nem! – köszörülte meg a torkát Dorina. – Nem. Masszőrként fogok dolgozni. Egyébként Linszki Dorina vagyok.

– Áh! – emelte az égre a tekintetét a férfi. – Szóval maga is része annak a merényletnek, amivel ezt a helyet az idióták és elmeroggyantak első számú célpontjává akarják változtatni.

– Parancsol?

A férfi gúnyosan elhúzta a száját.

– Azt nem szoktam. Az ízlésem, hogy úgy mondjam, túl finom hozzá. Hány éves? – szegezte a következő kérdést a lánynak.

– Huszonnégy. A télen végeztem az…

– Igen, ez nyilvánvaló volt. Az viszont már kevésbé az, hogy egy huszonnégy éves lány mit keres itt, sok-sok kilométerre mindentől?

– Itt kaptam munkát – vonta meg a vállát Dorina. Bár ez a kijelentés hagyott maga után kivetni valót, nem is keveset, azért nyomokban igazságot is tartalmazott.

A férfi elégedetlenül felhorkantott.

– Ugyan már! Látszik magán, hogy kiváló munkaerő. Szinte a homlokára van írva egy kisebb tucatnyi pozitív tulajdonság. Bárhol, még Budapest közepén is kaphatott volna állást, ám maga valamiért mégiscsak idejött… Ugye így van? – A férfi elhallgatott egy másodpercre, de csakhamar, még azelőtt, hogy Dorina válaszolni tudott volna, újra kérdezett. – Mióta rajzolja ezt a képet?

Dorina a fejét rázta.

– Nem tudom megmondani. Őszintén szólva fogalmam sincs, mennyi az idő. Meg tudná esetleg mondani?

Az idegen megrázta a fejét.

– Azt nem. De azt igen, hogy mikor és hová kell jönnie.

– Tessék?

– Egy hét múlva szombaton este jöjjön tízre a szobámba! Hozza a rajzot is! De vigyázzon! Ne lássa meg senki sem! Igencsak pletykások az itteniek – intett a férfi fejével a kastély felé –, és attól tartok nem igazán értik a magunkfajtát. Elmagyarázni pedig túlzottan fárasztó volna nekik, hogy mi fán terem ez az egész. Maga nem így gondolja? – biccentett a középkorú idegen, majd nyomban hátat fordított, s elindult.

– Várjon! – kiabált utána a lány. – Nem értek semmit. Én nem olyan masszőr vagyok – pirult bele a mondat végébe Dorina. Az ígéretes munkakezdésnek talán el is jött a vége.

A férfi megfordult. A pillantása talán a Napot is megfagyasztotta volna abban a pillanatban. – Én meg nem olyan vendég… Szombaton este tízkor, fent a szobámban! Emelet, balra, a folyosó végén! Hozza a rajzot! A ceruzát is hozhatja, ha ragaszkodik a sajátjához, bár nálam is talál eleget.

– Kérem! Én… – próbált újra szóhoz jutni Dorina, ám a férfi egy az előbbihez kísértetiesen hasonlító pillantással újfent elhallgattatta.

– Ne kérdezősködjék feleslegesen! Akkor én is hasonlóan udvarias leszek. Most, ha megbocsát, mennem kell! Minden jót, Dorina!

***

Mialatt lassan kinyitotta a szemét, Dorina mélyet szippantott a könnyű és tiszta, hegyi levegőből. A nyár mámorító képe épp olyan hamar foszlott semmivé a szeme előtt, mint a távolba vesző Havashy István árnya. A lány hátra nézett a válla felett – épp arra, amerre annak idején a férfi is elment –, de embernek nyomát sem látta, csak a kastély egyre nagyobb ködbe burkolódzó sziluettjét.

Mivel Dorina már ezzel a néhány perccel is sokat kockáztatott – főleg, hogy Tamás rendszerint ilyenkor a birtokon bolyongott, és a reggeli teendőit végezte –, ezért jobbnak látta, ha tovább indul. Gyorsan felemelkedett, tekintetével megkereste a kerítésen tátongó nem túl nagy lyukat, és arrafelé indult. Miután átbújt a kerítésen, a gyalogúton átvágva, nekiiramodott egy keskeny ösvénynek az erdőben. Lassan, óvatosan haladt előre, vigyázva, nehogy orra essen egy nagyobbacska kőben, vagy faágban. Más már nem is hiányzott volna, csak egy csukló- vagy bokatörés.

Dorina szisztematikusan kereste fel az elmúlt hónapokban feltérképezett környéken a kedvenc helyeit. Egy a márványból fakadó forrást, egy kis erdei vadetetőt, a nem messzi, régen bezárt kőbányát, ahol, mint mindig, most is két név kezdőbetűi voltak kirakva az egykor büszkén feszítő, de ma már megannyi, parányi darabra zúzódott, koszosfehér kődarabból.

Zs és G…

Talán Zsófi és Gábor vagy Zsolt és Gabi… Ki tudja?

A lány néhány percig némán megállt a kezdőbetűk felett. Bár eljátszott a gondolattal, hogy kirakja a saját nevét, de végül letett róla. Nem volt szíve szétszedni a középen szívvel összekötött két név kezdőbetűjét, meg aztán lassan indulnia is kellett visszafelé. Ha ez is volt az utolsó napja, szerette volna tisztességgel végigcsinálni, így az szóba sem jöhetett, hogy elkésik.

***

Az út hazafelé jó fél óráig tartott, de Dorina ezt egy cseppet sem bánta, mert ennyi időre szüksége volt ahhoz, hogy rendet tegyen az e pillanatban meglehetősen kusza gondolatai között.

Mire visszaért a kastélyhoz, teljesen lezárta magában az elmúlt néhány hónapot, és úgy érezte, lélekben készen áll arra, hogy ha mennie kell, akkor méltósággal tudjon távozni.

Őszintén szólva, már az a lehetőség is felmerült benne, hogy jobb, ha ő maga mond fel, és önszántából megy el. Nem csak azért, mert így megelőzhet egy kirúgást, hanem azért is, mert jelen pillanatban elképzelni sem tudta, miként lesz képes a továbbiakban Havashy és Tamás közelében létezni.

A legjobban mégis az fájt Dorinának, hogy pontosan tudta, soha többé nem mehet rajzolni szombat esténként. Nem kockáztathatott a Tamással történtek után, és egyébként sem tudott volna belenézni Havashy szemébe. Főképp, hogy a férfi egyáltalán nem tévedett, nagyon is vágyott erre a képre. De mindez nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy eldobja a racionalitást, az erkölcsöket, az anyjától tanultakat, és csak az érzékeire, na meg a bűnös vágyaira hagyatkozzon.

Dorina mélyet sóhajtott, hogy messze űzze a baljós gondolatait, amikor a távolból meghallotta Robi hangját.

– Dorina! Dorina! – kiabálta a fiú, miközben felé futott. – Csakhogy végre! Már égen-földön kerestünk. – A srác a lányhoz érve szoros ölelésbe vonta őt, és hosszú másodpercekig el sem engedte őt. – Hála az égnek! – lépett el tőle, hogy jobban megszemlélhesse. – Nincs semmi bajod?

– Nem, dehogy, nincs. Miért lenne? – vonta fel a szemöldökét kérdőn Dorina. Semmit sem értett.

– Még kérdezed? – kezdte ingatni a fejét hitetlenül a férfi, miközben maga után húzta a lányt a kastély felé. – Mindent hallottunk, és teljesen elképedtünk.

Dorina egy pillanatra lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Itt volt hát a vége. Amitől tartott, máris valósággá változott.

***

Miután Robi elment, a díszes relikviákkal vastagon kibélelt irodában Dorina kettesben maradt a főnökével.

A lány nem igazán tudta mire vélni dolgot, ugyanis ahelyett, hogy az idősödő férfi azonnal a torkának esett volna, nyájasan hellyel kínálta, sőt még valami meg nem nevezett italt is a kezébe nyomott.

– Nagyon aggódtunk magáért! – törte meg a hallgatást a szálló igazgatója, miután maga is lehúzott egy pohárral.

– Elnézést kérek! – kezdett szabadkozni Dorina. – Én csak elmentem kiszellőztetni a fejemet. Végig akartam járni a kedvenc helyeimet, mielőtt el kell mennem – csuklott el a hangja hirtelen.

– Elmenni? – szaladt fel az igazgató szemöldöke. – El akar menni? – kérdezte hitetlenül, elsápadva.

– Hát – köszörülte meg a torkát Dorina – gondolom nincs más választásom a történtek után. Tamás…

– Már ki is rúgtam azt a semmirekellőt – vágott közbe indulatosan az idős férfi, és hogy a mondandóját nyomatékosítsa, ököllel rávágott az asztalra. – Micsoda egy fráter! Egy nőt bántani…

Dorina szeme a hallottaktól még a száját is eltátotta. Bár nem tartotta magát lassú észjárásúnak, de ebből az egészből nem értett semmit sem. Ám mielőtt kérdezhetett volna, a főnöke észhez tért, abbahagyta a tirádát, és az íróasztalon heverő fotót a lány felé fordította. Dorina a képért nyúlt, felemelte, de aztán rögtön vissza is ejtette. A fénykép a tegnap éjszaka egy heves pillanatának lenyomata volt, épp azé, amikor Tamás pofonvágta őt.

– Botrány! – affektált tovább az öreg. – Én mondom, botrány!

– Kérem! – szólt közbe halkan a lány. – Honnan van ez a kép?

– Ma reggel kaptam postán. Vagy legalább is a többi levél között találtam…

– De kitől?

Az igazgató vállat vont. – A borítékon nem tűntették fel a feladó adatait, benne pedig csak ez a kép volt és persze az üzenet a hátulján…

Dorina újra az asztalon heverő fotó után nyúlt. Sebesen megfordította, s suttogva elolvasta a kép hátulján álló üzenetet. A szöveg nem volt hosszú, de annál lényegre törőbb: „Ha én lennék a főnök, biztosan nem tűrném el, hogy az egyik alkalmazottammal erőszakoskodjanak.”

– Micsoda blamázs! – szörnyülködött tovább az idős vezető, miközben visszavette a lánytól a képet. – Ha ennek híre megy…

– Tamás mit mondott erről? – kérdezett közbe Dorina.

Az igazgató hirtelen elnémult. Egy pillanatig úgy nézett a lányra, mint egy elmeháborodottra. – Semmit – felelte kurtán. – Csak nem gondolja, hogy a történtek után bármit kérdeztem. A tényállás egyértelmű és világos. A szobájába csalta önt éjjel, és viszonyt akart magával kezdeményezni. Ön ezt megtagadta, mire ő ütött. Szerintem ezen nincs mit magyarázni. Elétettem a képet, majd közöltem, hogy egy órája van összepakolni. Egyébként elegem volt már belőle az utóbbi időben, és több panasz is érkezett rá a vendégektől. Vagy százan kapnának egy ilyen állásért…

– És elment már?

– Az ő érdekében nagyon remélem – szűrte a fogai között az igazgató, amikor hirtelen hangos kopogás zavarta fel a szoba nyugalmát.

Az irodában ülők egy emberként kapták fejüket a bejárati ajtó irányába, amikor az a következő pillanatban halkan nyikorogva kitárult, mögötte pedig megjelent Havashy István.

– Áhh! Havashy úr! – affektált az igazgató, miközben az ajtóhoz sietett kezet rázni a festővel. – Mit tehetek önért?

– A számlámat szeretném rendezni – terítette ki a kártyáit mindenféle bevezetés nélkül Havashy.

– Elmegy? – vágott közbe magáról megfeledkezve a szálloda vezetője, már-már viccesen vékony hangon.

– Igen, el. A pihenés hónapjai után úgy érzem, eljött az ideje, hogy visszatérjek a közéletbe.

Havashy egy másodpercre elhallgatott, mialatt a fotelben bénultan ülő Dorinára fordította a tekintetét. Hagyta, hogy a kettejük pillantása egy másodpercre összekapcsolódjon, aztán – mintha mi sem történt volna – visszanézett az igazgatóra.

– Egy órán belül itt lesznek a költöztetők. Kérem, hogy hozza majd fel a szobámba a számlát! Minden jót! – biccentett kurtán, majd válaszra sem várva sarkon fordult, és még azelőtt maga mögött hagyta az irodát, hogy Dorina vagy az igazgató utána szólhatott volna.