Akt

engin

XV. Parti a Dunán

2019. november 18.

Az elkövetkezendő három hét gyermeki izgalomban telt Dorina számára, igaz, példátlanul hosszúra is nyúlt. A lány, noha nagyon várta már a velencei utat, rettegett is tőle. Ha a kiállításmegnyitóra gondolt, egyszerre járt a fellegekben és pörkölődött a pokolban. Egyfolytában az a kérdés kínozta, hogy mi lesz, ha valaki felismeri őt a képen. Bár Dorina azon a bűvös reggelen látta először és utoljára festményt – nem sokkal utána Havashy elküldte kereteztetni, majd Velencébe –, de a kép minden négyzetcentimétere mélyen belevésődött az emlékezetébe. A lány nagyon igyekezett, hogy az emlékeiben fel-felbukkanó festmény modelljébe ne saját magát lássa, de minél inkább szuggerálta ezt, annál biztosabb volt abban, hogy egy mezei, „tudatlan” ember is látni fogja a hasonlóságot. Márpedig ő ezt a legkevésbé sem akarta. Az élete így is elég bonyolult volt, nem hiányzott még ez is.

Ám nem csak a lelepleződés veszélye vetett rút árnyékot a lány mindennapjaira, hanem az Evelinnel kapcsolatos, meglehetősen kényes ügy is, amely fölött Dorina egyszerűen képtelen volt napirendre térni. A lány akárhogy is csűrte-csavarta a dolgokat, a vége mindig ugyanaz volt: akaratán kívül ugyan, de akkor is elvette a modelltől a világkiállításon való szereplés lehetőségét.

Ugyan Havashy megígérte, hogy beszél Evelinnel, de az elmúlt hetekben ez igencsak elsikkadt, ráadásul Dorina egy percig sem hitt abban igazán, hogy a férfi tényleg megkeresi a modellt.

Éppen ezért hosszú őrlődés után a lány végül úgy döntött – persze szigorúan csak magában –, hogy kezébe veszi az irányítást, és kerüljön bármibe is, de személyesen megkeresi Evelint. Dorina úgy érezte, kötelessége ezt megtenni.

Ezért a lány hosszú, fárasztó és kitartó kutatómunkába kezdett, ami végül három nappal a velencei utazás előtt sikert is hozott a számára. Miután rálelt a modellre, már csak annyi feladata maradt, hogy kitalálja, miként juthat be arra a szuperelőkelő partira, amire Evelinnek – legalább is a közösségi oldalára kiposztolt meghívó szerint – bérelt helye volt másnap estére.

***

A Duna-part régen látott már olyan színjeles eseményt, mint azon a januári éjszakán. A taxik és a legkülönbfélébb márkájú, fekete, elegánsan áramvonalas autók, felváltva hozták az illusztris és kevésbé illusztris, de legalább is szégyentelenül gazdag vendégeket, az egyik nagy televíziós csatorna évindító gálájára.

Bár a kezdés hivatalosan hét órára volt meghirdetve, de a szórakozni vágyók nagy része csak nyolc után érkezett meg a pesti oldalon horgonyzó, két szintes luxushajóra. Emiatt olyan negyed kilenc magasságában a fedélzetre vezető hídon kisebb torlódás alakult ki, amit a szervezők az égre vetített lézershow-val és tűzijátékkal igyekezetek feledtetni. A sötét felhők ölén kibontakozó színes pálmafák, labdaformák fényükkel hosszan beragyogták a Duna vizét, és a hófehér hajó itt-ott már horpadt acéllemezeit.

Dorina a bejárat mellől figyelte az eseményeket, újra és újra elborzadva azon, hogy még mennyien akarnak bejutni. A lány közel másfél órája ácsorgott egyhelyben és osztogatott üdvözlő kártyákat, így mostanra már abban sem volt biztos, hogy a lábai még megvannak.

Bár Dorina még a gondolattól is rosszul volt, hogy kíváncsi tekintetek kereszttüzében, szűk, kihívó ruhában parádézzon végig egy egész estét; de ha beszélni akart Evelinnel, muszáj volt feljutnia a hajóra. Ez pedig – lévén, hogy nem volt celeb – nem ment másként, csak hostessként.

Kilenc óra környékére a tömeg végre apadni kezdett, így a lány is szünetet kapott, amit természetesen Evelin keresésére használt fel. Noha Dorina nem látta megjönni a partira a modellt, ez nem jelentett semmit, mert voltak olyanok, akik kisebb hajóval érkeztek a másik oldalról.

A lány nem sokat vacakolt, amint elszabadult, módszeresen elkezdte átfésülni az egész hajót. Előbb a felsőbb szinteket járta végig, de miután nem járt sikerrel, kénytelen volt lemerészkedni a szűkös, félhomályban úszó fedélzet alatti térbe. Az egyfajta mini casinónak kinevezett fedélköz elég nyomasztónak hatott, már csak azért is, mert gyakorlatilag vágni lehetett a cigarettafüstöt. A mindenre rátelepedő, kékesszürke felhő fojtogató hurkot vont Dorina nyaka köré, miközben egyre beljebb haladt a hajó gyomrába.

A folyosó két oldaláról nyíló, dohányfüstben úszó kabinokban más és mást játszottak. Az elsőben rulett forgott, a másodikban zseton csörgött, a harmadikban pedig kocka gurult. Dorina bár mindegyik helyiségbe bekukkantott, Evelinre csak az utolsó, bárként működő kabinban lelt rá.

A modell fáklyaként ragyogott tűzvörös estélyijében. A nő testére szorosan simuló ruha tipikusan olyan darab volt, amely rabul ejtette bárki pillantását. Persze a szín, az anyag, vagy a lágy szövésű – a dekoltázs, a karok egy részét, és az egész hátat beborító – csipke még önmagában kevésnek bizonyult volna a varázslathoz. Ehhez kellett az a bizonyos személy is, aki képes volt élni a testét reflektorfénybe helyező – és egyben homályba is burkoló – ruha adta hatalommal. Nos, Szita Evelin erre kétségkívül képes volt. Ezt mi sem bizonyíthatta jobban, minthogy a teremben ülő valamennyi férfi falánk, kéjelgő pillantása minduntalan megpihent a nő alakján hosszabb-rövidebb időre.

A modell a bárpultnál egy túlontúl elegáns, fekete szmokingot viselő férfival beszélgetett. Látszólag jól mulattak, éppen hangosan felnevettek valamin, amikor Dorina belépett a helyiségbe. Noha Evelin azonnal észrevette a küszöbön megtorpanó lányt, csak a tekintete komolyodott el. Az arca továbbra is nevetett.

Igazi profi! – gondolta magában Dorina, miközben lassan a bárpult felé indult. Ám mielőtt odaérhetett volna, Evelin elnézést kért a vele szemben ülő férfitól, majd felhajtotta a martiniját, és kecsesen felemelkedett.

– Sajnos most mennem kell, de később még összefuthatnánk – búgta vággyal teli hangon, majd az alsó ajkát megnyalva elindult a pulttól.

Dorina megértette a modell ki nem mondott üzenetét, és néhány pillanatnyi várakozás után a nyomába szegődött. A lány számára ez annál is sietősebb lett, mert a bárpultnál hoppon maradt férfi őt kezdte méricskélni, méghozzá meglehetősen feltűnő és gyomorforgató stílusban.

A folyosóra kiérve Dorina még épp látta a vörös ruhát eltűnni a folyosó végén, így ő is arrafelé vette az irányt.

A fedélközből feljutva, a lány néhány zsúfolt termen át, egészen a hajó kies tatjáig követte Evelint. Dorina tisztán látta, amint a modell egészen a hajó korlátjáig kisétált, majd ott rágyújtott egy cigire. Várt néhány másodpercet, aztán elhatározta magát és ő is kilépett az üres fedélzetre. A hideg szél azonnal arcon csapta.

– Most ezer euróval rövidítettél meg – közölte kertelés nélkül a nő. – Egyáltalán, hogy jutottál be ide?

– Hostessként. Még az egyetemről volt egy ismerősöm, aki régóta csinálja ezt. Ő segített.

Evelin elégedetten biccentett. – Meglepően ügyes.

– Mindenképpen beszélni szerettem volna veled – tért a tárgyra Dorina –, mielőtt elutazom Velencébe.

– A kiállítás megnyitójára? – kérdezett közbe Evelin.

A nő arca kifejezéstelen volt. Sem harag, sem neheztelés nem tükröződött a vonásain, és a hangja is nyugodtnak, már-már tárgyilagosnak tűnt. Ugyanakkor kiállásában, gesztusaiban Dorina érezte a vibráló felszültséget. Bár azt nem tudta pontosan eldönteni, hogy ez neki szól-e, a helyzetnek, vagy esetleg valami egészen másnak.

– Igen, oda – felelte végül egyszerűen Dorina. Nem lett volna értelme hazudni.

– No és miért szerettél volna velem mindenképpen beszélni? – fújt egy adag kékesszürke füstöt messze az éjszakába a modell.

– Mert tisztáznunk kell ezt a kényes ügyet.

Evelin a lány szavai hallatán felvonta a szemöldökét, most először mutatva bármiféle emberi reakciót. – Miféle kínos ügyet? – értetlenkedett.

– Hát a velencei kiállítással kapcsolatosat. – Dorina nagy levegőt vett. Nem akart magyarázkodni, sem a modell bocsánatáért esedezni, ugyanakkor megfogadta, hogy őszinte lesz hozzá. – Én nagyon sajnálom, ami történt, nem akartalak kitúrni. Tényleg! Eszem ágában sem volt. Az egész csak megtörtént…

Evelin féloldalas mosolyt vetett a vele szemben álló lányra, majd újfent a szájához emelte a cigarettáját.

– A rólad készült aktkép kerül kiállításra. Nem a rólam készült – mondta nyugodt hangon, tökéletesen összefoglalva a lényeget. – Ennyi a történet. Nincs ezen mit magyarázni.

– Nézd! – sétált valamivel közelebb a korlátnak dőlő modellhez Dorina. – Én nem tudom, hogy a tanár úr – ezen a ponton Evelin újfent felvonta a szemöldökét – mit mondott neked, vagy miben állapodtatok meg. Ez nem is az én dolgom. Én csak… Szóval csak tisztázni szerettem volna az ügyet, hogy hogyan történt, mert rossz érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban.

– Vegyük úgy, hogy tisztáztad! – vágott közbe Evelin. – Ezért egyébként felesleges volt idejönnöd. –  A modell újabb slukkra emelte az ujjai között tartott cigit, majd színtelen hangon folytatta a néhány másodperccel ezelőtt elkezdetteket. – Már akkor nagyon jól tudtam, hogy a rólam készült kép sohasem fog eljutni Velencébe, amikor lefeküdtem arra a kanapéra meztelenül.

– Hogy micsoda? – tántorodott hátra Dorina, miközben nem túl elegánsan eltátotta a száját.

Evelin egy másodpercre gúnyosan elmosolyodott, majd elhajította a cigije martalékát a sötét éjszakába.

– Az én dolgom csupán annyi volt – fordította vissza vesébe látó, vibráló, kék pillantását a lányra –, hogy a rám bízott feladatot végrehajtsam.

– Miféle feladatot?

Evelin kedvetlen arccal vállat vont. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy talán válaszol, végül mégsem szólalt meg, helyette rágyújtott egy újabb szál cigarettára. Dorina némán megvárta, amíg az első slukk után kifújta a füstöt, és csak utána szegezett neki újabb kérdést. – Ki bízott meg ezzel a feladattal?

A modell arca, pillantása bár nem változott a kérdés hallatán, de Dorina figyelmét nem kerülte el, hogy a kezében enyhén megremegett a cigaretta. – A megbízóm – kezdte megfontolt hangon – jobban érzi magát az árnyékban. Attól tartok, nem szívesen lépne a fénybe.

– Ezt meg hogy érted?

Evelin mélyet szippantott az éppen csak megkezdett cigiből, majd a parázsló szálat elhajította a víz felé. – Azt hiszem – szólalt meg egy másodperccel később, –mindent megbeszéltünk… További szép estét! – lökte el magát a korláttól, majd lassú, kecses lépésekkel elindult. Ám amikor el akart lépni Dorina mellett, a lány a karja után kapott.

– Mi folyik itt? – sziszegte még magát is meglepő vehemenciával Evelin arcába.

A modell láthatóan meglepődött a hirtelen megváltozott hangnemen, de hamar alkalmazkodott a megváltozott erőviszonyokhoz. – Jobb, ha nem tudsz többet – suttogta. – Higgy nekem! Ne akard magad ebbe beleártani!

– A rólam készült akt holnap este Velencében debütál – hadarta a lány. – Szóval azt hiszem, már nyakig benne vagyok… És ahogyan látom – tartott egy pillanatnyi szünetet Dorina – te is!

Evelin arca elsötétedett, tekintetéből egy csapásra eltűnt a magabiztosság, az ajka pedig vékony vonallá préselődött össze. – Nem tudod elképzelni – sziszegte reszkető hangon, miközben kirántotta karját a lány szorításából –, hogy milyen az, amikor mindent elragadnak tőled.

– Mi mindent?

Evelin keserűen elmosolyodott. – El akartam táncolni Flaviat a Spartacusból. Mindig is ez volt az álmom. Ezért küzdöttem tizenegy éves koromtól a Táncművészetin. Minden nap hajnalban keltem, és késő éjszaka feküdtem. Sok áldozatot meghoztam érte, de végül minden csak időpocsékolásnak bizonyult. – A nő elhallgatott, s fájdalmasan beharapta az ajkát. Az arcán különös árny suhant át, a szemében pedig hátborzongató fény csillant. – A legjobb lehettem volna, de sosem hagyták.

– Te balett-táncos vagy – motyogta halkan Dorina. Nem kérdés volt ez, nem is kijelentés, csak amolyan hangosan gondolkodás.

– Az voltam valaha – javította ki a lányt Evelin. – De már nem vagyok az – tette hozzá kisvártatva. Arcáról az érzések nyomtalanul eltűntek, a vonásai többé nem árulkodtak, a maszkja újra megkeményedett. – Már nem élek álmoknak, sem vágyaknak. Új életet kezdtem. De ez sokba került, és ma is fizetem az árát. Minden egyes átkozott nap. – A nő egy pillanatra elnémult, s tekintetét mélyen belefúrta Dorináéba. – Ne kövesd el az én hibámat! Azt hiszed, tőled nehéz lenne elragadni mindent, amit szeretsz? Nem… Nagyon is könnyű volna. Úgyhogy, ha jót akarsz magadnak – húzódott közelebb a lányhoz, miközben a hangját suttogásra halkította –, eltűnsz, amíg megteheted! Ne utazz el Velencébe! Ne húzz ujjat ezekkel az emberekkel! Higgy nekem, a vesztedbe rohansz! – szűrte a fogai között.

Dorina tisztán érezte, hogy forrni kezd a vére. – Ez mit jelent? Hogy érted? – próbált puhatolózni.

Evelin ajka újfent vékony vonallá préselődött. – Így is túl sokat mondtam, többet nem lehet – hadarta halkan, miközben Dorina csodálkozását kihasználva a tatot lezáró ajtóhoz indult.

Bár a lány utána akart szólni, ám mielőtt így tehetett volna, az ajtógombot markolva, a nő visszafordult a válla felett.

– El fogsz menni Velencébe, igaz? – kérdezte komolyan. – Nem számít, bármit is mondok.

Dorina kicsit oldalra biccentette a fejét, majd néhány másodperccel később határozottan bólogatni kezdett. – Megígértem – felelte végül. – És betartom a szavam!

Evelin jókedvűen felnevetett, majd légies léptekkel, a csípőjét ide-oda ringatva, mintha csak a kifutón lenne, visszasétált Dorinához. Olyan közel állt meg hozzá, hogy az arcuk majdnem összeért. – A halottak, néha élnek – susogta szinte tátogva, majd hirtelen megfordult, és rohamléptekkel még azelőtt elsietett, hogy Dorina bármit is felelhetett, vagy kérdezhetett volna.

A hosszan tartó, fülsiketítő nyikorgással becsapódó ajtó elhalkította Evelin távolodó lépteinek kopogását. Dorina egyedül maradt a csenddel és a gondolataival a csillagos éjszakai égbolt alatt. Fejében vad örvényként kavarogtak a hallottak. Bár tudta jól, hogy jelen pillanatban épp azon kellene igen erősen gondolkodnia, hogy milyen okkal mondja le a velencei utat, ő mégsem ezt tette. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy ott lesz a kiállítás megnyitóján, ahogyan abban is majdnem biztos volt, hogy bele fog menni a játékba. Az egyetlen, ami még tervezés alatt állt a fejében, az az volt, hogy miként fog ebből az egészből kimászni.

Miközben Dorina a taton igyekezett magát összeszedni, Evelin minden erejével azon volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kijusson a hajóról. Bár még néhány órát maradnia kellett volna, de ez az egész felhajtás már a legkevésbé sem érdekelte.

A nő – mialatt fellépett a partra vezető rámpára – gondolatban még mindig a hajó tatján járt. Noha tudta, hogy helyesen cselekedett, mégsem érezte magát ettől jobb embernek, hiszen a lányt nem sikerült meggyőznie. Evelin biztos volt benne, hogy Dorina másnap el fog utazni, miképpen abban is, hogy a lány csapdába sétál.