Kedvencekhez adás
31

Akt

XIV. Másnap

Bár odakint már megpirkadt, az elhúzott sötétítőknek hála az Andrássy úti lakásban továbbra is sötétség honolt. Legalább is addig, amíg a bejárati ajtó néhány másodperc erejéig ki nem tárult.

Az egyelőre még kint ácsorgó alak – miután megbizonyosodott arról, hogy a lakásban nincs mozgás –, gondolkodás nélkül lépte át a küszöböt. Cipőjének kopogása minden lépéssel egyre erősödött, ahogy közeledett a folyosó végi szoba felé, amikor pedig belépett a helyiségbe, már a parketta ropogásával is kiegészült.

Az édesdeden alvó Dorina, bár a különös zajra álmában végigsimított az arcán, nem ébredt fel. Ahogyan arra sem, amikor idegen árnyéka az arcára vetült.

Az ágy előtt egyhelyben lecövekelő árny sokáig nem mozdult, csak meredten bámulta a tőle alig fél méterre, még mindig meztelenül fekvő, édesdeden alvó lányt.

A kora hajnal sápadt szürkesége jótékony homályba burkolta Dorina egész testét. A fény akadálytalanul cikázott végig a lány bőrének pórusain, hogy aztán a kanapé szövetén lefutva eltűnjék a semmibe.

Épp úgy, mint a lakásba illetéktelenül belopódzó idegen, aki alig egy perccel később már nem volt sehol.

***

Dorina túlontúl mély és borzasztó álomból riadt fel, szinte gyorsabban, minthogy az óra kismutatója újra ütni tudott volna. Amint a lány szeme felpattant, azonnal fel is ült. A feje lüktetett, a szíve hevesen dobogott, a mellkasa pedig vadul hullámzott. Hirtelen azt sem tudta, hogy hol van, de a szoba közepén terpeszkedő munkapadot meglátva, hamar összeállt a fejében a kép.

Gyorsan körbejártatta a tekintetét a helyiségen, és pillantása csakhamar a kanapétól nem messze álló festőállványon pihent meg. Egyszeriben fullasztó képek sokasága kezdett peregni a szeme előtt, épp úgy, mintha csak egy mozifilmet nézne, egyszemélyes, privát vetítésen. Noha elsőre puszta fantáziának hatottak az éjszaka történtek, egy álomnak, mégis… Az, hogy most is meztelen volt, minden emléknek bizonyságot adott.

Dorina bárhogy is tiltakozott ellene, megtörtént… Modellt ült az éjszaka Havashy Istvánnak. Méghozzá teljesen meztelenül.

A lány mély levegőt véve az egész testén végigsimított a pillantásával, majd zavartan beharapta az ajkát, és valamiféle ruha után kezdett kutatni a közelben. Persze, mivel este a fürdőben vetkőzött le – és ott is hagyott mindent – semmi nem volt a keze ügyében, azon a bizonyos sálon kívül, amiben kisétált tegnap éjszaka. Az áttetsző anyag kétségkívül nem a legjobb megoldás volt a kínos helyzet kezelésére, de jobb híján ez is megtette. Némi tétovázás után egyik kezével az ágy szélén – félig a földön – heverő szövet után nyúlt, miközben görcsösen összeszorította a combjait, és a szabad karját maga elé húzta, hogy a mellét eltakarja. Az eddig alaktalanul logó anyag a másodperc tört része alatt vette fel a testének vonalait.

Miközben a lány lassan állásba tornázta magát, amennyire csak tudott, elbújt a vékony, áttetsző szövet rejtekébe.

A festőt keresve Dorina tanácstalanul nézett körbe a szobában, amikor halk zongoraszóra lett figyelmes az előszoba felől. A hang egyszerre borzolta fel és nyugtatta meg az összes érzékét.

A lány, noha egy keveset még tétovázott, végül az egyedüllét érzése túlságosan rémisztőnek hatott ahhoz, hogy ne akarja megkeresni Havashy Istvánt. Így késlekedés nélkül elindult a zongorahang irányába, amelyről hamarosan kiderült, hogy a másik szobából jön. Dorina kis időre megállt a csukott üvegajtó előtt, majd miután elég bátorságot gyűjtött – és elszámolt tízig –, benyitott.

A zongorajáték a csapágyak éktelen nyikorgására azonnal elhalt, helyét pedig átvette a feszült, néma csend, amit néhány másodperccel később Havashy István jellegzetes orgánuma tört meg.

– Jó reggelt! – köszönt a férfi, miközben levette a kezét a billentyűzetről, és az ujjait összekulcsolva a kottatartó szélére könyökölt.

– Jó reggelt, tanár úr! – viszonozta az üdvözlést Dorina.

– Ne hívj tanár úrnak! – utasította őt a festő. – Nem vagyok a tanárod! Soha nem is voltam. Mellesleg, azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy te is elkezdj engem tegezni.

– De… – próbált ellenkezni a lány, ám a férfi tekintetét látva tudta, hogy esélye sem lehet, így egy nem túl lelkesen ugyan, de beleegyezett a dologba.

– Remek! – nyugtázta Havashy, majd bűnbánó pillantást vetett a lányra. – Sajnálom, hogy felébresztettelek. Próbáltam halkan játszani, de sajnos ez rendes versenyzongora, nem lehet a hangerejét állítani.

– Magamtól keltem fel. Nem a zongorára – árulta el az igazságot Dorina, mialatt tett egy teszetosza lépést előre.

– Akkor jó! Ennek őszintén örülök. Meglehetősen bűnös és utálatos dolog valakit felkelteni. Én magam sem tolerálom, ha valaki engem megzavar alvás közben.

A lány némán bólintott, majd állával a zongora felé bökött. – Mit játszott? Mármint… – javította ki magát sietve. – Játszottál.

– Debussy-t. Lépések a hóban. Ez az egyik kedvencem. Nem mintha nagyon válogatós lennék, bármit szívesen eljátszok. Szeretek zongorázni – simított végig a fehér és fekete billentyűk szabályos erdeje felett Havashy. –  Megnyugtat, ha túl sok minden kavarog idebent – mutatott ujjaival a homloka felé.

Dorina megértően bólogatott. Határozottan jól ismerte a férfi által körülírt érzést. Hasonló helyzetben ő maga rendszerint a vég nélküli rajzolásba menekült.

A kettejük közé beállt csendet kihasználva, a lány gyorsan körbehordozta tekintetét a szobában. Ez a helyiség egészen másként nézett ki, mint a másik, ahol a férfi lefestette őt. Hosszúkás volt, elnyújtott, téglalap alakú. Bútor egyáltalán nem kapott helyet benne, a hatalmas, fekete versenyzongorát leszámítva. Az elegáns hangszer uralta a teret, csak úgy, mint a felette lógó, gondosan megmunkált mogyoróbarna keretbe foglalt, hatalmas portré.

A kép egy férfit és egy nőt ábrázolt. Nem amolyan kifacsart, beállított pózban, sokkal inkább természetes, a való élet minden szépségét és hibáját visszaadó kompozícióban.

Havashy hosszú ideig némán bámulta a még mindig majdnem teljesen meztelen Dorinát, aztán pillantása követte a lányét, és felkalandozott maga fölé a falra, a festményre.

– A szüleim – válaszolta meg Dorina ki nem mondott kérdését. – Még egyetemistaként festettem le őket.

– Nahát! – tátott el a száját a lány. – Ez a festmény, hogyhogy nem látható a kiállításon?

Havashy szomorú pillantást vetett Dorinára. – Ez nem olyan kép, amit mutogatni akarnék mindenkinek. Nem véletlenül tartom ebben a szobában, ahol isten tudja mióta nem járt senki rajtam kívül. Azt hiszem – hallgatott el a férfi –, ettől lesz igazán az enyém. Tudod – emelte a tekintetét vissza, a képre – ezt még akkor festettem, amikor éltek.

– Oh – kapta a szája elé a kezét a lány. – Sajnálom.

– Ugyan! – legyintett Havashy. – Nem tudhattad. Egyébként is régen meghaltak már. Mind a ketten. És ez így is van rendjén. A gyermek túléli a szüleit. Ez az élet normális körforgása.

Dorina némán bólintott, majd rögtön a hajával kezdett bíbelődni, hogy elleplezze a hirtelen rátörő feszengést. A lánynak minden annyira más volt, minden annyira új. Sehogy sem értette ezt az egészet. A férfi, aki alig egy hónappal ezelőtt még pillantásokkal kommunikált vele, magázta, és olyan volt, mint egy falakkal meg vizesárkokkal körülbástyázott vár, most egy csapásra így megnyílt előtte. Már-már egészen úgy, mintha régi, bizalmas barátok volnának. Pedig nem voltak azok. Egyáltalán nem!

– Modellt álltak? – bukott ki a kérdés egyszer csak Dorinából, messze űzve ezzel a szobára mázsás súlyként telepedő csendet.

– Mint te éjjel? – kérdezett vissza csípőből a férfi.

A lány elvörösödött. Egészen az állától a homlokáig. Szinte érezte, hogy forr a bőre. – Igen – suttogta végül elfúló hangon.

Havashy néhány másodpercig fürkésző tekintettel bámulta Dorinát, aztán pillantását visszafordította a „szüleire”. – Nem, nem álltak modellt hozzá – válaszolta végül. – Az apám örökmozgó ember volt, munkás. Az a fajta, akinek mindig csinálnia kellett valamit. Képtelen lett volna órákat egyhelyben pózolni.

– És az édesanyád?

– Anyám? – A festő megrántotta a vállát. – Anyám varrónő volt. Gyárakban robotolt, bár nem erről álmodott kiskorában. Táncosnő akart lenni. De sajnos sosem tudta beteljesíteni a vágyait. – A férfi kis időre elnémult, mielőtt tovább beszélt volna. – Sokan vannak ezzel így. Nem ő az egyedüli.

– Na és te? – sétált a zongora mellé a lány. – Beteljesítetted az álmaidat?

Havashy féloldalasan elmosolyodott, aztán felemelkedett a hangszer mellől. – Az álmok – lépett a lány mellé – csak a mieink. Kizárólag saját magunkra tartoznak. Senki másra. Majd, ha olyan idős leszel, mint én, megérted te is, Dorina.

A lány nem tehetett róla, de valahányszor a férfi kimondta a nevét – ami az elmúlt tizenkét órában többször történt meg, mint a mögöttük lévő háromnegyed évben együttvéve –, az egész hátán végigfutott a hideg. Havashy úgy tudta kimondani a nevét, mint eddig senki más. A hangjában mindig ott bujkált valami kedvesség, melegség, de közben egész lényében végtelenül hideg és távolságtartó maradt. Egyébként is őrjítő volt ez a kettőség, a hétköznapokban is egyszerre vonzotta, mégis taszította az embereket. Ám így, igazán közelről, ez már nem csak őrjítő volt, hanem ijesztő is.

– Egészen más vagy most, Dorina. Teljesen más – suttogta a festő.

– Más? – nyelt nagyot a lány. – Én ugyanaz vagyok, aki tegnap este.

– Tudod, azt hiszem, eddigi életed egyik legőszintébb pillanata volt, amikor este kiléptél a fürdőszoba ajtaján és lefeküdtél elém. – A férfi mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – Vagy nincs igazam? Mondd csak meg persze, ha nem így gondolod! Megmondhatod nyugodtan.

Dorina nem ágált, ami felért egy beismerő vallomással, így Havashy kisvártatva újra megszólalt. – De persze nem fogod! Nem, mert te is így gondolod. A szemed elárulja. Az a gyönyörű szemed. Egészen különleges zöld árnyalata van. Biztos sokan dicsérték már.

A lány alig láthatóan ugyan, de megrázta a fejét.

– Bolond világ – morogta Havashy, miközben végigsimított a lány állán és arcán. – Hogy érzed magad?

Dorina vállat vont. – Furán. Kicsit fáj a nyakam meg a hátam is. És még nem hiszem el, hogy megtettem.

– Bűntudatod van?

– Nem – rázta meg a fejét hevesen a lány –, az nincs. Csak olyan fura most minden.

– Ez teljesen érthető. Ne hibáztasd magad! – kérte a festő. – Viszont most menj és öltözz fel! – váltott atyáskodó hangnemre Havashy, majd válaszra sem várva hátat fordított és elindult kifelé.

Ám a küszöbről még komoly arccal visszanézett.

– Ha felöltöztél, szót ejtünk arról, amiről még alig esett…

– Hé! – szólt a festő után Dorina. – Kérdezhetek valamit?

Havashy újra hátrafordult.

– Az utolsó estén azt mondtad nekem, hogy van egy pletyka miszerint te meg én…

– Hazudtam – vágott közbe nyugodtan hangon a férfi. – Másban nem – tette hozzá azonnal. – De ebben igen. Tudtam, hogy ez nagy félelmed, ezért megpróbáltam kijátszani. – Havashy egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. – Mondanám, hogy sajnálom, de úgysem hinnéd el, és igazából nem bántam meg semmit.

– És a másnapi eltűnésed? – kérdezősködött tovább a lány.

A festő vállat vont. – Így éreztem akkor helyesnek. Kicsi lett volna már az a hely kettőnknek. Nekem volt hová visszajönnöm – mutatott körbe Havashy. – Neked viszont nem – tette hozzá egy másodpercnyi szünetet követően, majd még azelőtt eltűnt a folyosó homályában, hogy Dorina újra kérdezhetett volna.

***

Az öltözés sokkal könnyebben – és főleg gyorsabban – ment a vetkőzésnél. Alig öt percbe telt, hogy a lány magára kapkodjon mindent, amit este csak úgy szanaszét, a földön hagyott. Miután elkészült, és az utolsó gomb is a helyére került, már csak az éjszaka legfőbb tanúját, a kasmír sálat kellett eltűntetnie…

Dorina nagyot sóhajtott, miközben ujjai között végigfuttatta a puha anyagot. Igazság szerint meglepően jó élményként maradt meg lelkében az elmúlt éjjel legtöbb pillanata, sőt, nagyon is mélyen megérintette egész lényét az a néhány óra. Tisztán érezte, hogy valami megváltozott, ott, legbelül. Azt maga sem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi, ahogyan azt sem, hogy mikor, vagy hogy miért. De jelen pillanatban nem is akart többet tudni. Végül is egy élet állt még előtte, hogy az apró darabokat összeillessze egy nagy kirakóssá. Egy hatalmas, színes képpé.

Mire a lány a gondolatfoszlány végére ért, önkéntelenül, oda sem figyelve, összehajtogatta a kezében lévő sálat. Még vetett egy rövid – és kissé talán szégyenlős – pillantást a mostanra már különös jelentéssel bíró ruhadarabra, aztán egy határozott mozdulattal beleszuszakolta a táskájába.

***

Havashy István minden tétovázás nélkül, azonnal magához intette a szobába belépő – immáron felöltözött – lányt. Ezért Dorina – miután a kanapéra dobta a kezében lévő táskát – rögtön a munkapad mellett álló festőhöz lépett, egyenesen a róla készült aktkép elé.

Most láthatta első ízben az alkotást, ami egyszerre nyűgözte le és ijesztette halálra. Jóllehet az arcának tényleg csak egy nagyon kicsi része látszott – amiről aligha ismerhette volna fel bárki is –, de azon kívül szinte a tükörképe „nézett rá” a vászonról. A férfi nem trükközött. Nem festette másnak – sem szebbnek, sem vékonyabbnak, sem hosszabb lábúnak –, mint amilyen valójában volt.

– Ez tényleg én vagyok – motyogta halkan Dorina, miután hosszú percek elteltével megemésztette a látottakat.

Havashy egyetértően bólogatott. – Megmondtam, hogy így lesz. Nem hitted el, de most láthatod a saját, két szemeddel is.

A lány még egy kis ideig némán tanulmányozta az aktját, majd kiegyenesedett, és szembefordult a festővel. A férfi jól látta arcán a kétségbeesést, a pillanatnyi elbizonytalanodást, ami egy cseppet sem érte őt váratlanul. Sőt! Akkor lepődött volna meg, ha Dorina nem így reagál. Sokszor látta már ezt a reakciót a modelljei arcán. Még akkor is, ha azok nem voltak meztelenek a képein.

– Tudom, hogy félsz – szólalt meg bátorítónak szánt hangon Havashy. – De hidd el nekem, nincs miért. Számodra ez a képmás épp olyan, mint amilyen te magad vagy. Számomra is olyan. De más számára nem. Másnak ez csak egy akt, amely egy fiatal lányról készült. Valakiről. Bárkiről. Nem rólad. Csak egy lányról. Érted ezt?

Dorina erőtlenül bólintott, miközben visszasandított a képre. – Csak egy lány… – suttogta, miközben pillantását visszafordította a képre. – Bárki. Akárki.

– Így van! Bárki, akárki – ismételte el a férfi újra.

– És a másik kép? – vágott közbe némi hallgatást követően Dorina. A lánynak fogalma sem volt róla, hogy honnan jutott ez hirtelen eszébe, mindenesetre a jeges rémület hirtelen az egész testében szétáramlott. – Az, ami a modellről készült. Azzal mi lesz?

Havashy István egykedvűen vállat vont. – Mi lenne? Semmi.

– Evelin szörnyen dühös lesz – csúszott ki a pillanat hevében Dorina száján. – Mi lesz, ha kitálal, vagy…

– Te tudod a nevét? – szakította félbe a lányt meglepetten festő. – Találkoztatok?

A lány habozott, de végül nemet intett a fejével. Nem akart több bonyodalmat. – A szálloda vendégkönyvében nézte meg Robi, mert kíváncsiak voltunk, hogy ki az, akiért Audival jöttek.

– Értem – bólintott a férfi, majd könnyedén átlépve az egészen, visszafordult az akthoz. Sokáig nem szólalt meg, talán két-három perc is eltelt némaságban, mire végre megtörte a hallgatást. – Nem hinném, hogy félned kellene. Evelin profi, és megkapta a jussát azért az éjszakáért. Semmivel sem tartozom neki. Te – nyomta meg különösen hangsúlyosan a személyes névmást Havashy – meg még úgysem. De beszélek majd vele, mert a korrektség így kívánja. Ezen ne emészd magad! Nem a te dolgod.

Dorina beletörődően biccentett, s kis időre elnémult. Hirtelen eszébe jutott valami estéről. – Tegnap azt mondtad – kezdte bizonytalanul –, hogy a dühömmel nekem kell kezdenem valamit.

Havashy szemében értő fény csillant. – Igen, ez így volt. Dühös vagy még?

Dorina nagyot sóhajtott, majd egy kósza tincset visszatűrt a füle mögé. – Már nem. Most már inkább csalódott vagyok. De mindegy – rázta meg a fejét, mintha így elűzhetné a problémákat –, majd valahogy megoldok mindent, szépen, sorjában – villantott egy apró mosolyt a festőre, aztán megkerülte a férfit, és a kanapé felé indult, aminek a tövében a táskáját hagyta.

– Mi a legégetőbb gond? – szólalt meg a háta mögül váratlanul Havashy.

A lány gyorsan megpróbálta lajstromba venni a problémáit. – Azt hiszem, a legfontosabb most az, hogy találjak egy lakást. Nem akarok tovább otthon maradni, nem bírnám egy percig sem.

– És a nővéred? – kérdezett közbe Havashy. – Ha jól emlékszem, ő külön lakik…

– Nahát! – tátotta el a száját Dorina. – Emlékszel rá arról az estéről? Igen, ő valóban külön lakik, de hozzá nem akarok menni. Szeretem Biát, de ha odaköltöznék, akkor neki sem lenne nyugta. Anyám állandóan nyaggatná őt is. Nem akarom megkeseríteni az életét.

A férfi együttérzően bólintott. – És hol laksz most?

– Egy motelben. Összepakoltam magamnak tegnap reggel a legszükségesebbeket, munka után meg kivettem egy szobát néhány napra, átmenetileg. Jobb ötletem nem volt. – A lány egy pillanatra elhallgatott, majd Havashy arcát látva egy fokkal vidámabb hangra váltott. – Azért akkora bajban nem vagyok. Szerencsére elég sok pénzt sikerült összespórolnom az elmúlt évben. Néhány hónapig elleszek belőle, a többit pedig majd meglátjuk. Na! – emelte fel a táskáját a földről. – Nekem viszont muszáj mennem, mert elkések a kórházból.

– Várj egy percet, kérlek! – lépett Dorina után a festő. – Még valamit meg kell beszélnünk.

A lány kíváncsian fordult vissza.

– Azt említettem a múltkor, hogy a kiállítás Velencében lesz, igaz?

Dorina hang nélkül bólintott.

– Nos, a dolog úgy áll, hogy két helyet kaptam a megnyitóra, és kit vihetnék magammal, ha nem a kép múzsáját?

– Hogy micsoda? – kerekedett el a lány szeme. – Mármint engem?

Havashy szemöldöke elegánsan megemelkedett. – Ki mást?!

– Ugyan már! – nevetett fel zavartan Dorina, miközben ismét a hajával kezdett babrálni. – Mégis mit tudnék én ott csinálni?

– Semmit nem kell csinálnod, maximum mosolyogni, meg persze elviselni azt a sok idiótát – szűrte a fogai között a férfi. – Szóval? Lenne kedved elkísérni?

A lány beharapta az alsó ajkát. Igazság szerint nagyon is el akart volna menni… Évek óta nagy álma volt, hogy eljusson Velencébe, ráadásul maga a kiállítás is nagyon érdekesnek ígérkezett. De egy ilyen bizonytalan helyzetben erre most igazán nem szórhatta el a megtakarított pénzét. – Ez nagyon kedves tőled…

– De? – vágott közbe Havashy.

– De ez rengeteg pénz lenne, amit most nem tudok erre áldozni.

Havashy Istvánnak fel sem kellett vonnia a szemöldökét, mert a lány előző mondata után előrelátóan úgy hagyta. – Hálás lehetsz, hogy ezt most nem veszem személyes sértésnek – dohogta elsötétedett tekintettel. – Természetesen állok minden költséget.

– Nem! – tiltakozott azonnal Dorina. – Ez már tényleg túlzás.

– Csak tréfáltam – forgatta meg a szemét a férfi. – Valójában a szállást és az utazást a galéria állja. – Egyéb kérdés?

Dorina bár nagyon jól tudta, hogy a tiltakozása ezzel elbukott, – hiszen a férfi egy csapásra kifogta a szelet minden ellenérve mögül –, ám nem akarta magát olyan könnyen adni, így várt még egy hosszú másodpercet – már csak a büszkesége miatt is –, mielőtt rábólintott volna a dologra.

– Soha nem is volt választásom, igaz? – kérdezte halványan elmosolyodva.

– Dehogyisnem! – komolyodott el a festő arca. – Már hogyne lett volna! Mindig te döntesz! És soha ne hagyd, hogy ez ne így legyen!

***

Székely Tamás viszonylag ritkán ivott kávét reggelente, azon egyszerű oknál fogva, hogy már a puszta illatától is felfordult a gyomra. Ám ma reggel valahogy mégis megkívánta, úgyhogy töltött magának egy bögrével.

A férfi komor tekintettel bámult kifelé a függöny mögül, s konstans rosszkedvét még az sem törte meg, amikor néhány pillanatra szállingózni kezdett a hó.

Gyűlölte a telet! Jobban mondva jelen pillanatban leginkább mindent és mindenkit gyűlölt. Az erdész behunyta a szemét, és miközben újabb meg újabb nagy levegőt vett, ki sem nyitotta azt. Egészen addig, amíg meg nem hallotta maga mögül a keresztanyja papucsának jellegzetesen csoszogó hangját.

– Hát itt vagy, te léhűtő?! – kérdezte az asszony rosszkedvűen. – Mikor jöttél haza?

– Semmi közöd nincs hozzá! – morogta Tamás, majd a szájához emelte a bögrét. – Akkor és oda megyek, ahová csak akarok!

– Leginkább jó lenne, ha munkát keresni mennél – pörölt vele tovább a nő. – Egy hónapja itt vagy már, és csak a seggedet vered a földhöz. Nem fogsz örökké rajtunk élősködni.

– Élősködik rajtad a halál – motyogta félig-meddig magában a férfi, ám még mielőtt valami különbbel is visszavághatott volna, a lakás csendjét erőteljes kopogás zavarta fel.

Egy pillanatra mind a ketten a bejárati ajtó felé kapták a fejüket, de egyikük sem mozdult meg.

Hamarosan azonban újra kopogtak.

– Eredj már, aztán nyisd ki! – bökött a fejével az asszony az ajtó felé. – Legalább ennyi hasznunk legyen belőled.

Tamás, bár sok mindent gondolt magában abban a pillanatban, végül úgy döntött, nem ellenkezik. Sem kedve, sem ereje nem volt hozzá.

Így egy dühös fújtatással egybekötve végül elindult az ajtó felé. Morogva kinyitotta a zárakat, miközben igyekezett a legbarátságtalanabb ábrázatot magára ölteni, amire csak képes volt.

Ám amint az ajtó kitárult, a férfi marcona arckifejezése a másodperc tört része alatt változott át a szöges ellentétére. A kávésbögre pedig időközben fájó halált hallt az előszoba kopottas, szürkés-pirosas járólapján.