Akt

engin

V. A sors ostromba megkísértése

2019. szeptember 6.

Dorina és Tamás némán sétáltak egymás mellett a kopár platánfák szegélyezte Andrássy úton. Már legalább öt perce elindultak, s azóta egy szót sem szóltak egymáshoz.

– Elárulod, hogy mi történt? – tudakolta a férfire sandítva a lány, amikor már úgy érezte, beleőrül a hallgatásba.

– Mikor? – kérdezett vissza a férfi, mintha nem értené, hogy Dorina mire gondol.

– Amikor megláttad azt a képet. Addig semmi bajod nem volt, azóta meg…

– Most sincs semmi bajom! – szólt közbe indulatosan Tamás. – Csak elfáradtam. Meg a nadrág is szorít. Látszik, hogy csak kölcsön kaptam.

Dorina gondolatban az ég felé emelte a pillantását. Ezt a tipikus férfi hisztit elég mélyrehatóan ismerte már egykori párja révén.

– Nemsokára hazaérsz – próbált lelket önteni Tamásba. – Nemsokára a Deák téren vagyunk. Ott felszállsz a metróra és tíz perc múlva már a Déli pályaudvaron is leszel. Messze laknak a rokonaid onnan?

A férfi nemet intett a fejével.

– Egy saroknyira. Gyalog három-négy perc.

– Akkor az már nem sok idő – lamentált Dorina, majd mély levegőt vett és úgy döntött, nem kerülgeti tovább a forró kását. – Mit láttál azon a képen, ami ennyire felkavart? – kérdezett rá mindenféle mellébeszélés nélkül. – Ne is próbáld tagadni! – folytatta kisvártatva, amikor Tamás ellenkezni akart. – Fél éve ismerlek, de még sosem láttalak ilyennek. Szóval?

A férfi előbb hitetlen pillantást vetett a mellette sétáló lányra, aztán erőltetetten felnevetett. – Nem fogod annyiban hagyni, ugye? – kérdezte lemondóan.

Dorina nemet intett a fejével.

– Láttam már azt a képet valahol – szólalt meg halkan Tamás.

– Tényleg? – kerekedett el a lány szeme. – Mégis hol?

– Nem emlékszem rá – ingatta a fejét a férfi. – Csak tudom, hogy láttam már. Biztos veled is volt már ilyen. Azóta ezen jár az agyam, de lassan kezdem feladni – sóhajtott fel panaszosan. – Az öreg teljesen beköltözött a fejembe.

– Ne hívd már öregnek – vágta vállon Dorina. – Csak ötven éves…

– Ötven, ötszáz, nem mindegy? – simított végig fájdalmas arckifejezéssel a férfi ott, ahol a lány az imént eltalálta. – Au! Ez fájt!

– És még bele sem adtam mindent – kacsintott rá a lány, majd állával a hatsávos út túl oldalán lévő fás-bokros liget felé intett. – Az már a Deák tér.

– Igen, tudom. Nem is kell tovább kísérned! Neked úgyis a másik irányba kell menned. Innen meg egyedül is eltalálok már. Köszi, hogy eljöttél velem eddig is.

– Ugyan már! – legyintett Dorina. – Imádok este Pesten sétálni.

Tamás némán bólintott, aztán megköszörülte a torkát és közelebb hajolt a lányhoz. – Én nem mondom el senkinek, ha te sem – suttogta a fülébe, majd a villogó szabad jelzésen átfutva, eltűnt egy turistacsoport árnyékában.

 Dorina, bár ezt a férfi már nem várta meg, gondolkodás nélkül rábólintott az ajánlatára. Mindkettejüknek jól jött a hallgatás. Neki azért, mert valamennyien, akik segítették a szökését, úgy tudták, hogy az édesanyja születésnapjára utazik fel, Tamásnak pedig azért, mert a többiek halálra szekálták volna amiatt, hogy részt vett egy ilyen puccparádén, mint ez a kiállításmegnyitó.

A kölcsönös hallgatással mind a ketten csak jól jártak.

Havashy megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint a galéria hátsó bejáratán át kilépett az Andrássy úttal párhuzamos, keskeny, belvárosi utcára. Végre – annyi elpazarolt óra után – hazafelé vehette az irányt.

Szerencsére nem kellett messze mennie, csupán két saroknyira, az Opera mellé. Mostanában, ha Pesten volt dolga, ebben, az egykor csak műteremként használt lakásában húzta meg magát. Jóllehet a budai hegyekben most is ott várta a kétszintes, félig-meddig a saját keze munkája által megépült hatalmas ház, de már több mint egy éve nem is járt arra. Fizette a házvezetőnőt, időről időre aláírta a csekket, hogy a kertész rendbe tegye az udvart, de ennél jobban már cseppet sem érdekelte az a hely. Rég nem tudott rá otthonaként tekinteni, még akkor sem, ha egykoron annak szánta.

Havashy mély levegőt vett, hogy elűzze a rátörő baljós gondolatokat, aztán a következő sarkon elkanyarodott, átsietett az Andrássy út túloldalára, majd valamelyest lassított a léptein, és néhány pillanatig elbámészkodott a korzót kísérő hatalmas platánfák alatt.

Ám ekkor az éjszaka csendjét előbb egy biciklicsengő hangja, aztán egy rövid sikítás törte darabjaira.

***

Dorina nem igazán tudta felidézni magában, hogy mi történt. Az egyik pillanatban zöldre váltott a lámpa, ő elindult az út túloldalára, a következőben pedig már ott is termett az a biciklis a semmiből. A lánynak sikerült elugrania előle, így nem ütötte el, de arra már nem maradt elég ideje, hogy visszanyerje az egyensúlyát, mielőtt elesne. A térde hangos csattanással ütődött az útpadkához, miközben a bokájába éles fájdalom mart. Szédülni kezdett a sokktól, és biztos volt benne, hogy másodperceken belül el fog ájulni, ám még mielőtt egész testével a földre zuhant volna, valaki hirtelen utána nyúlt, és visszarántotta őt.

– Vegyen mély levegőt, és próbáljon megnyugodni! – utasította őt a rejtélyes idegen, miközben a hóna alá nyúlva tett egy próbát, hogy talpra állítsa. – Meg tud állni a lábán?

– Meg. Azt hiszem, meg – felelte erőtlenül a lány. – Hol a biciklis? Megsérült?

– Sérült a nyavaját! Elment a fenébe! – dohogta bosszúsan a megmentője.

Bár Dorina feje még percekig kótyagos volt, és a szédülése sem csillapodott, lassan kezdte visszanyerni a kontrollt a saját teste felett.

– Köszönöm, hogy segített! – fordult reflexből az őt tartó felé, ám amint meglátta a rejtélyes idegen arcát, megint az ájulás közelébe került. A szeme hatalmasra kerekedett, miközben teljesen elsápadt. – Tanár úr? – kérdezte suttogva az őt tartó férfitól.

– Szolgálatára – biccentett kimérten Havashy, majd a lány válla fölött elnézett hátra. – El tud jönni addig a lépcsőházig? – bökött fejével a legközelebbi, alig tíz méterre levő ajtóra.

Dorina egy másodperc alatt mérlegelte a távolságot és a lehetőségeket, majd visszafordult az őt tartó férfi felé. – Addig biztosan.

– Akkor menjünk! – indult el lassan Havashy, magával húzva a lányt. – Sajnos fel kell gyalogolnunk a negyedikre, nincs lift. Kibírja az utat? – sandított vissza kérdő tekintettel Dorinára.

– Ki, de inkább hazamegyek.

– Ilyen lábbal? – vonta fel a szemöldökét meglehetősen szkeptikusan a férfi. – Azt erősen kétlem. Már megbocsásson. Merre is lenne az a haza?

– Nem messze – vágta rá reflexből a nővérétől eltanult mondatot.

– Bővebben kifejtve? – kérdezősködött tovább a festő.

– Csepelen – nyögte végül ki lesütött szemmel.

Havashy egy elfojtott mosollyal egyetemben bólintott, majd mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna, a lányt tovább támogatta a lépcsőház felé.

Noha Dorina emlékei később már megfakultak erről az estéről, azt bármikor és bárhol vissza  tudta idézni, hogy milyen szenvedések közepette tette meg a maratoni hosszúságú utat a negyedik emeleti lakáshoz.

Azt hitte, belepusztul, mire felsántikált a csorbult szélű lépcsökön, és attól sem érezte magát jobban, hogy a lakáshoz közeledve ugyanazok az érzések kerítették hatalmába, amelyek minden szombat este, valahányszor csak rajzolni ment a férfihez.

Miután bejutottak a lakásba, Havashy a nappali felé terelte a lányt, ő maga pedig a konyhába sietett, megkeresni az elsősegélydobozt.

Noha Dorina ismerte már annyira a festőt, hogy ne várjon tőle egy hétköznapi nappalit, az még őt is meglepte, hogy az előszobavégi helyiségbe belépve tulajdonképpen egy műteremben találta magát, amely ráadásul első ránézésre a kastélybeli szoba pontos másának tűnt. Leszámítva a végében terpeszkedő, végtelenül giccses és ronda, vérvörös, bőr kanapét.

A lány elfintorodott, mialatt tekintetét végighordozta a szófán, de végül sajgó bokája meggyőzte, hogy tegye félre a finnyáskodást.

Dorina épp abban a pillanatban ereszkedett rá a kanapéra, amikor Havashy megérkezett.

­– Látom, kényelembe helyezte magát – intett a férfi fejével a kanapé felé. A lány a meglepetéstől megrezzent, és nekirugaszkodott, hogy feláll, ám a festő leintette. – Csak nyugodtan. Amúgy sem tanácsos most ugrálnia – célzott a bokájára, miközben a földre tette az elsősegélydobozt, majd megszabadult a zakójától, aztán a nyakkendőjétől is. – Mindjárt jövök! A kezével mi történt?

Dorina maga felé fordította a két tenyerét, amelyeken egy-egy kisebb seb éktelenkedett. – Horzsolások – felelte. – Semmiség az egész.

– És a bokája? – kiabálta a konyhából férfi.

– Szerintem kiment.

– Mindjárt meglátjuk – érkezett vissza Havashy, kezében két pohárral és egy üveg konyakkal.

A férfi a két kristálypoharat a munkapad szélére tette, és mindegyikbe öntött két-két ujjnyi italt. Az egyiket Dorinának nyújtotta, a másikat megtartotta magának. – Jót tesz ijedség ellen! – biztatta a lányt, amikor meglátta a vonakodó pillantását. – Ne izguljon! Ennyi nem árt meg. Még csak spicces sem lesz tőle – húzta le a sajátját.

Dorina néhány másodpercig szemezett a poharában hullámzó barnás itallal, aztán behunyta a szemét, és húzóra megitta.

Egy pillanatra az egész teste belerándult a keserű, maró ízbe.

– Úgy! – vette vissza a lánytól a poharat Havashy. – És most megpróbáljuk levenni a cipőjét.

– Az fájni fog, igaz? – bukott ki Dorinából a naiv kérdés.

– Igen – bólintott a festő. – Az fájni fog.

A következő percekben a lánynak alaposan küzdenie kellett, hogy vissza tudja fogni a fájdalomtól kikívánkozó sikolyait.  Bár a férfi igyekezett óvatos lenni, ám sem az elegáns cipőt nem volt egyszerű levenni, sem a szűkszárú nadrágot felhajtani.

– Nem tört el – jelentette ki határozottan Havashy, miután tüzetesen megvizsgálta Dorina bokáját. – Csak megrándult. Holnapra kutya baja sem lesz már. Mindjárt teszek rá tapaszt, ami lehúzza a gyulladást.

– Látom, a tanár úr otthonosan mozog a különböző sérülések vizsgálatában és ellátásában.

Havashy felnézett, egyenesen Dorina szemébe. – Elfelejti, hogy hosszú évek óta a festészetből élek. Elég komolyan értek az anatómiához is. Mindig is érdekelt, úgyhogy anno beszöktem az orvosira és pár kurzust ott is végighallgattam – magyarázta rezzenéstelen arccal, mialatt óvatosan a lány bokájára simogatott egy tapaszt. – Jobb lett?

Dorina bólintott.

– A fájdalom percről percre csökkenni fog – egyenesedett fel Havashy. – Ez csak egy kis sérülés. Mint azt ön is tudja, pár nap alatt teljesen rendbe fog jönni – kapta a hóna alá az elsősegélydobozt, majd a helyiség túloldalán lévő, két szárnyú, kopott fehér keretű teraszajtóhoz sétált. – Egyébiránt meglepett, hogy eljött a megnyitóra. – Dorina felkapta a fejét a kijelentésre, ám még mielőtt megszólalhatott volna, a festő tovább beszélt. – Egy szóval sem mondta, hogy érdekelné.

A lány a másodperc törtrésze alatt vörösödött el. – Nem tudtam, hogy a tanár úr mit szólna hozzá, ha eljönnék – simított ki néhány kósza tincset az arcából.

– Mit szóltam volna? – vonta fel a szemöldökét Havashy. – Semmit. Maga felnőtt ember. Odamegy, ahová csak akar.

– Igen, tudom – szabadkozott Dorina. Bár nem akart magyarázkodni, de úgy érezte, valamivel tartozik, ha már a férfi szóba hozta a dolgot. – Azért jöttem el, mert nagyon kíváncsi voltam, meg úgy éreztem, ez a minimum, amiért…

– Amiért szombat esténként jöhet? – fejezete be a mondatát a férfi.

A lány szemlesütve bólintott.

– Ezt egyszer már megbeszéltük – szűrte a fogai között Havashy. – Nem tartozik nekem semmivel. – A férfi mély lélegzetet vett, majd megköszörülte a torkát. – És elnyerték a tetszését a munkáim? – kérdezte nem is olyan rejtett kíváncsisággal a hangjában, miközben szélesre tárta a teraszajtót.

– Igen – vágta rá habozás nélkül Dorina, majd egy fokkal megfontoltabban és lassabban folytatta. – A tanár úr úgy látja az embereket, mint csak nagyon kevesen.

A festő gúnyosan felhorkantott. – Mások is mondták már. Nem maga az első.

– Én csak osztani tudom ezt a véleményt. A kritikusok is biztosan csupa jót fognak írni a kiállításáról. Ahogy az interneten nézegettem, mindig pozitívan nyilatkoznak a tanár úrról.

– Kutakodott utánam? – kérdezte a festő.

Dorina sietősen megrázta a fejét. – Csak egy keveset, és nem is hívnám kutakodásnak.

– Nálam így is többet tud. Én magam nem sokat törődőm a kritikusokkal. Firkászok! – legyintett könnyelműen a férfi, mialatt visszafordult Dorina felé. – Nem kedvelem őket túlzottan. Az utóbbi tizenöt évben már el sem olvasom, hogy mit hordanak össze rólam. Bár arra még haloványan emlékszem, hogy fiatalkoromban kedveltek. Régen többször is volt olyan, hogy akkor is ódákat zengtek, amikor egyáltalán nem volt miért. Csak a jóég értheti őket – lamentált a festő, majd lassan Dorina felé indult. – Na és magával mi a helyzet?

– Velem? – mutatott magára hitetlenkedve a lány.

– Igen… Magának volt már kiállítása, Dorina?

A lány a meglepetéstől egész testében megdermedt, mintha csak áramütés érte volna. Jó néhány másodperc eltelt, mire végre képes volt magát összeszedni. Nem is igazán a kérdés döbbentette meg, hanem az a picike szó a mondat végén.

Havashy István kimondta a nevét.

Azt mondta, hogy: Dorina. Eddig csupán egyetlenegyszer fordult elő ilyen. Egyetlenegy alkalommal. Néhány hónapja, amikor megkérdezte, hogy lenne-e kedve szombat esténként rajzolni nála, vele. Azóta soha.

– Nem – hadarta végül észhez térve a lány. Mivel fogalma sem volt arról, hogy mennyi idő telhetett el a kérdés és a válasz között, zavarában inkább tovább beszélt. – Egy-két munkám a középiskola utolsó évében kiállításra került, de külön, saját tárlatom még sosem volt. Nem is nagyon hiszem, hogy lesz valaha. Meg egyáltalán nem is vágyom ilyesmire.

– Most miért mond ilyet? – rivallott rá a férfi.

– Mert ez csak egy hobbi – erőltetett magára nyugodt hangot Dorina. – Meg bennem tizedannyi tehetség sincs, mint a tanár úrban. Én csak szeretek rajzolni. Ez minden.

– És meg is fogta a lényeget! Szereti ezt csinálni. Egyébként már hogyne volna tehetséges? Ugyan már! – legyintett bosszúsan a férfi. – Alig múlt húsz éves. Honnan tudja, mi lesz még magából?

– Nemsokára huszonöt leszek – javította ki a festőt Dorina, ám a férfi nem törődött vele, tovább beszélt.

– Nem várhatja el magától, hogy mindent úgy lásson, ahogyan én. Egyszerűen ez még lehetetlen. Sőt! Sokkal több mindent lát, mint én. Csak még nem ismerte fel. Ebből sajnos valamennyi el fog veszni, mire odakerül, hogy használni tudná. De az élet ilyen, ez van. A gyerekek fantáziája, képzelőereje határok nélküli, ami felnőttkorra sajnos eltűnik.

– Talán így van jól – vetette közbe a lány.

– Nem talán, hanem biztosan.

Dorina alig láthatóan bólintott, majd megpróbálta más irányba terelni a beszélgetést. Ennyi elég volt saját magából ma estére. – Nagyon hangulatosra sikerült a megnyitó – jegyezte meg lelkesen. – Rengeteg híres embert láttam. Nem is gondoltam, hogy ennyi sztárral összefutok majd. Vagyis – kapott észbe hirtelen –, gondolom, ez igazából természetes.

– Hát, hogy mennyire természetes, azt nem tudom… – vonta meg a vállát a festő. – De mindig jönnek. Ne várjon választ tőlem, én sem tudom, hogy miért. Persze van néhány, akit ismerek, és tudom, hogy tényleg érdeklődik a művészet, meg úgy egyáltalán az én művészetem iránt, de a többieket hagyjuk.

– De azért ez jó dolog, szerintem.

– Kinek, mi – hagyta a lányra. – Mindenesetre legalább elmondhatják majd jövőre, amikor a képem Velencében lesz, hogy ők mindnyájan itt voltak a bejelentésnél.

– Jaj, tényleg! – csapott a homlokára Dorina. – Ahhoz még nem is gratuláltam! A tanár úr képének helye van a világ legjobbjai között.

– Ne hízelegjen! – dörrent rá a lányra Havashy, mialatt felvette a földről az elsősegélydobozt. – Azt csak a talpnyalók teszik. De maga nem az… – A festő egy pillanatra elhallgatott, majd jóval lágyabb hangon folytatta. – Várunk még egy kicsit, amíg hat a tapasz, aztán hívok magának egy taxit.

– Köszönöm – küldött egy hálás pillantást a konyhába induló férfi felé a lány, majd nagyot ásított, s lejjebb csúszott a kanapén. A kiállításon ivott bor, a konyak és a fájdalomcsillapító tapasz lassan hatni kezdett. Nem akart elaludni, mert még várt rá egy út vissza, a nővéréhez, ám bármennyire is küzdött, az álom hamarabb jött, minthogy Havashy visszatért volna a konyhából.

***

Néhány másodpercig a férfi némán, fürkésző tekintettel meredt az ágyon félig ülő, félig fekvő lányra, aztán olyat tett, amelyet nyilvánosan nemigen: elmosolyodott. Nem sokáig, és nem is túl feltűnően. A vonásai csak megrezdültek. De ez is bőven több volt annál, mint amit általában megengedett magának. Nem tehetett róla, de ebben a pillanatban nagyon is jólesett ez a gesztus…

Havashy István, bár éjszakai bagolyként sokszor látta felkelni a Napot, mielőtt nyugovóra tért volna, most mégis kénytelen volt megmosni az arcát egy óra körül ahhoz, hogy átlendüljön a holtponton. Igazság szerint nem volt fáradt, inkább végtelenül frusztrált, és egy csöppet tanácstalan. Gondolatai sokfelé cikáztak: a kiállítástól elkezdve, az aktképen át, a két fallal odébb, édesdeden alvó lányig.

Noha nem így tervezte ezt az éjszakát, de ha már így alakult, megpróbálta belőle a legtöbbet kihozni. Mivel úgysem tudott volna lefeküdni aludni – elvégre nem hagyhatta magára a lányt, még akkor sem, ha békésen és nyugodtan aludt –, ezért elővett néhány gyertyát, és azokkal kellemes félhomályt varázsolt a nappaliba. Bár kapcsolhatott volna villanyt is, de nem volt biztos benne, hogy Dorina arra nem kelne-e fel. Ezt pedig nem akarta megkockáztatni.

Miután az utolsó gyertyát is meggyújtotta, a különböző firkálmányokkal teli rajzasztalhoz telepedett, de nem kezdett el dolgozni. Még a ceruzát sem vette a kezébe. Néhány másodpercig mereven bámult maga elé, aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve gyorsan félresöpört mindent és maga elé vett egy teljesen új, tiszta lapot.

Egy darabig tanácstalanul szemezett a vakítóan fehér, fájdalmasan üres papírral, ám amikor újra felpillantott, szinte beleszédült a sötétségbe. Csak most vette észre igazán, hogy a gyertyák sápadt sárga fénye milyen sejtelmesen tükröződik vissza az árnyékba burkolódzó, meztelen, hófehér falakról, halványan megvilágítva a szófán fekvő lány sziluettjét.

Dorina nyugodtan aludt, mellkasa lassan hullámzott, miközben egyik karja a teste oldalvonalán pihent, a másik pedig az arca alatt. Olyan törékenynek tűnt, annyira ártatlannak. Abban a pillanatban maga volt a megtestesült tisztaság és jóság.

A férfi többször visszafordult az édesdeden alvó lány alakja felé, egészen addig, amíg el nem határozta magát. Nem tervezte, nem is ez volt a célja ma éjszaka, de ha már minden így alakult – talán nem véletlenül –, nekikezdett azon melegében.

A másodpercek lustán vánszorogtak egymásután, percekké, aztán tízpercekké összeolvadva. A ceruza újra és újra a papírhoz ért, hangtalanul karcolva azt. Néhol lágyan, máshol vadul és keményen. Lassan kialakult mely vonalak lesznek a kontúrok, a határok, s melyek azok, amelyek csak árnyalnak. A férfi ujjaival itt-ott elkente a puha grafitot, zavaros összevisszaságot okozva ezzel a rajzlap egyik-másik pontján.

A szobában egész éjjel vágni lehetett a csendet, leszámítva azokat a halk koppanásokat, amiket az asztalhoz érő grafit okozott, valahányszor a férfi ceruzát cserélt.

Ez épp olyan… Egészen olyan… – ötlött fel a férfi fejében, a majdnem teljesen kész rajz láttán.

Csak egy vázlat volt, egy egyszerű ceruzarajz. Mégis volt benne valami határozottan egyedi és különleges. Valami egészen megmagyarázhatatlan.

Havashy még néhány gyors mozdulattal befejezte alkotását, aztán az időközben igencsak elhasználódott grafitot az asztalra dobta.

A mű nem volt sem több, sem kevesebb, mint ami.

A festő jó ideig elmerült a saját munkájában, gondolatban bőszen vállon veregetve magát, ám még mielőtt igazán, egész testében eltelhetett volna a büszkeséggel, hirtelen belé mart egy furcsa, torkot és gyomrot szorító érzés. Havashy a még mindig alvó Dorinára kapta a fejét, majd visszanézett a rajzára, aztán megint a lányhoz fordult. Pár másodpercig szüntelen vándorolt a tekintete a valóság és annak képmása között. Egészen addig, amíg egy mozdulattal hirtelen össze nem gyűrte az elkészült vázlatot.

A pokolba is! Őrültség lett volna. A sors otromba megkísértése.

Ezt nem tehette, és nem is akarta megtenni.