Kedvencekhez adás
17

Akt

VII. Rajzolás a toronyban

A vasárnap reggel végtelenül nehezen indult Dorina számára, mert a kialvatlanság összes tünete egyszerre jelentkezett rajta. Mindkét szeme bedagadt, a haja kibogozhatatlanul összekócolódott, és az összes tagja egyszerre sajdult bele minden mozdulatába. Így a lány olyat tett, amit szökőévente csak egyszer: a szinte nem is használt sminkes táskája után nyúlt.

Nem festette ki magát túlságosan, csupán egy kis alapozót tett fel, amivel palástolhatta a fáradtságát. Noha nem volt gyakorlott sminkelő, viszonylag hamar elfogadható külsőt sikerült varázsolnia magának. Bár közel sem nézett ki úgy, mintha ez lenne élete legboldogabb napja, ahhoz eléggé jól festett, hogy senki ne vonja kérdőre a kinézete miatt.

A reggeli készülődés végeztélve Dorina a kastély felé vette az irányt. Útközben az jutott eszébe, hogy amint teheti, fel fog nézni a kastély tornyába. Muszáj volt odafentről látnia a talpig fehér ruhába öltözött Gerecsét. Sőt! Még az is megfordult a fejében, hogy a rajztábláját is magával viszi.

A kastély bejáratához érve a lány a márványlépcső szélén leverte a csizmája talpára tapadt havat, majd a sarkig tárt ajtón át belépett az épületbe. Bár rögvest be akarta húzni maga mögött az ajtót, ám mielőtt megtehette volna, egy öltönyös, marcona fazon jelent meg előtte, két bőrönddel a kezében. Bár a táskák nem lehettek könnyűek, a férfin látszott, hogy meg sem kottyan neki a cipelésük.

Dorina szó nélkül a fal mellé lapult, szabad utat engedve a fickónak. Ha valamit megtanult – az egyébiránt elég ritkán látott főnökétől –, akkor az egyértelműen az volt, hogy a vendéget mindig elsőbbség illeti. Még akkor is, ha inkább tűnik maffiózónak, mintsem pihenni vágyó pénzeszsáknak, ahogyan Tamás nevezte a hotelbe érkezőket. A férfi villámgyorsan bepakolta a bőröndöket a kastély előtt parkoló Audi csomagtartójába, majd visszasietett bejárati ajtóhoz. Ujjait szorosan összefonta maga előtt, és egyenes háttal, peckesen előre nézve, lecövekelt a küszöbön.

Dorina először nem értette, mit keres itt ez a tag, ám hamarosan eszébe ötlött, hogy ki lehet az az egyetlenegy vendég, akire várhat.

Mivel a lány egyáltalán nem óhajtott ezzel a bizonyos nővel találkozni, ezért jobbnak látta, ha kereket old, és minél hamarabb a konyhába menekül. Ám Dorina nem volt elég gyors. Alighogy fellépcsőzött az előcsarnokba vezető három fokon, máris szembe találta magát az emeletről lefelé igyekvő nővel.

Egy másodpercre mind a kettejük arcára az őszinte meglepettség ült ki, amelynek helyét a következő pillanatban a zöld tekintetben őszinte kíváncsiság váltotta fel, egy csepp féltékenységgel átitatva, a kék szempárban pedig hideg elégedettség, némi felsőbbrendűséggel meghintve.

Kettejük közül végül Dorina kapott előbb észbe, aki egy bocsánatkérést elrebegve kitért a másik útjából. A nő – több pillantást nem pazarolva a lányra – azon nyomban tovább indult, és anélkül szállt be az éjfekete Audiba, hogy akár egy minutumra is visszanézett volna.

Dorina, bár nem akart udvariatlannak tűnni, árgus szemekkel figyelte a nő minden mozdulatát, és bár nem láthatta tisztán a sötétített ablaküvegétől, fogadni mert volna rá, hogy az autó rejtekéből a másik is ugyanilyen kíváncsian nézett rá vissza.

Nos, akár így volt, akár nem, a pillanat hevében Dorina gerince mentén a csontjáig hatoló borzongás futott végig, ami még akkor sem akart alábbhagyni, amikor az Audi már messze járt, és nem maradt más utána, mint a hóba mart négy gumiabroncs nyoma.

– Szép kis firma, mi? – szakította ki a lányt a révületből a mellé lépő Laura. – Csak az a bunda, ami rajta volt, kerülhet egy millióba. Ölni tudnék egy ilyenért. Olyan jó lenne, ha egyszer lenne majd egy férjem, aki ilyesmiket ad nekem karácsonyi ajándék gyanánt – sóhajtott fel ábrándosan a lány.

– Aztán hova vennéd fel? – bukott ki a jogos kérdés Dorinából.

– Bárhová – felelte önérzetesen Laura, miközben felmutatta középsőujját.

– Ejnye-ejnye! – ingatta a fejét a lány. – Ez nem volt szép.

– De megérdemelted!

– Mit érdemelt meg? – csatlakozott be a beszélgetésbe az emeletről rohamtempóban leérkező Robi.

– Semmit! – legyintett nemtörődöm módon Laura.

– Mehetsz takarítani! – nyújtotta át a szobakulcsot a fiú. – Hamar végezni fogsz, nem nagyon lesz dolgod. Szerintem ki sem pakolt a bőröndből. Sőt, talán még az ágyba sem feküdt be. Vagy ha igen, akkor visszarendezett mindent pontosan úgy, ahogyan volt.

– Kit érdekel az most! – reccsent a fiúra Laura. – Meg tudtad nézni?

Robi szeme felcsillant. – Aha! Reggel be tudtam lógni az öreg irodájába, és megnéztem a foglalásoknál.

– Na és? Mondd már! – türelmetlenkedett Laura.

A srác bizalmasan közelebb hajolt a két lányhoz, és suttogásra váltott. – A neve Szita Evelin.

– Sose hallottam még róla – vágott közbe csalódottan Laura.

– Én sem. De ha már ott voltam, rögtön utána is néztem az interneten. Modell. Főként külföldön dolgozik, itthon keveset. Egyébként nem rosszak a róla készült képek – kacsintott bárgyú mosollyal a srác, amiért jutalmul szinte azonnal kapott is egy taslit Laurától. – Bár az fura, hogy a legutolsó képe szerint, amit tegnap tett ki, éppen Londonban van.

– Londonban? – kotyogott közbe újfent a takarítólány, mire a pincér hevesen bólogatni kezdett. – Ha ott kéne lennie, mégis mi a fityfenét keresett pont itt?

Robi megrántotta a vállát. – Nem tudom.

– Modell, mi? – folytatta a morgolódást Laura. – Én meg disznópásztor vagyok. Ráadásul csak egy éjszakát maradt. Ez nagyon furcsa! Nem? – bökte meg a mellette álló, gondolatban már régen egészen másfelé járó Dorina könyökét.

– De… Igen, az! – felelte reflexből a lány. – Furcsa… – tette hozzá kis szünet után, majd megrázta a fejét, mintha így megszabadulhatna a bajaitól, és folytatta útját a konyha felé.

***

Mivel munkája nem igen akadt a délelőtt folyamán, Dorina úgy döntött, hogy valóra váltja reggeli ötletét, és felmegy a kastély tornyába szétnézni. Ám terve már a bezárt feljáró ajtónál csúfos kudarcot vallott. A lány nem értette a dolgot, ezért a többieket kezdte kérdezgetni a kulcs hollétéről, de mindenki csak a fejét rázta, egészen addig, amíg az ebédnél meg nem jelent Tamás.

– Nálam van, én zártam be – válaszolta a férfi azonnal a nekiszegezett kérdésre. – A múltkori eset után, amikor az az idegesítő kis vakarcs felszökött, és fél napig kerestük.

– Tündéri volt az a kisfiú… – lamentált Irén, miközben néhány szem borsót tűzött a villájára.

– Kinek mi… – forgatta meg a szemét a férfi.

– A főnök ezt megengedte? – nézett fel az evésből Laura.

Tamás vállat vont, majd gunyoros hangon folytatta. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de igen. – Laura gyilkos pillantását látva a férfi elégedetten elvigyorodott, aztán Dorinához fordult. – Fel szeretnél menni?

A lány bólintott.

– Mikor?

– Akár most, ebéd után is. Nem nagyon van ma munkám, úgyhogy, ha itt nincs rám szükség, akkor felnéznék.

– Menj csak, drágám! – küldte el a lányt Irén. – Majd Laura és Robi segít nekem a vacsorával.

– Remek! – kapta fel a karton ásványvizet a földről Tamás. – Akkor negyedóra múlva a toronyajtónál.

***

Dorina elsimított egy kósza tincset a füle mögé, miközben lopva felnézett egy másodperc erejéig. A lány ellesett egy újabb részletet a valóságból, aztán visszafordult a térdén pihenő rajztáblán lévő papírlaphoz, és ott folytatta a festést, ahol nem sokkal ezelőtt abbahagyta. A lapon egyre-másra, szépen, rendezetten sorakoztak az ecsetvonások. A lágy, sejtelmes, elkent vonalakból már legalább annyi volt, mint a határozott, egészen magabiztos egyenesekből.

A lány ugyan gyakorlott mozdulatokkal dolgozott, de még véletlenül sem rutinból. Épp úgy kalapált a szíve, mint anno a legelső rajzánál. Most is pontosan úgy rettegett, hogy valamit elront, és ki kell dobni az egészet, mint amikor első ízben igyekezett nyomot hagyni a papíron. Ez mit sem változott az elmúlt években.

Ahogy telt-múlt az idő, lassan sötétedni kezdett, épp ezért Dorina gyorsítani kényszerült a munkatempóján. A lány mindenképpen végezni akart még a sötétedés előtt. Egyfelől azért, mert itt fent nem volt villany, másfelől pedig azért, mert lassacskán megvette az Isten hidege. Bár vett kabátot, de másfél óra egyhelyben ülést követően ez már nem sokat számított.

Mindenesetre a körülményekhez képest elég jól állt. Bár élben még azt hitte, hogy bonyolultabb lesz a festést itt fent megvalósítania, egyre inkább úgy látszott, hogy ebben tévedett. Egészen jól ment a munka így is, hogy az ecsetlemosáshoz használt víz egy margarinos dobozban pihent mellette, a színeket pedig egy átlátszó nejlonzacskón keverte.

– Nyomnál egy kis fehéret, oda? – bökött Dorina az előbbiekben tisztára mosott ecset hegyével a vöröses pacni felé.

– Persze – felelte a mellette békésen ücsörgő Tamás, miközben a fehér festékes tubus után nyúlt.

– Köszönöm – mosolyodott el haloványan Dorina. – Egyébként nagyon rendes tőled, hogy itt ülsz velem, de nyugodtan elmehetsz, megvagyok egyedül is.

– Azért így jobb, nem? – sandított fel Tamás. – Szívesen jöttem, és kivételesen semmi dolgom nem lett volna egész délután. Délelőtt mindent megcsináltam. Eltakarítottam a havat, behordtam a tüzelőt, és megjavítottam a kazánt is, úgyhogy tényleg mindennel végeztem.

– Kár, hogy itt azt a kazánt nem nagyon lehet érezni – vágott közbe Dorina, mialatt a saját leheletével próbálkozott felmelegíteni elgémberedett ujjait.

– Sajnos. Nagy hiba, hogy ide se a villany, se a fűtés nem lett felvezetve. Gondolom spórolni akartak.

– Lehet – hagyta a férfire Dorina, majd visszafordult a képe felé, és újra dolgozni kezdett.

A papíron sorakozó, különböző színű ecsetvonások erdejében lassan testet öltött a kastélyhoz tartozó birtok egy szelete, a hófedte domboldal, s valahol, a lap szélén, a távoli erdő sziluettje is.

Tamás árgus szemekkel figyelte a lány laza, ruganyos, mégis határozott mozdulatait. Dorina biztosnak tűnt a dolgában. Mintha csak a nap huszonnégy órájában ezzel foglalkozna már évek óta.

– Azért ahhoz képest, hogy azt mondtad, csak hobbiból festegetsz meg rajzolgatsz, egészen jól megy.

Dorina megrázta a fejét.

– Ez semmi! Hisz ott voltál Havashy kiállításán, láttad a képeit… Ez csak egyszerű pacsmagolás ahhoz képest.

– Ugyan már! Butaság, amit mondasz – szakította félbe Tamás a lányt. – Ne is halljak ilyesmit! Inkább arról mesélj, hogy mi az, amit még szívesen le rajzolnál.

– Nincs ilyen bakancslistám, ha erre gondolsz. Azt rajzolom, festem, ami éppen megragad. Amiben úgy érzem, van valami plusz. Valami, amit érdemes papírra vetni. Meg sokszor van olyan is, hogy csak elkap egy gondolat, egy álomkép, és abból lesz valami… Például a tavat, ott lent – mutatott arra az ecsethegyével a lány, amerre a tó volt – már sokszor lerajzoltam. Egyszerűen rabul ejtett az a hely. Nem tudom miért, de amikor arra járok, azt érzem, hogy muszáj lerajzolnom, vagy lefestenem.

– Világos! – mélázott el Tamás. – Ahogy látom, mindjárt kész is vagy.

– Szépen alakul… Bár azért nem teljesen ideális az idő. Megdermed a festék. Nehezebb vele dolgozni. Adnál egy zsebkendőt? Van a táskám elejében.

– Persze!

– Szeretem ezt a technikát – vett ujjai közé egy összegyűrt zsebkendőt a lány, miközben az ecsetet a vízbe ejtette. – Gyakran használom. Nagyon tetszik – kezdte a zsebkendő csücskével óvatosan maszatolni a hátteret.

Dorina gyakorlott, de azért óvatos mozdulatokkal dolgozott.

– Gyorsan kell csinálni – magyarázta –, mert, ha megszárad a festék, annyi az egésznek. Viszont ugyanakkor precíznek is kell lenni – húzta végig a zsebkendő szegélyét a háttér és az előtér találkozásánál, vigyázva, hogy egy milliméternyit se csússzon ki a keretek közül –, mert könnyű összemosni mindent, mindennel.

– Bámulatos! – lelkendezett Tamás. – Annyira hihetetlen ez a magamfajta embernek, aki még egy fát sem tud lerajzolni.

Dorina hitetlen pillantással nézett fel a férfira, aztán megcsóválta a fejét.

– Mindenki tud rajzolni. Te is. Csak lehet. még nem tudsz róla.

– Azért mondod ezt, mert még nem láttad egy művemet sem.

A lány ajkai széles mosolyra nyíltak. – Honnan tudod te azt?

***

A következő fél óra már erőteljes szürkületben és néma csendben telt el. Dorina láthatóan teljesen rákoncentrált az apróbb részletek kidolgozására, Tamás pedig nem akarta őt ebben zavarni. Így nem kezdett újabb beszélgetést, hanem némán figyelte, ahogy Dorina keze nyomán olyan apró-cseprő formák kerülnek rá a képre, amelyeknek a hiánya bár első látásra nem tűnt volna fel, de az összképhez igen is hozzátartoztak.

– Na! – ejtette az ecsetet a vízbe Dorina. – Ha minden igaz, kész.

– Vao! – hajolt a kép fölé Tamás. – Nagyon-nagyon jó lett! A szüleid irtó büszkék lehetnek rád. Mármint – köszörülte meg a torkát hirtelenjében a férfi, a lány furcsa arckifejezését látva – ha az én gyerekem ilyet tudna, biztosan kész lennék tőle.

Dorina keserédesen elmosolyodott, majd nagyot sóhajtott. – Ők is készek voltak – mondta halkan –, de nem pozitív értelemben.

– Ezt hogy érted?

A lány rosszkedvűen vállat vont. – Tudod, a gimiben nem is egy rajzversenyt megnyertem. El is játszottam anno a gondolattal, hogy a Képzőre kellene továbbmennem, de…

– De?

– A szüleim azt mondták, hogy ebből soha nem fogok megélni. Főleg anyám kardoskodott ellene nagyon. Végül addig győzködtek, míg engedtem nekik.

– Bánod?

Dorina beharapta az alsó ajkát, láthatóan elgondolkodott a kérdésen, de végül magabiztos nemet intett a fejével. – Csak – szólalt meg pár másodperc múltán – ott van a fejemben a „Mi lett volna, ha?” kérdés. De ez már sosem fog kiderülni, nem igaz? – A lány mély lélegzetet vett, majd megrázta a fejét, mintha így egy csapásra messze űzhetné a baljós gondolatait, aztán visszanézett a kezében tartott képre. – Ha megszáradt, neked adom – terelte gyorsan tovább a témát.

– Nekem? – kerekedett el a férfi szeme.

Dorina szégyenlősen elfordította a fejét. – Persze csak ha szeretnéd. Nem akarom rád erőltetni.

– Persze, hogy szeretném! – lelkendezett Tamás. – Alapvetően nem rajongok ezekért a dolgokért, de ez tényleg tetszik.

– Akkor a tiéd! – tette félre maga mellé a festményt a lány, majd elkezdte kimosni az ecseteket.

Tamás egy ideig némán figyelte a pakolászó lányt, aztán egy adott pillanatban nagy levegőt vett, és szólásra nyitotta a száját. Ám mielőtt bármit is mondhatott volna, a hátuk mögül egy nagyon is jól ismert, mély, érces férfihang tulajdonosa megelőzte őt.

– Micsoda váratlan öröm! – jegyezte meg negédes hangon a toronyba éppen csak felérkező Havashy István.

Dorina és Tamás egyszerre rezzentek össze és kapták hátra a tekintetüket.

– Tanár úr?! – bukott ki önkéntelenül a lányból. – Maga mit keres itt?

– Miben segíthetünk? – finomította a kérdést a férfi.

– Maga semmiben – küldött egy lesajnáló pillantást Tamás felé a festő. – Időpontot szerettem volna kérni egy kezelésre – fordult Dorinához.

– Tessék? – tátotta el a száját a lány. – De hiszen eddig…

– Eddig nem szorultam rá – vágott közbe ellentmondást nem tűrve a férfi. – De tegnap óta rendkívüli módon fáj a nyakam és a hátam is. Igazából azt reméltem, hogy már most alkalom nyílhat a masszázsra, ezért is kerestem lent, a pincében, de csak zárt ajtó fogadott – sóhajtott fel teátrálisan Havashy. – Most már értem, miért – fűzte hozzá egy hatásszünet után, miközben egy apró, a tudatlan szemnek talán nem is látható, gúnyos mosoly jelent meg a szájszegletében. – Egyébként a többiektől tudtam meg, hogy errefelé kell keresnem. Azt azonban nem gondoltam, hogy megzavarok majd valamit.

– Nem zavart meg semmit! – vicsorogta Tamás. Havashynak az az egy szerencséje volt, hogy a férfi képtelen volt a pillantásával ölni. Másként a festő már halott lett volna.

Dorina bénultan hallgatta a szóváltást, miközben tekintete a két férfi között cikázott. Mind a kettejük szemében tisztán látta – és a levegőben is érezte – a vibráló feszültséget. Gyorsan cselekednie kellett, ha nem akart atrocitást. Ezért halovány mosolyt erőltetett az arcára, és a másodperc tört része alatt kitalálta, hogyan oldja meg ezt a kínos helyzetet.

– Mit szólna a tanár úr, ha egy fél óra múlva felkeresném időpont-egyeztetésre?

– Megfelel – vetette oda gondolkodás nélkül Havashy, majd a lefelé vezető csigalépcső korlátja után nyúlt. – A szobámban leszek, oda jöjjön – mondta egyenesen Tamás szemébe nézve, majd anélkül, hogy időt hagyott volna bármiféle válaszra, elindult lefelé.

– Beképzelt, idióta sznob – morogta ökölbe szorított kézzel Tamás, amikor Havashy eltűnt. – Hogy nem esik le a lépcsőn.

– Sss! – pisszegte le a férfit a lány. – Még a végén meghallja!

– Hallja csak! Kit érdekel? – füstölgött tovább Tamás.

– Egyelőre csak engem. De ha munkanélküli leszel, akkor már téged is fog…

– Amelyik kutya ugat, az nem harap – legyintett a férfi.

– Inkább ne próbáljuk ki! – kérte Dorina. – A képet szeretnéd hozni, vagy a vizet?

– A képet! – mutatott az elkészült alkotásra Tamás. – De ha ideadod, a táskádat is nagyon szívesen hozom.

A lány nemet intett a fejével. – A képet hozd inkább, jó? Az a nagyobb segítség.

A lefelé vezető út valamivel nehezebben ment, mint a felfelé vezető. Őszintén szólva Dorina elképzelni sem tudta, hogy Havashy miként volt képes hangtalanul fel- és leosonni a koromsötétben, mert ő maga vagy háromszor majdnem elesett a csigalépcső feléig, s akkor még hátra volt a másik fele, meg a padlás is.

– Átkozottul sötét van – motyogta maga elé Tamás. – Szerintem az öreg lekapcsolta a villanyt még az emeleti folyosón is. Biztos abban reménykedik, hogy leesünk.

– Ne azzal törődj, hanem a lábad elé figyelj! – feddte meg a férfit a lány. – Egyébként nem hinném, hogy ilyet tett volna.

– Gyere! – nyújtotta hátra a kezét Tamás. – Már csak két lépcső. Mindjárt a lejáratnál vagyunk.

Dorina gondolkodás nélkül kapaszkodott bele a férfi ujjaiba, hagyva neki, hogy biztonságosan levezesse a padlásról.

Szerencsére az út további része már nem rejtett különösebb izgalmakat, így alig három perccel később a lány egy megkönnyebbült – és főleg boldog – mosoly kíséretében tette le az asztalára a festményt.

– Elégedett vagy? – kérdezte a képet vizslatva Tamás.

– Mondhatjuk – válaszolta Dorina. – Úgy kilencvenkilenc százalékban igen.

– És az az egy százalék?

A lány vállat vont, miközben elsimított néhány hajtincset a füle mögé. – Nem is tudom. Azt hiszem, pihentetnem kell egy kicsit. Valami még nem stimmel. De én sem tudom, mi.

– Halvány segédfogalmam sincs, mit hiányolsz még?! Szerintem ez úgy jó, ahogy van!

– Lehet… – hagyta végül Tamásra a dolgot. – Meglátom még. Na! Viszont én tényleg megyek! Nem akarok több bonyodalmat.

– Rendben! Jó volt ez a délután veled! Köszönöm! – nyúlt a kilincs után a férfi. Ám végül ahelyett, hogy kinyitotta volna az ajtót, hátranézett a válla fellett. – Hé, figyelj! – lépett egyet visszább.

– Mondd!

– Semmi – rázta meg a fejét. – Aludj majd jól! – intett oda a lánynak, aztán válaszra sem várva kifordult a szobából.

– Te is… – motyogta értetlenül Dorina a halkan becsukódó ajtónak.