Akt

engin

XIX. Most megtennéd?

2019. december 22.

A gondola lassan távolodott el a parttól, majd a lágyan fodrozódó vízen ringatózva a szálloda felé vette az irányt. Dorina hihetetlenül fáradt volt, így – bár egy ideig derekasan küzdött ellene – a hajó végül lassan álomba ringatta őt.

Havashy, noha megtehette volna, de nem tartotta szóval – ezáltal ébren – a lányt, csak csendben figyelte, amint az elalszik mellette, sőt, még azt is csak egy szemforgatással nyugtázta, hogy mindezt az ő vállának dőlve teszi. Azért ez utóbbit a festő, marcona reakciója ellenére annyira nem bánta. Különös érzés volt, egyszerre szemérmetlenül jó, és közben velőtrázó. Őszintén szólva a férfi nem is emlékezett az utolsó olyan alkalomra, amikor valaki a vállának dőlve aludt.

Furcsa ajándéknak érezte a sorstól Dorina megjelenését, amolyan csavart labdának. Noha az első másodperctől pontosan tudta, hogy ez egy olyan labda, amelyet nem szabadna elkapnia, de az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudott kitérni az újtából. Még akkor is, ha szánalmasan gyengének és gyarlónak érezte magát ezért.

A férfi mély levegőt vett, miközben az éjszaka sötétjét kihasználva, visszaképzelte magát négy évvel ezelőttre, amikor utoljára járt a városban.  Mennyi minden megváltozott az életében azóta.  Akkor még fele ennyire sem volt szentimentális, mint most. Hiába, az elmúlt két év magánya sokat alakított rajta. Nem mintha nem lett volna egész életében egyedül, de azért ez a mostani állapot mégis más volt. Nem jobb, vagy rosszabb, sem keserűbb vagy édesebb. Egyszerűen csak más.

Havashyt egészen elragadták a múlt árnyai, és csupán az tudta visszatéríteni a jelenbe, amikor a távolban felrémlett előtte a szálloda alakja. A férfi egy sóhajtással egybekötve megrázta a fejét, majd a lehető legemberibb énjét elővéve, finoman keltegetni kezdte a vállán alvó lányt.

– Elaludtam? – kérdezte kótyagosan, egy ásítás közepette Dorina, mikor végre magához tért.

– El. Megérkeztünk a hotelhez – simított végig a lány haján Havashy, még magát is meglepve, ezzel a tőle igencsak szokatlannak ható, gyengéd mozdulattól.

– Remek – húzódott el a festőtől kicsit zavartan Dorina.

A szálloda már csendes volt, így a férfi anélkül terelgethette végig a kihalt folyosókon a kissé még mindig álomittas lányt, hogy útközben bárkibe is belebotlottak volna.

– Igazad volt! – rúgta le a magassarkú cipőjét Dorina a szobába érve. – Tényleg nagyon elfáradtam. De iszonyú jó volt! Soha nem fogom elfelejteni! – lelkendezett szüntelen az egész arcát beterítő mosollyal a lány.

– Ez volt a célunk, kisasszony! – zárta be a szobaajtót a festő. – Örök emléket akartunk szerezni önnek!

– Újra magázódunk? – nézett hátra a válla felett egy az iméntinél jóval kacérabb mosollyal Dorina.

– Csak amennyire egy úri hölgynek és egy úriembernek illik. Egyébként – köszörülte meg a torkát Havashy – nem csoda, hogy elfáradtál. Nincs lélekölőbb dolog, mint egy rakat ostoba emberrel fecsegni órákon keresztül.

– Azért nem mind volt az, ne általánosítsunk! – lépett a bárpulthoz a lány. Kinyitotta az egyik, még bontatlan ásványvizes palackot, és rögvest töltött magának. – A végén az a művészettörténettel foglalkozó úr érdekes dolgokat mondott, meg még itt a hallban Carlos is nagyon kedves volt, bár a képe elég furának tűnt.

– Finoman fogalmazol – emelte a plafon felé a pillantását Havashy, mialatt átsétált a nappaliba. A férfi szmokingját a szoba közepén terpeszkedő kanapé karfájára dobta, majd a nyakkendőjétől is rövid úton megszabadult. – Most viszont – nézett vissza a válla felett, mialatt a mandzsettagombjával kezdett bíbelődni – az lesz a legjobb, ha lefekszel! Nagyon késő van már. Ha holnap be akarod járni a várost, szükséged lesz az erődre.

– Rendben – bólintott rá a javaslatra Dorina, miközben lassan a szobája felé indult –, én akkor elteszem magam holnapra.

– Jó éjszakát!

A férfi egészen addig követte a tekintetével a lány karcsú alakját, amíg az a nappalin átsétálva végül el nem tűnt a hálószobája fehérre mázolt ajtaja mögött. Havashy néhány másodpercig bénultan meredt a halk kattanással becsukódó nyílászáróra, aztán a minibár felé sandított.

Úgy érezte, ezt az estét muszáj leöblítenie valamivel.

Noha a legegyszerűbb kétségtelenül az lett volna, ha a pulton árválkodó, délután megbontott whiskyből húz le egy pohárral, de valahogy most nem volt meg a hangulata a gabonapártlatból készült italhoz.

Így másik után nézett.

A férfi nem soká válogatott a polcon sorakozó italok közül. Csak úgy találomra lekapott egyet, aztán kisvártatva töltött magának, a fotelhez sétált, és kényelmesen elhelyezkedett benne. Pont szemben Dorina hálószobájának ajtajával.

***

Dorina fáradtan vetette neki a hátát az ajtólapnak. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy a sima falap mentén lassan lecsússzon a földre. Épp úgy érezte magát most, mint ahogyan egy léggömb érezhette akkor, amikor hirtelen, egycsapásra kiengedik belőle az összes levegőt. Fáradt volt, egy leheletnyit talán részeg is – a megnyitón ivott néhány pohárka pezsgőtől –, s csak most érezte igazán, hogy az álomszép ruha valójában mennyire kényelmetlen is.

A lány a tenyerébe temette az arcát, miközben nagyot ásított. A baljós gondolatok újfent megrohamozták az elméjét, ám kivételesen – tőle igencsak szokatlan módon – egy csapásra el tudta űzni valamennyit. Túl fáradt volt most ahhoz, hogy tovább rágódjon e pillanatban teljesen értelmetlennek tűnő dolgokon.

Néhány másodpercnyi erőgyűjtést követően, lassan állásba tornázta magát a padlóról. Bár csábítónak hatott a gondolat, hogy egyszerűen csak bedőljön a hívogató, hófehér szaténágyneművel bélelt ágyba, de nem szeretett volna így elaludni. Legalább a sminkjét le akarta mosni, meg a ruháját sem ártott volna levennie.

A tükör elé érve első körben az ékszerektől szabadult meg: a fülbevalótól, a nyaklánctól és a karkötőtől. Ezután leengedte a csigába fogott haját, kiszedte a frizurájából csatokat, majd a fésűéjért nyúlt. Fésülködés után elérkezettnek látta az időt, hogy a ruháját is levegye. Előbb a cipzárt húzta le, aztán a pántokat hajtotta le a válláról, mire a ruha egyetlenegy hosszú – a csendben meglehetősen éles sivításként ható – suhogással csúszott le a padlóra.

Dorina a bokáját körülölelő, drága selyemért nyúlt, ám még mielőtt vállfára akaszthatta volna a gyönyörű darabot, pillantása hirtelen megtalálta a fehérneműs képét magával szemben, a falra erősített, egészalakos tükörben.

A lány érezte, hogy a szívverése gyorsulni kezd, s a torkában gombóc nő. Újfent az a bizonyos este jutott eszébe, ami azóta is kísértette őt, valahányszor meglátta magát ruhátlanul. A keze éppen úgy kezdett remegni, a szíve kalapálni, a füle szinte lüktetni, mint akkor, ott.

A különbség csupán annyi volt, hogy már nem a borzongástól és a félelemtől történt mindez, mint akkor, hanem az izgalomtól.

Végül a lány még egy gyors zuhanyt is közbeiktatva, jó fél órát töltött el a fürdőben ahhoz, hogy alvásképes állapotba kerüljön. Miután mindennel végzett, épp leoltotta a lámpát, és elindult az ágya felé, amikor valami fura hang ütötte meg a fülét odakintről. Mintha leesett vagy feldőlt volna egy üveg.

Dorina kérdőn felvonta a szemöldökét, és az ajtóhoz sétált. Rátapasztotta fülét a vékony fára, de odakint teljes csend honolt. Semmiféle zajt nem hallott. A lány várt néhány másodpercet, magában sorra vette a szóba jöhető lehetőségeket, ám végül úgy döntött, semmit nem bíz a véletlenre, és inkább megnézi, hogy minden rendben van-e odakint. Bár az utazás eddig a lehető legjobban alakult, de azért mégiscsak ott volt Evelin figyelmeztetése.

Dorina tisztán érezte, hogy ereiben megfagy a vér, fáradtsága pedig a múlt homályába veszik, amint maga elé idézte a modell remegő hangját és reszkető alakját. Tudta, hogy ha tényleg baj van, akkor nincs sok ideje hezitálni. Ezért vékony, hosszú ujjaival késlekedés nélkül körülölelte a hideg, fémes kilincset, majd lassan lenyomta, és résnyire kinyitotta az ajtót.

Szerencsére azonban Havashy Istvánon kívül – aki a helyiség közepén lévő bőrfotelben terpeszkedett, jobb kezében egy pohár itallal – senkit nem talált a lakosztályban.

Őszintén szólva Dorina a pillanat hevében egy kicsit megilletődött az elé táruló látványtól. Még sosem látta így a férfit. A haja kócosan állt, az inge – és a mandzsettája is – ki volt gombolva, a lába pedig fent pihent az üveg dohányzóasztalon. A festő valahogy olyan lazának, már-már emberinek tűnt, mint még sosem.

– Megijesztettelek? – szólította meg őt hirtelen Havashy, miközben pillantását olyan sebesen fordította az ajtórésen kikukucskáló lány felé, hogy annak szemernyi esélye sem maradt a csendes visszavonulásra. – Csak feldőlt véletlenül – bökött a fejével az üvegasztal közepén álló pohárra.

Dorina hangtalanul bólintott, majd szélesre tárta az ajtót. – Csak egy kicsit – felelte halkan, és a szobájából kilépve, némi tétovázás után, a bárpult felé indult. Levett a legfelső polcról egy a férfiéhez hasonlatos poharat, majd az asztalhoz sétált vele.

Mikor odaért, a konyakosüveg után nyúlt, töltött magának egy keveset, aztán kérdő pillantással Havashy felé fordult, aki biccentett, így neki is öntött.

– Szereted?

– Nem különösebben – rántotta meg a vállát Dorina. – Valahogy, csak ritkán iszom. De már olyan késő van, és olyan fáradt vagyok, hogy úgyis mindegy – nyújtotta koccintásra a poharát. – Prosit!

– Prosit! – felelte a férfi, miközben hozzákoccantotta a lányéhoz a saját poharát.

Dorina elfintorodott a konyak ízétől, azonban Havashy arca meg sem rezdült. – Látom, te szereted – jegyezte meg kissé gúnyosan a lány, mialatt arrébb tolta az üveget, és lassan leereszkedett az üvegasztalra, egyenesen a férfi elé.

– Időnként szoktam inni egy-egy pohárkával, többet nem, mert a részegséget nem szeretem. De egy pohár ellazít. Az ember rögtön más színben látja tőle a világot., ami olykor-olykor kifejezetten a javát szolgálja.

– Most is?

Havashy elfintorodott.

Ám Dorina nem hagyta annyiban. – Elmondod, hogy te most éppen milyen színben látod a világot?

A festő a mennyezetre emelte a pillantását, majd válasz helyett újra belekortyolt az italába.

– Mit számít az, hm? – kérdezett vissza végül halkan. – Miért érdekel?

Dorina vállat vont, aztán egy sóhajtással egybekötve kihúzta a hajából a gumit. Nem sokkal később pedig a hirtelen jött szabadságtól megrészegült tincseit egy határozott mozdulattal visszatűrte a füle mögé. Már annyira fáradt volt, hogy sehogy sem érezte jónak.

Havashy néhány másodpercig csendben figyelte a lány vállára lágyan leomló hajtincsek játékát, majd megköszörülte a torkát. – Ezt sokszor csinálod.

– Mit?

– Hát ezt… – vette két ujja közé a lány néhány hajfürtjét a festő. – Hogy a hajadat a füled mögé tűrőd.

– Oh, igazán? – vörösödött el Dorina, s lányos zavarában ismét csak a hajához nyúlt.

– Már a tónál is megfigyeltem annak idején, amikor először találkoztunk. Figyelemfelkeltő szokás. Ezzel próbálod leplezni, ha zavarban vagy. A mozdulat segít. Egyszerre ad menekülőutat és nyugalmat.

A lány újfent megrántotta a vállát. – Valahogy úgy. Mióta az eszemet tudom, ezt csinálom.

– Nem baj. Kellenek ezek a majdhogynem velünk született szokások… Azzá tesznek, akivé válni akarunk…

– Remek megfigyelő vagy – emelte a szájához a poharát Dorina. – Egészen lenyűgöző. Képes vagy elhitetni bárkivel, hogy a lelkébe látsz, hogy ismered őt. Néha azt hiszem, többet tudsz rólam, mint én magam.

Havashy elégedetten elvigyorodott. – Többet is tudok. Egészségedre! – húzta le a férfi is a maradék italát, majd, hogy a poharát az asztalra tudja tenni, előre nyújtózott.

Ám azzal aligha számolt, hogy ezzel a mozdulattal vészesen közel fog kerülni az asztalon ülő lányhoz, így maga lepődött meg a legjobban, amikor a kettejük arca közötti távolság alig egy arasznyira csökkent. Bár egy pillanatra mind a ketten levegőért kaptak, végül Havashy ocsúdott fel hamarabb, aki azon nyomban visszavonulót fújt és hátradőlt. Ám a szemkontaktust nem szakította meg.

– Te is arra gondolsz? – szólalt meg suttogva Dorina nagy sokára.

– Mármint arra az éjszakára? – kérdezett vissza azonnal a férfi.

A lány bólintott. – Igen, arra. Amikor levetkőztem a képhez.

– Te arra gondolsz?

Dorina nagyot nyelt, aztán beharapta az ajkát. Végül nem mondott semmit, igaz nem is volt rá szükség. Havashy István ismerte őt. Lehet, hogy tényleg jobban, mint ő saját magát.

– Gyakran?

A lány felsóhajtott. Átvillant az agyán, hogy hazudik. De a gondolat amilyen sebesen jött, olyan hamar el is illant a semmibe. – Mióta csak megtörtént, minden nap – vallotta be végül az igazat.

A férfi elmosolyodott. Lustán, talán egy kicsit mindent tudóan is.

– És te? – kérdezett vissza félénken Dorina. – Neked eszedbe jut még? Egyáltalán gondolsz még arra az éjszakára?

A festő nem felelt. Szavak helyette újra előre dőlt, kézfejével lágyan végigsimított a lány arcán, ujjhegyével körbe rajzolta az ajkát, majd néhány tincset eltűrt a füle mögé. – Most megtennéd? Levetkőznél újra?

Dorina lehunyta a szemét, és vágytól telve felsóhajtott.

Bár nem mondott igent, de nemet sem.

Ugyanakkor semmi szüksége nem volt arra, hogy válaszoljon. A következő pillanatban a hideg megérintette a puha, mezítelen vállát, amelyet többé már nem takart a bolyhos, fehér köntös.

Ez pedig minden kérdésre egyértelmű választ adott.

***

– Parancsoljon, signora! – nyújtotta a szobalány az italát a fésülködő asztal előtt ülő, vörös hajú nőnek.

Az asszony anélkül vette el a poharat, hogy akár csak egy pillantással megköszönte volna. Beleszagolt az italba, majd felnézett a mellette feszülten álló alkalmazottra. – Maria? Cognac?

– Sí, signora – felelte azonnal, mindenféle késlekedés nélkül a szobalány.

A nő ugyan elhúzta a száját, de végül nem mondott semmit, egyszerűen csak a szájához emelte a poharat.

– Ma már nincs szükségem rád, elmehetsz! – bocsátotta el a szobalányt, miután visszatette a tálcára az immáron üres poharát.

– Igen is, asszonyom! Jó éjszakát! – felelte tört magyarsággal Maria, majd amilyen hamar csak lehetett, eltűnt a szobából.

A nő még befejezte a fésülködést, aztán felállt a gyönyörűen kifaragott, mahagóni asztaltól, és az ablakhoz sétált. Pillantását az éjszakai sötétségbe borult Velencére fordította, miközben egész testében hagyta szétáradni a gyűlöletet és a mérget.

Bár alapvetően nem volt oka panaszkodni, mert eddig minden úgy történt, ahogyan eltervezte, mégis, valahogy egy csepp örömöt sem érzett a lelkében.

Miközben hosszan szemlélődött az ablakban, hagyva szabadon rohanni a perceket, egyszer csak halk kopogás hangzott fel a háta mögül, majd néhány másodperccel később nyikorgás. Nem nézett hátra, pontosan tudta, hogy ki jött.

– Na? – kérdezte mindenféle köszönés, vagy bevezetés nélkül, amint az idegen hátulról átölelve magához vonta.

– Igazam volt, és neked is. Az a kép van kiállítva, amit én láttam akkor reggel, és itt van vele Dorina. Elhozta magával.

A nő ajka ragadozó mosolyra húzódott.

– Kiváló! Akkor minden a terveim szerint alakul.

– Igen.

– Holnap – fordult szembe az asszony az őt hátulról átölelő férfival – ide kell őt hoznod, hozzám, amint egyedül marad. Meg tudod csinálni?

Tamás gondolkodás nélkül bólintott. – Igen, meg.

– Biztosan képes leszel rá? – kérdezte gyanakvó hangon a nő.

– Feltétel nélkül megteszek mindent, amit csak kérsz – felelte lesütött szemmel Tamás.

– Ne légy ennyire alázatos! Semmit sem utálok jobban – csattant fel a nő. – Most pedig – oldotta ki a köntöse övét –, ugye tudod, hogy mire vágyom?

– Igen, tudom – ereszkedett térdre a férfi, s mindenféle tétovázás nélkül a selyemtapétával bélelt falnak nyomta a szerelmét.