Akt

engin

XIII. Akt

2019. november 6.

Havashy Istvánt a kora és a természete miatt ugyan kevés dolog tudta igazán meglepni, de amikor aznap este – jóval tíz óra után – az Andrássy úti lakás bejárati ajtaja megnyikordult, a férfi bizony meglepődött.

Nem várt vendéget ma estére, és egyébként sem gyakran érkezett ide látogatója. Ha valaki a társaságára vágyott, rendszerint a budai villában próbálkozott.

A hosszúra nyúló, éles nyikorgásból ítélve, az ajtó lassan tárult ki, aztán másodpercekig úgy is maradt. A hideg szél végigsepert az előtéren, s csakhamar a szobán is, hangos csattanással becsapva a résnyire kinyitott, kétszárnyú ablakot.

A férfi szégyenszemre összerezzent, s hirtelen az ablak felé kapta a pillantását, ám alig egy másodperccel később, figyelmét már az előszoba felől érkező bizonytalan léptek hangja kötötte le. Havashy számolni kezdte a lépéseket, egészen addig, amíg azok abba nem maradtak, és szoba ajtajában meg nem jelent Dorina alakja.

Mivel a lány már a küszöbön megtorpant, a festőnek volt ideje őt alaposan szemügyre venni. Nem sokat változott, mióta utoljára látta, talán csak egy leheletnyit soványabb lett. Havashy önkéntelenül mosolyodott el, amikor észrevette Dorina kipirult arcának mindkét oldalán a kisebb tenyérnyi vörös foltot, a sapka alól kilógó copfjának végén pedig a parányi jégkristályokat.

A férfi élete végéig elnézte volna őt, ha a kicsapódó erkélyajtó hangja nem téríti hirtelen észhez. – Maga mit keres itt, Dorina? – szegezte a kérdést a lánynak, miután felocsúdott a döbbenetből. – Egyáltalán, hogy jutott be a lépcsőházba? Ráadásul ilyen későn. Már elmúlt tizenegy óra – záporozott a szó Havashyból.

Dorina nem bírta tovább a hallgatást, muszáj volt megszólalnia. – Tudtam, hogy itt lesz – szakította félbe a férfit. – Fényt láttam az ablakban – suttogta, aztán hirtelen elhallgatott és nagyot nyelt. Érezte, hogy eljött a pillanat. Most vagy soha. – Meg akarom csinálni – jelentette ki előre lépve egyet.

– Ugyan mit? – dobta a szemüvegét az asztalra Havashy.

– Az aktképet – vágta rá késlekedés nélkül a lány. – Modellt akarok ülni hozzá – mondta egyenesen a férfi szemébe. – Meztelenül, ruha nélkül.

A festő szája megremegett. – Legutóbb – kezdte kimérten, mialatt felemelkedett az asztaltól – annyira megrémített már a puszta gondolata is ennek az egésznek, hogy sírva mentél el tőlem.

– Az akkor volt! – állította magabiztosan Dorina. – Azóta sok minden megváltozott – tette hozzá egy fokkal bizonytalanabbul.

– Például mi? – kérdezte a férfi, miközben tett néhány lépést az egyhelyben toporgó lány felé.

– Sok minden – ismételte meg a lány.

Havashy néhány másodpercig mélyen belefúrta a tekintetét Dorináéba, aztán mély levegőt vett. – Hát jó! Legyen! – állt rá a dologra.

– Megelégszik ennyivel? – hitetlenkedett a lány

– Igen, meg. Még ha nem is hiszed el, akkor is ismerlek, Dorina. Sokkal jobban, mint te azt szeretnéd.

A férfi nagy levegőt vett. Olyasfajtát, amelyet az ember akkor szokott, ha nagy vallomásra készül.

– Csak két dolog hozhatott ide. A vágy és a düh. Nehéz kérdés, hogy a kettő közül melyik, én mégis azt hiszem, tudom a választ. – A lány közbe akart vágni, de Havashy egy pillantással belé fojtotta a szót. – Te nem az a lány vagy, aki a vágyait ne tudná kordában tartani. Tehát feltételezem, nem ez hozott ide. Még akkor sem, ha titkon már régóta vágytál erre a képre. Szóval marad a düh. Vagy nevezzem inkább bosszúvágynak? – szegezte a költői kérdést Dorinának Havashy. Ám a lányt most sem engedte válaszolni. – Szerintem ezért vagy itt. Valakit móresre akarsz tanítani. Valakinek meg akarod mutatni, hogy már nem az a kislány vagy, akinek képzel. Persze – vont vállat a festő, miközben hátat fordított Dorinának –, ha nem vágynál erre az egészre, a dühöd sem volna elegendő. De így, a kettő együtt, több mint elég!

A férfi néhány pillanatra megállt a nyitott teraszajtó előtt, majd egy határozott mozdulattal becsukta azt. – A vágyadat – fordult vissza a lány felé – ki fogjuk tudni elégíteni. De a dühödet neked, magadnak kell elrendezned.

Dorina néhány pillanatig szótlanul meredt a festőre, aztán aprót bólintott.

– Nos – tárta szét a karjait Havashy. – Akkor vetkőzz le! Itt – mutatott a festő a most még üresen árválkodó, vörös szófára – foglak lerajzolni. A kanapén fekszel majd el. Rögvest elrendezek mindent.

– Jól van – adta áldását Dorina. – Lehet egy kérésem? – kérdezte kisvártatva.

– Persze! – felelte a festő, aki már a falnak támasztott vásznakkal bíbelődött.

– Az arcom nem látszódhat a képen – kötötte ki a lány. – A többi nem érdekel, de nem akarom, hogy az arcom felismerhető legyen.

– Rendben! Az arcod nem fog látszani a képen – ígérte meg Havashy, miközben egy vászon társaságában átsétált a másik falnak döntött festőállványhoz. – Nem probléma, meg tudom oldani. De most menj és vetkőzz le! Ha szeretnél egy kis magányt, ott a fürdőszoba. Balra a második ajtó.

Dorina gondolkodás nélkül sarkon fordult és kiiramodott a szobából.

***

Az előtérbe érve a lány, amilyen gyorsan csak tudott, megszabadult a télikabátjától és a csizmájától, majd a nővérétől kapott selyemsállal a nyakában a fürdő felé vette az irányt.

Dorina hallhatóan nagyot sóhajtott, amint halk csapódással bezáródott a háta mögött az ajtó. Hirtelen nagyon is magányosnak érezte magát a piciny helyiségbe zárva. Igazság szerint egyáltalán nem vágyott most arra, hogy egyedül maradjon, de mivel nem volt bátorsága a férfi előtt levetkőzni, nem maradt más választása.

Itt és egyedül kellett megtennie.

A lány magához szorította a kezében összegyűrt sálat, miközben nekidőlt az ajtónak. Lehunyta a szemét, és igyekezett megfékezni az egyre gyorsuló szívverését.

– Oké! – nyitotta ki a szemét néhány másodperccel később. – Menni fog! Mennie kell! – ismételgette magában, mialatt elrugaszkodott az ajtótól. – Megcsinálom!

A következő pillanatban ledobta a kezében szorongatott sálat, aztán a csap feletti, nagyjából a derekáig érő tükör felé fordult. Most kiváltképp kínzó volt belenéznie a saját szemébe. Túl sok minden kavargott benne. Megannyi kérés, kérdés, válasz, kimondatlan dolog…

– Jól meggondoltad ezt, Linszki Dorina? – kérdezte suttogva a tükörképétől. – Akarod te ezt? – Bár a tükörképe nem válaszolt, a fejében mégis ott zakatolt a válasz: igen.

A lány kis ideig még tartotta a szemkontaktust a saját, zöld pillantásával, aztán reszkető ujjaival a sötétkék alapon kicsi, fehér pöttyökkel díszített blúzának felső gombjához nyúlt. Ám alighogy hozzáért, úgy kapta el a kezét a gombtól, mintha az égetett volna. – Nem fog menni! – támaszkodott le a pultra. – Képtelen vagyok rá – rogyott össze.

– Jól vagy? Minden rendben? – szólt be kintről Havashy.

Dorina az ajtóra kapta a pillantását. – Igen, persze! – hadarta idegesen. – Mindjárt készen vagyok – tette hozzá sietősen, miközben felegyenesedett. – Meg tudom csinálni! Sokan csinálják ezt! Ha azoknak megy, nekem is fog! – vágta a saját maga arcába, és ismét blúzának a legfelső gombjához nyúlt.

Hezitálás nélkül kigombolta, majd áttért a következőre, aztán az az utánira, majd az alatta lévőre.  Hamar eljutott a legalsóig, talán túl hamar is. Egy pillanat erejéig megremegett a keze, de aztán egy gyors mozdulattal kipattintotta azt is. A könnyű anyag széttárult, kivillant alóla fehér melltartója és tökéletesen feszes, hamvas bőre.

A lány leengedte karjait, és hagyta, hogy a könnyű ruhadarab lecsússzon a vállán, végig borzolva a karjait. A blúz könnyen siklott le a kissé nedves bőrén, és le is esett volna a padlóra, ha nem kap utána, hogy összehajtva a falnak támaszkodó kisszekrény tetejére tegye.

Ahogy a blúzt letette, orrát azonnal megcsapta az abból áradó erős parfüm aromája. Sosem használt még ennyire szeszélyes illatot, de furcsamód úgy érezte, ez tökéletesen illik ehhez a helyzethez.

Dorina nagyot szippantott a kavargó illatfelhőből, aztán remegő ujjait a nadrágja gombjához illesztette.

Minden idegszála a végsőkig megfeszült.

– Tovább! – suttogta egy hang a fejében, amire a lány, bár maga sem tudta miért, de hallgatott.

A következő pillanatban kipattintotta a nadrágját összefogó gombot, aztán a cipzárt is lehúzta. Innen már csak két mozdulatába került, hogy a farmertól is megszabaduljon.

Most már csak a fehérnemű volt rajta, semmi más.

Dorina előrehúzta a válla mentén a haját, aztán fél szemmel lenézett a mellette heverő rendetlen ruhakupacra. Hirtelen hideg fuvallat szánkázott végig védtelen, meztelen bőrén. Fázni, sőt lúdbőrözni kezdett, pedig a helyiségben nagyon is forrónak hatott a levegő.

A lány zavartan keresztbe fonta maga előtt a karjait, és ismét a tükörre emelte a pillantását. Ezúttal azonban a tekintete lejjebb siklott a teste mentén, egészen addig, amíg csak láthatta magát.

Nem értette. Miért pont ő? Miért nem valaki más?

Kintről mozgolódás hallatszott. Havashy István minden bizonnyal elsétált az ajtó előtt.

Dorina érezte, hogy a férfi türelmetlen, nem várathatja már őt sokáig.

Így végleg megadta magát. Behunyta a szemét, és a melltartója kapcsáért nyúlt.

***

Havashy István gyors léptekkel – meg egy nagy tálnyi vízzel – igyekezett vissza a konyhából a szobába.

A férfi körülbelül két és fél méterre az ágytól rendezte be az „alkotó területet”, úgy, hogy az elé húzott vászon ne takarjon el semmit, de könnyen, kényelmesen tudjon festeni.

Bár magának sem akarta bevallani, de izgult. Pedig ötvenévesen már nem érezte magát útkereső művésznek. Pontosan megvolt már a helye a világban, az emberek és saját maga előtt is. Tudta, hogy mire képes és mire nem. Tisztában volt a korlátaival és a lehetőségeivel. Így azzal, hogy gond nélkül képes megfesteni egy ilyen jellegű aktot.

Mégis…

Valahogy ez a sima, hétköznapi, már-már banális feladat, hirtelen egy egészen magas, szinte felérhetetlen és meghódíthatatlan hegyszirtnek tűnt a szeme előtt.

A férfi az üres ágyra meredve elgondolkodott rajta, hogy vajon milyen lesz Dorina ruha nélkül. Elsőként az ártatlan jelző jutott eszébe. De aztán rögtön felötlött benne a vágy képe is. Igazából nem is kellett ezen az egészen egy percet sem gondolkodnia. Tudta jól, milyen lesz a lány. Ártatlan, szelíd, mégis kellően nőies.

Egy fehér angyal, fekete szárnyakkal.

***

Dorina kihúzta a gumit a hajából, egy lépést hátrált, és egy hirtelen mozdulattal előre dobta a haját. Kicsit megborzolta, aztán felegyenesedett, az elöl maradó tincseket pedig a füle mögé tűrte.

Már majdnem készen állt, csak egy valami hiányzott ahhoz, hogy a férfi elé lépjen.

A lány a selyemsálért nyúlt, majd megkereste a közepét, ott kettéválasztotta, és a nyakába vette.

A sál lágyan omlott le, eltakarva a felsőtestének nagy részét. A szövet egészen a belső combjáig leért. A végén lévő rojtok finoman csiklandozták érzékeny, puha bőrét. Az anyag bár nem látszott át teljesen, de azért nem is takart el túl sok mindent.

Dorina vonalai és idomai szinte tökéletesen kirajzolódtak a lámpafényben élénken ragyogó sál mögött.

A szobába visszatérve a lány jónéhány kínos másodpercet átélt, amíg a férfi alaposan végigfuttatta rajta a tekintetét. Ugyan a festő pillantása inkább tűnt csodálónak, mintsem tolakodónak, de Dorina így is csak akkor nyugodott meg igazán, amikor a kettejük pillantása végre valahára találkozott.

A barna és a zöld szempár hosszan egymásba kapcsolódott, míg a lány el nem fordította a pillantását a szófa felé.

– Elkezdjük akkor? – kérdezte halkan.

– Igen, el – nyúlt a festőállvány tövében pihenő szemüvege után a férfi. – Feküdj le oda, a kanapéra – utasította a lányt.

– És akkor ugye a…

Havashy bólintott, még mielőtt Dorina befejezhette volna a kérését. – Ne izgulj! Nem fog látszani az arcod. Megbeszéltük.

A lány válasz nélkül hátat fordított és apró lépésekkel a kanapéhoz sétált. Amikor odaért, megtorpant, és a válla felett hátra nézve várta a következő utasítást.

Dorina csak ekkor jött rá – amikor tekintete végigszánkázott a hátán, le a földig –, hogy bár elől ott a sál, de hátul teljesen védtelen és pőre. Noha mozdulni akart, takarni magát, végül a keze néhány centiméter után megállt és lehanyatlott. Egyszerűen nem érezte már szükségesnek a mozdulatot.

– Feküdj le, Dorina! – ismételte meg az előbbi utasítását a férfi.

A lány bólintott, aztán megfordult, és a férfival szemben állva, lassan az ágyra ereszkedett. Egy pillanatra megborzongott, ahogy a meztelen bőre hozzáért a durva, fehér pokróccal letakart mélyvörös bőrhöz, ami még így, a takarón át, is meglehetősen hidegnek hatott.

Dorina maga elé húzta a sálat, miközben erősen összeszorította a combjait.

– Minden rendben?

– Igen, persze – kapta fel a pillantását a férfire. – Csak furcsán érzem magam – tette hozzá halkan.

– Az lenne a meglepő, ha nem éreznéd magad úgy – nyugtatta őt a festő. – De csak nyugodtan. Van időnk bőven, nem sietünk. Ha akarod egy kicsit szokni a helyzetet…

– Nem! – vágott közbe eltökélten a lány. – Menni fog! – tette hozzá elszántan. – Menni fog – ismételte meg még egyszer, inkább már magának, mintsem a férfinak.

– Finom ez a parfüm – próbálta oldani a zavart Havashy. – Új? Még sosem éreztem rajtad.

– Igen, az. Köszönöm – hadarta halkan, elvörösödve Dorina, majd a háta mögé nézett. – Hogy feküdjek le? – kérdezte tanácstalanul.

A férfi elgondolkodva végigsimított az állán, és már épp készült a következő utasítás kiadására, amikor a másodperc hevében egy különös gondolat fogalmazódott meg a fejében. – Te hogy feküdnél le? – kérdezte kíváncsian.

– Magamtól? – kérdezett vissza hitetlenkedve Dorina.

Havashy bólintott.

– Hűha! – simított a füle még néhány kósza tincset a lány. – Én…

– Csak bátran! – nógatta őt a festő. – Helyezkedj el úgy, ahogy neked kényelmes! Én nem szólok. Szülessen valami olyan, ami a tiéd! Csak a tiéd!

– Jól van – bólintott rá az ajánlatra Dorina, miközben egy kicsit hátrébb csusszant az ágyon, a sálat pedig levette a nyakából.

A lány néhány pillanatnyit még tétovázott, majd lassan elemelte a földről a talpát, s a lábát óvatosan maga mellé, az ágyra fektette, bal kezével pedig letámaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát. Várt egy másodpercnyit, aztán dőlni kezdett. Centiméterről centiméterre került egyre közelebb és közelebb a fehér takaróhoz, egészen addig, amíg már a fülénél érezte a fonál különlegesen durva, mégis simogató ölelését. A következő mozdulattal a hátára gördült, majd átfordult úgy, hogy a lába befelé legyen, a feje pedig az ágy külső széle felé. Ezt követően feltolta magát egészen a fekhely sarkáig, aztán beletúrt a hajába, s valamennyi loknit úgy rendezett, hogy azok szabadon lóghassanak a kanapé széléről a mélybe.

Dorina itt egy pillanatnyi szünetet tartott – amíg kitalálta, hogyan legyen tovább –, aztán a jobb kezét kisvártatva a feje mellé tette, s csak úgy lazán a hajába túrt vele, bal kezét pedig kifordítva – a testéhez képest körülbelül negyvenöt fokban – végigfektette az ágy szegélyén, hagyva, hogy hosszú ujjai – hasonlóan a hajához – szabadon lóghassanak a semmibe. Eztán felhúzta a térdeit, szorosan összezárta azokat, majd elhajtotta őket jobbra. Így a feneke, csípője – s a háta is a közepéig – megemelkedett. Láthatóvá téve így a gerincoszlopának és az azt kísérő ároknak az árnyékba burkolódzó sziluettjét.

Itt a lány megtorpant egy újabb pillanatra, aztán kis gondolkodás után, fejét enyhén balra fordította a testéhez képest, elérve így, hogy a fejbiccentő izma élesen kirajzolódjon az arca árnyékában.

Végül pedig – utolsó lépésként – lehunyta a szemét.

– Tökéletes! – jegyezte meg elismerően a férfi.

És tényleg az volt. Legalább is Linszki Dorinának nagyon is.

***

Hosszú ideig csend honolt a szobában, amíg egyszer csak a némaságot halk nyikorgás űzte tova.

Havashy István néhány perc töprengés – és fejben történő elemzés – után kissé módosított a pozícióján, így pont Dorina fejével és vállával került egy vonalba, attól alig egy méternyire. A széket pedig a legmagasabb pozícióba állította, hogy enyhén felülnézetből festhesse le a lányt.

A férfi lenézett az előtte lévő üres vászonra, majd ismét Dorinára fordította a pillantását. A lány gyönyörű volt! Mindenféle sallang nélkül is. Önmagában és önmagától, nem mástól.

Ráadásként a póz is tökéletes volt! Ebből a szögből nem is kellett csalnia a lány arcával, mert nem látszott belőle annyi, hogy abból fel lehessen ismerni őt

Havashy pillantása – bár többször is végigpásztázta Dorina talán már túlságosan is vékony testét – minduntalan vissza-visszatévedt a lány szüntelenül hullámzó mellkasára. Őrjítő volt a folyamatos, szüntelen mozgás, miközben az idő szinte megállt a műteremben.

Dorina igyekezett annyira nyugodtan és mozdulatlanul feküdni, amennyire csak telt tőle. Meglepően jól ment, habár az kifejezetten fura érzés volt, hogy a szíve nem csak a mellkasa bal oldalán, a bordái között dobogott, hanem a fülében, az ütőerében, a nyakában, a gyomrában, a lábaiban, sőt, tulajdonképpen egyszerre az egész testében. Szinte ütemre rándultak össze a sejtjei, hogy aztán a következő pillanatban parancsszóra ellazulhassanak. De csak a következő szívdobbanásig, amikor is minden kezdődött elölről.

A lány még soha nem érezte magát így. Ahogy a külvilág eltompult körülötte, minden érzéke bizseregni kezdett.

Bár már több férfi is látta őt ruha nélkül, ennyire meztelennek még sosem érezte magát. Most nem csak a teste, hanem a lelke, sőt az egész lénye ott feküdt fedetlenül, pőrén. Sokkal inkább, mint eddigi élete során bármikor is.

***

Hajnali öt múlt nem sokkal, amikor Havashy István az utolsó ecsetvonásokat is meghúzta. A férfi a hat órányi munka levezetéseként megtörölte a homlokát, aztán pillantását körbefuttatta a festményen. Elsőre el sem akarta hinni, hogy ilyet alkotott. Noha úgy tervezte, hogy a későbbiekben még leül javítgatni a képet, hamar rájött, hogy ezen nincs mit javítani. Úgy tökéletes az egész, ahogyan elsőre megszületett a kezéből, az ecsetek játékából. Szinte magától értetődött, hogy bárminemű javítás csak teljesen felesleges pacsmagolás lenne.

A férfi még egy kis ideig szemezett az ablak elé állított festménnyel, aztán a békésen szuszogó, az igazak álmát alvó Dorinához sétált.

Igazából fogalma sem volt róla, hogy a lány mikor léphetett át az álmok birodalmába, hiszen mióta elkezdte a képet, egy árva szó sem esett köztük. De talán jobb is volt így. Álmában legalább nem zavarta az, hogy meztelen, vagy az, hogy modellt „ül”.

A festő kis ideig leplezetlen csodálattal bámulta a ruhátlan lányt, aztán leguggolt a kanapé mellé. Kézfejével lágyan végigsimított Dorina arcán – aki ugyan erre megmozdult, de nem ébredt fel –, aztán hosszan elmosolyodott.

Most nyugodtan megtehette. Nem figyelte őt árgus szemekkel senki sem.

– Ez életed eddigi huszonnégy évének legőszintébb pillanata… – suttogta közel hajolva a lányhoz. – A velencei kiállítás dísze lesz ez a kép. Com’é fatto!

Noha a férfit egész éjszaka gyötörte a kétség, hogy egyáltalán érdemes-e megfestenie ezt a képet, a száradó festményre pillantva egyértelmű volt a válasz: igen. Könnyebben ment, mint először várta. Egyszerűen csak hagynia kellett megszületni. A képet is, és a lány lelkében szunnyadó, onnan kitörni készülő nőiességet is.

Havashy István kis ideig még szavak vagy mozdulatok nélkül figyelte az édesdeden alvó Dorinát, aztán felemelkedett mellőle, és csendben kisétált a szobából