Akt

engin

XI. Elszámolások

2019. október 17.

Linszki Jánosné – vagy ahogy mindenki még lány korából hívta, Jutka – elégedetten kapta fel a lift padlójáról a szatyrokat, miután a felvonó ajtaja kinyílt. A nő arcára apró, de annál boldogabb mosoly kúszott, amint eszébe ötlött, hogy a lánya ma hazaér a balatoni kiruccanásról. Olyan dél-egy óra felé várta őt, és mivel alig múlt el reggel hét, biztos volt benne, hogy addigra el is készül az ebéddel. Borsostokányt tervezett főzni, Dorina kedvencét.

Bár az éjszaka hosszúra nyúlt a kórházban, szerencsére nyugalom volt, így nem különösebben érezte magát fáradtnak. Meg egyébként is minden mást elnyomott benne az a fantasztikus érzés, hogy fél évnyi szenvedés után egy hónapja visszakapta Dorinát. Igazából máig sem tudta megérteni, hogy a lányának miért kellett elmennie, amikor itt Pesten teljes élet várt rá, de mostanra már nem is érdekelte. Egyszerűen csak örült neki, hogy Dorina észhez tért, és visszajött hozzá.

Persze az asszony annak már kicsit sem örült, hogy a lány megváltozott az elmúlt hónapokban. Régen mindent megbeszéltek, része volt a lánya életének, aki sokszor kikérte a véleményét, majd úgy is cselekedett, ahogyan ő tanácsolta. Mostanra viszont ennek nyoma sem maradt. Igaz, az asszony nagyon bízott benne, hogy csak ideiglenesen…

Többek között ezért is „szervezte be” Krisztiánt. Dorina a fiú mellett igazán boldog volt annak idején. A kapcsolatuk gyakorlatilag tökéletesen működött. Igaz, Krisz kicsit kétballábas volt – bár ezt azóta hála istennek többé-kevésbé kinőtte –, viszont már akkor is tudni lehetett, hogy egy nap példás egzisztenciával fog rendelkezni. Mindemellett pedig az ambiciózus édesanya szeme előtt az is elég jól kirajzolódott, hogy a lányának nem lesz nehéz betörnie a fiút. Ez utóbbi különösen fontos tényezőnek számított az asszony szemében. Nem akarta, hogy a lány egy férfi után kullogjon egész életében, holmi másodhegedűsként.

Amint Jutka megérkezett a lakásajtóhoz, a szatyrait lepakolta a földre, és miközben egyik kezével a kulcsáért nyúlt, a másikkal megigazította a szemmagasságban lévő, most kissé ferdén álló Welcome feliratot tartó kis porcelánfigurát. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, épp olyannak, mint amilyennek megtervezte.

Ám ez rögtön nem így történt, ugyanis az asszony – legnagyobb döbbenetére – nyitva találta a lakás ajtaját.

– Mi a fene? – dohogta magában, miközben benyitott.

Jutka nem értett semmit. Az eszébe sem jutott, hogy esetleg Dorina ért hamarabb haza, ezért igencsak meglepődött, amikor az előszoba végén meglátta a lánya dühös pillantással és könnyáztatta arccal őt méregető alakját.

Az asszony egy pillanatig sem tétovázott, amikor Dorina elfutott előle, azonnal eldobta kezéből a két szatyrot, és utána eredt. A lány szobájába belépve, szíve a gyomráig süllyedt, amint meglátta az ágyon heverő két, félig bepakolt táskát. Bár naivan azt is gondolhatta volna, hogy Dorina éppen kipakol a nyaralásból, de a lány direkt a szeme láttára dobott bele néhány könyvet az egyik táskába.

Jutka már végig élte egyszer ezt a jelenetet, pontosan tudta, hová vezet, ezért azonnal eldöntötte, hogy bármi is lesz, ezúttal nem hagyja kicsúszni keze közül a dolgokat. Ám még mielőtt szóhoz juthatott volna, Dorina megelőzte őt.

– Mégis, hogy tehetted ezt? – kérdezte remegő hangon, miközben néhány pólót hajított az imént bepakolt könyvek tetejére. – Azt hitted, hogy nem fog kiderülni? – törölte ki egy dühös mozdulattal a könnyeket a szeméből.

– Mégis mi? – tettette az értetlent Jutka.

– Az egész – csattant fel Dorina. – Most komolyan! Élvezted, hogy teljesen hülyét csinálsz belőlem, meg abból a balek Krisztiánból?

– Nem tudom, miről beszélsz – adta tovább az értetlent Jutka. Az asszonynak feltétlenül ki kellett derítenie, hogy a lánya mennyit tud, erre pedig a legjobb módszernek a tudatlanság színlelését gondolta.

– Oh, dehogyisnem! – legyintett dühösen Dorina. – Ne játszd meg magad! Krisztián mindent elmondott. Régóta tudom, hogy milyen vagy, de ez… Ez még tőled is alattomos volt. Nem szégyelled magad?

– Hát jó! – váltott stratégiát az asszony. – Igen, megkerestem Krisztiánt, és igen, segítettem egy kicsit, hogy újra találkozhassatok – vallott be mindent. –  De most ez olyan nagy bűn lenne?

– Naná, hogy az! – csapta a combjainak a kezét Dorina. – Kurva nagy faszság!

– Ne beszélj csúnyán! – dörrent lányára az asszony, épp úgy, mint tizennégy évvel ezelőtt, amikor Dorina először használta, a többi gyerektől eltanult bazdmeget kötőszóként.

– Huszonnégy vagyok. Úgy beszélek, ahogy akarok – vágott vissza a lány. – Látod, ez veled a baj. Még mindig azt hiszed, hogy az a befont hajú, tíz éves kislány vagyok, aki lesi minden kívánságod, és akit kedvedre irányíthatsz.

– A viselkedésed nagyjából meg is felel annak a korosztálynak… – vetette közbe az asszony, majd mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna.  – Nem értelek, kislányom. Krisztián remek parti, igazán jó fogás. Mellette semmi gondod nem lenne már életed végéig. Kész agybaj volt, amikor elengedted annak idején.

– Hát igen… Ennél már csak az volt nagyobb agybaj, hogy megcsalt – bukott ki egyszeriben Dorina. – A drágalátos, tökéletes, mintaférj jelölted félrekúrt…

– Tessék? – kerekedett ki Jutka szeme.

– Jól hallottad! Krisztián anno mással is dugott. Egyébként most meg azért akart visszaszerezni, hogy bosszút álljon, aztán végül elhagyjon. Hogy is mondtad? – mímelt gondolkodást a lány. – Ja igen! – csapott a homlokára. – Remek parti, igazán jó fogás.

– Erről én semmit sem tudtam – szabadkozott az asszony. – Én azt hittem…

– Mit!? Mit hittél?

– Csak a javadat akartam, mint mindig.

– Édes Istenem, anya! – forgatta meg a szemét Dorina. – Ránk ne szakadjon a plafon! Mégis miről beszélsz? Te képtelen vagy bárki javára tenni, elvből mindig csak magadra gondolsz. Egyszerűen képtelen vagy elviselni, ha nem te irányítasz mindent és mindenkit.

– Kegyetlen, igazságtalan és vak vagy! – váltott Jutka is egy fokkal keményebb stílusra. – Nekem sosem volt anyám, ott hagyott az árvaházban csecsemőkoromban. Engem soha, senki nem szeretett úgy…

– … mint te minket – ragadta magához a szót Dorina. – Igen, tudom, tudjuk, fújjuk, már több milliószor elmondtad! Ezt az egyet alaposan belénk nevelted. Meg azt is, hogy ezért örök hálával tartozunk neked.

– Hálát sosem vártam, csak szeretetet és megértést.

– Színtiszta hazugság! Mást sem vársz huszonnégy éve, csak hálát, meg azt, hogy ha füttyentesz, mi szó nélkül ugorjunk. Ebbe unt bele Bianka is, és ami azt illeti, azt hiszem apa is.

A pofon olyan sebesen csattant Dorina arcán, hogy mire észbe kapott, már csak az ütés utáni égető fájdalmat érezte. A lány nem fordította vissza a fejét azonnal, néhány másodpercig mozdulatlan maradt, csak meredt előre, a semmibe. Hagyta, hogy a virágos tapéta színei és formái összeolvadjanak, és feloldódjanak könnyei tengerében.

– Sokáig – szólalt meg végül, miközben pillantását lassan visszafordította az anyjára – én is elhittem neked mindent, vakon megbíztam benned. Úgy éreztem, hogy a javamat akarod, de már tudom, hogy ez nincs így. Egyszerűen csak képtelen vagy elengedni, hagyni, hogy a saját életemet éljem, azt az életet, ami neked sosem adatott meg.

– Olyan dolgokról beszélsz – sziszegte indulatosan Jutka, miközben hátrálni kezdett –, amelyekről magad sem tudod, mit jelentenek.

– Mert te aztán tudod… – jegyezte meg gúnyosan Dorina, miközben befejezte a pakolást és behúzta a táskái cipzárját.

Mikor Dorina legközelebb az anyja felé fordult, már nem könnyezett, és ami azt illeti, dühös sem volt. Egyszerűen csak végtelenül csalódott és fásult.

– Jól jegyezd meg ezt a pillanatot, mert engem most egy jó darabig nem fogsz látni – közölte kemény, ellentmondást nem tűrő hangon.

A lány nem várt válaszra, amint a végére ért élete talán eddigi legsúlyosabb és egyben legkegyetlenebb mondatának, azonnal felkapta a táskákat, és amilyen gyorsan csak tudott, kiviharzott a lakásból. Maga mögött hagyva talán egy egész életet.

***

Havashy István teljes szívéből utálta a január másodikát. Bár már elég idős és bölcs volt ahhoz, hogy pontosan tudja, egy mindig visszatérő dátum nem tehet ellene semmit, ő mégis végtelenül irtózott ettől a naptól.

Bár nem sokkal múlt el délután három, a Farkasréti temető már téli félhomályban úszott. Mivel a férfi nem akarta, hogy bárki is felismerje, ezért menet közben felhajtotta vastag, fekete télikabátja gallérját, és a homlokába húzta a hasonló árnyalatú kalapját. Ugyan nem jártak már ilyenkor sokan errefelé, de nem ártott az óvatosság.

A festő előre megtervezett úton haladva cikázott a sírok alkotta sakktáblán, egészen addig, amíg a temető egyik védettebb, hátsó zugába nem ért.

Vörös márványból készült sírkő pihent a levelek nélküli, öreg, hajlott törzsű tölgyfa alatt. Csak a sír széleit lepte be a hó, a közepe épp oly meztelen volt, mint a faágak ágasbogas tengerével védett fejfa egésze.

Havashy lopva körülnézett, mielőtt megszabadult a kalapjától, ám miután közel s távol nem látott senkit, levette a fekete, széleskarimás darabot, a szabad kezében szorongatott egy szál fehér rózsát pedig nemes egyszerűséggel a sírra dobta.

A fejkő nagy, ívesen formált betűkkel hirdette, hogy: Élt 38 évet. A márványba maró, kövér, arany betűk pont olyan dölyfösen terpeszkedve hirdették ezt a majdnem negyven évet, mint ahogyan ő maga – a néhai Szemeni Anasztázia – is tette volna, ha mostanra több marad belőle, mint egy marék hamu.

Havashy lelki szemei előtt tisztán megjelent, hogy a nő miképpen nevette volna ki őt már csak azért is, hogy egyáltalán eljött ma ide. A férfi haloványan elmosolyodott az előbbi gondolatán, miközben igyekezett rendet tenni a fejében.

Bár kétségkívül csábítónak, és túlontúl kellemesnek hatott volna egyszerűen csak hagyni, hogy néhány percre minden szétcsússzon, önálló életre kelljen, ám Havashy István túlságosan is fegyelmezett ember volt ahhoz, hogy ezt megengedje magának. Annál is inkább, mert a jóleső egyedüllét érzését, hirtelen fura, az érzékein végigtáncoló bizsergése űzte tova.

Valaki figyelte őt. Érezte, mélyen a csontjaiban.

Éppen ezért a férfi rövid úton berekesztette a „látogatást”, késlekedés nélkül visszatette kalapját a fejére, és anélkül, hogy bármerre is elnézett volna, elindult a sírtól, rendszerető ember lévén pontosan arra, amerről néhány perccel ezelőtt érkezett.

Bár nem volt hosszú az út a temető bejáratáig, mivel egy cseppet sem sietett, így eltartott vagy negyedóráig, mire a távolban felrémlett a kovácsoltvas kapu sziluettje, egy, a sírok tengeréből kilépő árny képével egyetemben.

Havashy azonnal felismerte az árny képében Székely Tamást.

– Meglep, hogy itt látom magát – fékezett le az egyhelyben toporgó férfi mellett a festő, miközben a kabátja gallérját kissé lejjebb hajtotta.

– Na ne mondja! – horkant fel ingerülten az egykori erdész. – Pedig jól tudja, miért vagyok itt! – tette hozzá néhány másodpercnyi hallgatást követően.

– Igen, tudom – bólintott Havashy. – Hogyne tudnám. – A férfi kis ideig elmélázott, aztán nyugodt hangon tovább beszélt. – Két év telt el azóta.

– Én is tudok számolni! – csattant fel Tamás. – Tudom, hogy két év telt el azóta.

– És maga továbbra is hű ahhoz, aki sosem volt az magához – affektált a festő. – Elismerésem!

– Ő bízott bennem – szűrte a fogai között Tamás, mialatt fenyegetőleg lépett egyet Havashy felé –, és tudom, hogy a bizalma sosem rendült meg a hallgatásomban!

– Hát – húzódott lenéző mosolyra a festő szája – erre azért, én maga a helyében nem vennék mérget.

– Maga! – kapott tehetetlen dühében Havashy alkarja után Tamás. – Maga mindent elvett tőlem! Előbb a nőt, akit szerettem, aztán az otthonomat, a munkámat. Azt hiszi nem tudom, hogy maga készítette azt a fényképet?

– Fogalmam sincs, miről beszél! – rázta le a karjáról Tamás ujjait a festő – Semmi közöm nincs, és soha nem is volt a munkájához meg az otthonához. A nőt meg, akit szeretett… – hördült fel a férfi. – Ezt inkább szóra sem méltatom. Most pedig, ha megbocsát… – biccentett elköszönésképpen.

Ám Tamás az útját állta.

– Még nem végeztünk! – sziszegte fenyegetően. – Előbb-utóbb hibázni fog, és akkor rájövök mindarra, amit titkolni próbál.

– Legyen így! – állt bele a játékba Havashy. – Sok szerencsét kívánok önnek hozzá! – lapogatta meg a másik vállát, majd egy hosszúra nyúlt lépéssel kikerülve őt folytatta útját a temető kapuja felé.

***

Tamás tehetetlen dühvel nézte végig, ahogy Havashy István kedélyesen elsétált, és ettől önkéntelenül is ökölbe szorult a keze. A január eleji, fagyos szellő összekócolta sötétszőkés tincseit, majd az arcán és a kabátja vonalán keresztülsietve feltüzelte az egyébként is ezer fokon izzó érzékeit.

A férfi sok mindent érzett abban a pillanatban, mégis a nyers dühön kívül egyet sem tudott volna szavakba önteni ezek közül. Már a puszta gondolatra, hogy újra kicsúszik minden a kezei közül, is szinte fizikai fájdalma támadt. Törni, zúzni akart… Sírkövet, betont, fémet, fát… Mindent, ami csak a közelében volt.

S Isten látja lelkét, talán meg is tette volna… Ha nem rémlik fel előtte hirtelen egy régi emlék…

***

– Túlságosan szabadjára engeded a dühödet! Ez fogja egyszer a veszted okozni – jegyezte meg csak úgy mellékesen a kandalló előtt, a medveprémen ülő nő, mialatt újra meg újra végigsimított hajkeféjével a frissen mosott, barna fürtjein. – A tökéletesség ismérve a nyugalom – folytatta, felsandítva a szobában szüntelen járkáló fiatal srácra.

– Akkor én szar alak vagyok! – csattant fel a fiú, majd egy másodperc múltán nyugodtabb hangnemre váltott. – Ne haragudj, de képtelen vagyok lenyugodni! Hogy mer nekem… Pont nekem beszólni, amikor…

– Felejtsd el! – vágott közbe a nő, mialatt néhány egyszerű és gyors mozdulattal kigombolta, a fiú szekrényéből elcsent, kockás inget. – Mit számít, hogy mit mondott neked az az idióta, amikor engem ma este, te – nyomta meg különösen az utóbbi szót – kapsz meg?

***

Tamás, bár az utolsó utáni pillanatban készakarva jobban összeszorította a szemhéjait, hátha így néhány másodpercig még az emlékei birodalmában maradhat, ám már elkésett. A nő prémen ülő, kecses alakja, bűnre csábító tekintete, édes kéjt kínáló ajka nyom nélkül eltűnt a szeme elől, és nem maradt utána más, csak a fagyos, téli temető képe.