Akt

engin

XX. A szerelemért

2019. december 28.

Dorina az ablakon besütő Nap komiszul csiklandozó sugarainak gyorsan perdülő táncára ébredt. A lány álmosan és meglehetősen lustán nyitotta ki a szemét, miközben nagyot nyújtózott. Arra rögtön ráeszmélt, hogy a saját szobájában lévő ágya helyett a lakosztály nappalijának kanapéján fekszik, de azt, hogy nincs egyedül, csak néhány másodperccel később vette észre. Akkor viszont rögvest el is uralkodott rajta a pánik. Főként azért, mert fogalma sem volt arról, hogy ki lehet az újság lapjai mögé búvó, hívatlan vendég, de az sem segített a helyzetén, hogy a testére terített köntös alatt gyakorlatilag teljesen meztelen volt.

Dorina mind a tíz ujjával erősen belekapaszkodott a bolyhos, fehér anyag szegélyébe, miközben a szemével menekülőutat keresett a kutyaszorítóból. Sajnos egyáltalán nem volt jó pozícióban. Hamar felmérte, hogy akármilyen gyorsan is mozdulna, a dohányzóasztal túloldalán nyugodtan ülő és újságot olvasó alak minden bizonnyal még azelőtt elkapná, hogy biztonságba érhetne bármelyik szoba ajtaja mögé. Így a lány jobb ötlet híján gyorsan behunyta a szemét, hátha ezzel nyerhet némi időt, amíg kitalálja, hogy mi legyen. Ám nem volt elég gyors.

– Szép jó reggelt! – köszönt tettetett derűvel és egy széles, inkább vicsorgásnak ható mosolygással a fotelben ülő, miközben egy határozott mozdulattal összehajtotta az eddig olvasott újságját.

– Tamás! – pattant ki egyszeriben Dorina szeme. A hangjáról azonnal felismerte a férfit. – Mit keresel itt? Egyáltalán, hogy jutottál be? – záporoztak a lány kérdései, miközben ülésbe tornázta magát, kínosan ügyelve arra, Tamás kutató tekintete elől mindvégig eltakarja magát.

A férfi vállat vont, majd dölyfös mosolyt villantott a lányra. – Lefizettem az egyik takarítót. Néhány euróért hajlandó volt elhinni, hogy a vőlegényed vagyok, és meg akarlak lepni. – Tamás a kezében tartott újságot az üvegasztalra dobta, aztán hirtelen a fejéhez kapott. – Jaj, el is felejtettem! – mímelt meglepődést. – Az öreg oda – mutatott a bárpult felé – kiírta, hogy elhúzott valahova, de majd ebédre jön. Jó korán lelépett, még nyolc se volt, amikor elszelelt.

– Most mennyi az idő?

– Kilenc múlt nem sokkal – emelkedett fel a fotelből a férfi. – Jó is, hogy kérdezed. Lassan mennünk kellene. Nincs vesztegetni való időnk! – Tamás szórakozottan összefésülte magán a bőrkabátot, majd sarkon fordult, és az imént már emlegetett bárpulthoz sétált. – Készülj el azért nyugodtan! Én addig iszom egy italt. Látom – nézett vissza a válla felett –, a konyakból nem sok maradt.

Dorina pillantása az asztalon árválkodó, majdnem üres üvegre tévedt, de most volt nagyobb gondja is, mint ez, így nem foglalkozott vele többet. – Mit akarsz tőlem? – fordította vissza tekintetét a bárpultnál serénykedő férfira, aki a kérdés hallatán kedvetlenül elhúzta a száját. – Én semmit, elhiheted. De valaki találkozni akar veled.

– Ki?

– Hamarosan meglátod… Na! Menj! – bökött az állával a lány szobája felé. – És semmi trükk. Az összes ajtóból kivettem a kulcsot, és a telefonod is nálam van – lapogatta meg mellmagasságban a bőrkabátját a férfi. – Tedd, amit mondok. Akkor nem esik bajod.

– Mert, ha nem teszem, akkor megint felpofozol?

Tamás vonásai a nyilvánvalóan őt hergelő kérdés hallatára elkomorodtak, a férfi szemében pedig különös fény csillant. – Meglehet – felelte végül szigorú hangon, majd kisvártatva belekortyolt a kitöltött italba.

Dorina nagyot nyelt. Tudta, hogy ez nem az a helyzet, amelyre ráhúzhatja Havashy „mindig maga dönt” életfilozófiáját. Sorsa most Tamás kezében volt

Evelinnek végül igaza lett. A saját vesztébe rohant.

***

Tamás szűkszavú, parancsoló hangú utasításokat olvasott fel egy darab összegyűrt papírfecniről a vízitaxisnak, majd csakhamar helyet foglalt a hajó egyik sarkába húzódó Dorina mellett.

Bár az út során a férfi inkább a mellettük elsuhanó várost figyelte, tekintete azért sokszor elkalandozott a lány felé is. Tegnap este hosszú idő után látta őt újra, s tagadhatatlan, hogy egy pillanatra igazán gyönyörűnek találta. Maga sem értette miért, hiszen teljes szívéből gyűlölte őt, mégis Dorina most valahogy egészen más volt, mint néhány hónappal ezelőtt. Sokkal nőiesebb, csábítóbb, ugyanakkor céltudatosabb is. Ez a különös kettőség pedig meglehetősen kívánatossá tette őt Tamás szemében. Már csak azért is, mert így kiváltképpen hasonlított valakire, aki a világot jelentette számára.

A vízitaxiban hosszú percekig csak a motor ütemes zúgása volt az egyetlen zajforrás, de miután a hajó kifordult a tengerre, Dorina nem bírta tovább a tétlen szótlanságot. – Legalább áruld el, hogy miért? – robbant ki belőle a kérdés.

Tamás először nem akart válaszolni, hiszen nem tartozott magyarázattal, ám végül úgy döntött, hogy mégiscsak beavatja Dorinát. Ha másért nem, hát azért, hogy fájdalmat okozzon neki, és megmutassa, a titkolózás ellenére, mindent tud.

– A szerelemért – felelte végül higgadt, hideg hangon, mialatt pillantását mélyen belefúrta a lány hitetlenkedően csillogó, zöld tekintetébe.

Dorina nem tehetett róla, de a meglepetéstől a szeme elkerekedett, a szája pedig szinte tátva maradt. – Miféle szerelem?

– Ugyanaz, ami miatt te is hülyeségeket csinálsz. Csak téged ez az egész lehúz, engem meg felemel.

– Nem értem, miről beszélsz – fordította el a fejét dacosan a lány, amiért cserébe a férfitól kapott is egy kiadós ciccegést.

– Akkor sem hinném el, ha nem anyaszült meztelenül találtalak volna ma reggel a kanapén.

– Semmi keresnivalód nem volt a szobámban!

– Nem voltam a szobádban. Csak a nappaliig kellett elmennem, de mint mondtam, ha nem talállak meg a kanapén meztelenül, akkor sem hinnék neked. – Tamás mély levegőt vett, majd Dorina álla alá nyúlt, kényszerítve ezzel a lányt arra, hogy a szemébe nézzen. – Tudom, hogy hónapok óta kefélteted magad az öreggel.

– Ezt mondtad már a múltkor is – sóhajtott fel keserűen Dorina, majd elütötte a férfi ujjait az állától.

– Igen. De akkor az még csak bizonyíték nélküli vádaskodás volt. Egy blöff…

– … és most is az! – vágott indulatosan Tamás szavába a lány

A férfi kissé felvonta a szemöldökét. Szólni akart, de végül nem tette. Jobbnak látta, ha a bizonyíték beszél helyette. Elővette a kabátja zsebéből a telefonját, és villámgyorsan kikereste azt a bizonyos képet. – Még ha akarnád, sem tudnád maga kidumálni ebből – szűrte a fogai között, miközben a lány felé fordította a mobilt.

Dorinának bár hunyorognia kellett, hogy a téli napsütésben ki tudja venni a kép körvonalait, de miután egyes részleteit kibogarászta, a többit már az agya is kipótolta. Rögtön felismerte a fotón magát, aztán a helyet is, ahol készült.

– Gratulálok – fordította végül vissza pillantását Tamásra egy grimasszal egybekötve. – Még egy betörés?

– Nem az a lényeg, hanem az, amit ez a kép mutat.

– Igen! Én vagyok. Meztelenül alszom. Na és?

– Az öreg műtermében – szólt közbe a férfi.

– Ott – vonta meg a vállát nemtörődőm módon a lány.

Tamás néhány másodpercig néma, gyilkos pillantással meredt Dorinára, majd ingatni kezdte a fejét, és elégedetlenül fel is horkantott. – Még csak nem is tagadod.

– Mit tagadjak rajta? Semmi olyan nem történt, sem akkor, sem most, sőt máskor sem, amit szégyellnem kellene. Ha ott jártál, nyilván láttad a festményt is.

– Igen, láttam – köpte undorral a férfi. – Szívem szerint apró darabokra törtem volna.

– És miért nem tetted? Csak nem azért, mert ahhoz gyáva voltál?

Tamás egész testében megfeszült. A térdén pihentetett kezeit ökölbe szorította, és lehunyta a szemét. Nem szállhatott el az agya, nem dühödhetett be. – Tudom – szólalt meg végül semleges hangon –, hogy provokálni akarsz, de feleslegesen fárasztod magad.

– Nekem nem így tűnik – intett Dorina állával a férfi ökölbe szorult keze felé. – Csak rajta! Üss meg újra!

Tamás egy futó másodpercre a lányra fordította a tekintetét, de ahogy a pillantásuk találkozott, nyomban elnézett másfelé, s csak nagysokára szólalt meg újra. – Azt nem kellett volna… – motyogta olyan halkan, hogy Dorina az első néhány szót alig hallotta. – Hiba volt megütnöm téged – fordult vissza a lányhoz. Bár a hangja lágy volt, hízelgő, pont olyan, mint régen, de a tekintetében már nyoma sem volt az egykori, zsigerből fakadó őszinteségnek.

– Majdnem el is hittem – fintorodott el sokatmondóan Dorina. – Már csak azt nem tudom, hogy nekem színészkedsz, vagy magadnak?

– És te? – vágott vissza azonnal a férfi. – Te kinek játszol? Hm?

A lány vállat vont. – Már senkinek… De ha tudtam volna, hogy az elmúlt közel egy évben végig figyelsz, neked játszhattam volna jobban is. Tényleg! – mímelt meglepődést Dorina. – Hadd gratuláljak ahhoz, hogy Pesten is sikerült megfigyelned. Elmennél három per hármas ügynöknek… Az fix.

Tamás gúnyosan elmosolyodott. – Nem volt nehéz dolgom – kezdte epésen –, nem gyakran szoktad nézegetni az applikációk listáját a telefonodon, ugye? – A lány magasra vonta a szemöldökét. – Még a kastélyban raktam a mobilodra egy követő alkalmazást. Utána csak várnom kellett…

– Cseles – grimaszolt Dorina. – Szóval akkor innen tudtad, hogy István műtermében töltöttem az éjszakát…

– Már tegezed is? – húzta el a száját Tamás. – Igen, innen tudtam, hogy merre keresselek. Amikor a jeled megállapodott az Operaház mellett, tudtam, hogy az öregnél vagy. – A férfi egy pillanatra elmerengett, mintha csak a lelki szemei előtt újraélné azt az éjszakát. – Egész éjjel figyeltelek, láttam, hogy nem mozdulsz el onnan, ezért hajnalban odamentem. Először egyszerűen rátok akartam törni az ajtót, de aztán…

– Aztán? – kérdezett közbe a lány.

– Aztán az öreg előkerült, és elhúzott valamerre. Az idióta, még az ajtót sem zárta be. Bár fényezhetném magam, de az igazság az, hogy nem volt nagy művészet beosonni. A többit meg már tudod.

– Igen, tudom. Kurva büszke lehetsz magadra!

Tamás válasz helyett hátranézett a válla felett, a csónakot vezető férfira. – A hátsó bejárathoz! – adta ki neki az utasítást olaszul.

– Va bene – intett vissza a „sofőr”.

– Megérkeztünk – intett fejével a férfi jobbra, egy rózsaszínes árnyalatú ház felé, amely sokadikként állt a sorban a szűk rió jobb oldalán.

Dorina nagyot nyelt, miközben elsimította haját a füle mögé. A lány fázni kezdett, ahogy a napfénnyel bélelt tengerpartot maguk mögött hagyva, bekanyarodtak a szűkös, árnyékba húzódó csatornára. A víz itt már közel sem tűnt olyan átható kékeszöldnek, mint odakint, és a friss, sós, tengeri levegőt hozó szélnek is nyoma veszett.

Miközben a csónak a kopottas fából készült ácsolat felé haladt lassan, Tamás egy óvatos, de gyors mozdulattal felemelkedett Dorina mellől. A férfi megfogta a vízitaxi orrában, a lábuk előtt heverő kötelet, és amikor elég közel értek, az egyik korhadt faoszlopra dobta. Ezután türelmesen megvárta, amíg a csónak eleje nekikoppant a móló szélének, aztán egy határozott mozdulattal kilépett a partra. Gyorsan körbejáratta pillantását, majd visszafordult, és Dorinának nyújtotta a kezét. A lány néhány másodpercig bénultan nézte a felé nyúló ujjakat, aztán egyszerűen ellökte őket.

– Mi ez a hely? – fordult Dorina a férfi felé, miután kiszállt a csónakból. – Itt fogsz elásni?

– Nem mondták még neked, hogy nem áll jól a gúny? Grazie! – fizette ki Tamás a taxist.

– Szóval! Hol vagyunk? – tett egy újabb próbát a lány.

– Itt lakik az, aki találkozni akar veled.

– Vagyis?

– Bent megtudod majd. Gyere! – indult el nagy svunggal Tamás, ám néhány lépés után megtorpant, mert észrevette, hogy Dorina nem követi őt. A férfi szélsebesen visszafordult, s kérdő tekintettel a lányra meredt.

– Nem megyek sehová – jelentette ki karba font kézzel Dorina –, amíg meg nem mondod, hogy mi ez a hely.

– Dehogynem! – villant meg dühösen Tamás tekintete. A férfi azonnal visszalépett a lányhoz, durván a karjához kapott, és erőszakkal vonszolni kezdte maga után. – Én szépen kértem – morogta vészjóslóan. – De nekem így is jó… – taszajtotta be a lányt a bejárati ajtón.

A ház belülről inkább hasonlított egy régies kastélyra, mint egy modern, huszonegyedik századi épületre. A vastag, vörös bársonyfüggönyökkel bélelt bejáratok, a giccses selyemtapétákkal bevont falak egy cseppet sem hordozták magukban a mai kor hangulatát. Sokkal inkább a középkorét, vagy a kora újkorét.

Tamás nem sokat tétovázott, a földszinten keresztülsietve azonnal az emelet felé vette az irányt. A férfi végig maga előtt terelgette Dorinát, és csak akkor előzte meg, amikor a folyosót lezáró sötétbarna, míves ajtóhoz értek. Tamás az ajtógombért nyúlt, de az utolsó pillanatban visszahúzta a kezét, és hátra nézett a válla felett.

– Nemsokára minden világossá válik majd számodra, és megérted, hogy mit miért tettem.

– Kétlem, hogy megérteném. Hányni tudnék tőled.

– Ó, ne izgulj! Az érzés kölcsönös.

– Tudod – sóhajtott mélyet Dorina –, bár azt hiszed, de nem is a pofon fájt a legjobban, hanem az, hogy hónapokig hazudtál nekem. Elhitetted, hogy a barátom akarsz lenni, közben pedig az elejétől fogva csak azt vártad, mikor zsarolhatsz meg. Ezt soha nem fogom neked megbocsátani. Ne is várj semmilyen feloldozást tőlem, mert nem fogod megkapni.

– Nem kell a feloldozásod! – csattant fel Tamás. – Semmi szükségem nincs rá – dünnyögte feldúltan, majd visszafordult, és újfent az ajtógombért nyúlt.

***

Az ajtó halk kattanással csukódott be.

Havashy István egy olasz napilapot olvasva – a lába elé sem figyelve – lépett át a küszöb felett. A férfi épp akkor fejezte be az egyik cikket, amikor a bárpulthoz ért, ezért az újságot egy hanyag mozdulattal a munkalapra dobta, tekintetét pedig körbejártatta a lakosztályon. Látszólag minden olyan volt, mint amikor elment fél nyolc után nem sokkal. Kivéve persze a kanapén alvó lányt.

A festő nagyot sóhajtott, s egész testében kirázta a hideg, amint visszaidézte maga elé a szófán meztelenül pihenő Dorina képét. Havashy talán még sosem táncolt olyan tükörvékony jégen, mint az éjjel. Csak a különösen erős akaraterején és a mindig helyén lévő önuralmának köszönhetően nem lépett át azon a bizonyos határon, amelyet több évtizeddel ezelőtt jelölt ki saját maga számára.

A férfi keserűen elmosolyodott, miközben megrázta a fejét, és maga mögött hagyta a bárpultot. Bár először a saját szobájába akart visszavonulni, de aztán úgy döntött megnézi, nem ért-e már vissza városnéző körútjáról Dorina, így végül a lány hálója felé vette az irányt.

A résnyire nyitott ajtón mindenféle tétovázás nélkül kopogott be, ám miután nem kapott választ, óvatosan benézett a szobába.

Ekkor látta meg a földön heverő, gyűrött, viseltes cédulát.

A cetlin lévő írás szűkszavú volt, és lényegre törő.

„Tamás van itt, elvisz magával valahová… Dorina.”