Akt

engin

XXIII. Arrivederci - XXIV. Epilógus

2020. január 15.

XXIII. ARRIVEDERCI

 

Velencén egyértelműen megérződött, hogy a hétvégét maga mögött hagyva, beköszöntöttek a dolgos hétköznapok. Az ünnepségek fénye elhalványult, a hangja eltompult, a nyugalom pedig, ha nem is sokáig, de valamelyest visszaköltözött a kihaltabbá váló, hullámzó vízszőnyeggel borított utcákra.

Dorina a városi rendőrség épülete előtti sarkon várakozott. Hátát egy lámpaoszlopnak vetette, a karjait pedig a mellkasa előtt összefonta. Mivel fogalma sem volt róla, hogy meddig kell itt szobroznia, ezért kényelmes, ugyanakkor réteges szerelést öltött magára. Bár igazán nem panaszkodhatott, a velencei tél nem hatott túl keménynek, a maga nyolc-tíz fokával, de azért két-három óra várakozás után, már így is kezdett kissé fázni.

Miközben a lány feljebb húzta – most már ütközésig – a bőrkabátja ezüstös fényben csillogó cipzárját, megint a hatalmasnak tűnő, ódon épület felé sandított. Bár a kapun néha kijött néhány rendőr, időnként befelé is mentek – sőt, egyszer valakit bilincsben is kísértek –, de akire ő várt, annak nyoma sem volt.

Dorina mélyet sóhajtva visszafordította tekintetét a sötéten fodrozódó víz felé, és egy pillanatra elmerengett azon, hogy mennyire vászonra kívánkozik ez az egész miliő. A csatornák, a régi korok divatját idéző házak, a félig korhadt facölöpök a parton… Különlegesen szép feladat lett volna ezt mind lerajzolni. Talán lehetetlen, de kétségkívül gyönyörű kihívás. A lány behunyta a szemét, és ahogy mindig elkezdte maga előtt felvázolni a vonalakat, aztán az árnyékokat, a halványabb meg harsányabb színeket. Fejben eldöntötte, hogy hányas ecsetet kellene használnia a víz fodrainak megfestéséhez, milyen arányban lenne a legjobb összekevernie a kék és a fekete festéket… Orrában már érezte is az olaj semmivel sem összetéveszthető, bódító illatát. Ám még mielőtt a varázslat kiteljesedhetett volna, hirtelen magyar szavak zúzták daraboka a velencei éj csendjét.

A lány azonnal befejezte a „festést”, eltette a képzelete egy hátsó polcára az éjszakai vízivárosról formálódó tájképet, és a szemét kinyitva, a rendőrség épülete felé fordult. Dorina pulzusa gyorsulni kezdett, amint meglátta a kopottas lépcsőkön lefelé lépkedő Havashy István alakját – egy másik, nálánál valamivel idősebb és köpcösebb férfi társaságában –, és habozás nélkül, azonnal előlépett a lámpaoszlop takarásából. A festő rögtön kiszúrta Dorina karcsú alakját a távolban, nyomban lassított a léptein, majd kisvártatva meg is állt. Néhány másodpercig némán figyelte a lányt, aztán a mellette lévő férfihoz fordult. Lehalkította hangját, úgy mondott neki valamit, majd kezet ráztak, és az aktatáskát lóbáló ember elillant a másik irányba.

***

A férfi bár – ameddig csak lehetett – húzta az időt, de aztán kénytelen-kelletlen beletörődött a sorsába, és megindult a rá váró lány felé. Dorina halk, kissé talán megtört, ugyanakkor csupa szenvedély hangja azonnal felborzolta karján a szőrt, és egész testében finom melegséggel töltötte el. Az elmúlt órák fárasztó, érzelmeket nélkülöző kihallgatásai után jólesett neki a lány finomsága, érzelmessége. Még akkor is, ha mindez a szavak szintjén megállt.

– Meglep, hogy itt látlak – „köszönt” vissza Havashy, miközben tisztes távolságra megállt a lánytól, és fázósan zsebre dugta a kezét. Bár nem volt hideg, de a rendőrségi kihallgatóban uralkodó fülledt, párás meleg után a plusz tíz fok mínusz ugyanennyinek hatott a számára.

– Ugyan miért? – kérdezett vissza tágra nyílt szemmel Dorina. – Csak nem képzelted, hogy itt hagylak?

– Őszintén szólva? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – De igen! Azt képzeltem. Mert minden épeszű ember ezt tette volna.

– Akkor én – sóhajtott nagyot a lány egy vállvonás kíséretében – ezek szerint nem vagyok az.

– Hát az biztos, hogy egészen nem – dünnyögte a festő, de a lány bűntudattal teli pillantását meglátva alaposan elszégyellte magát. Nem akart még több fájdalmat okozni Dorinának, mert a legkevésbé sem érdemelte meg. Tőle meg aztán főképp nem.

– Nézd! – emelte fel mindkét kezét megadóan a lány. – Látom, hogy nem repesel az örömtől, amiért itt maradtam, de nem mehettem el addig, amíg meg nem bizonyosodtam afelől, hogy jól vagy. Fordított esetben te sem hagytál volna itt.

Havashy gondolatban – de csakis úgy – megcsóválta a fejét, és nagyon is mélyen elgondolkodott. Bár első felindulásból meg akarta nyugtatni a lányt, hogy persze, jól van, ám végül mégsem tett így. Ehelyett inkább visszakérdezett:

– És te? Te jól vagy?

Dorina, bár értette a férfi gesztusát, végül ő is kikerülte a válaszadást.

A kettejük közé beférkőző csend abban a pillanatban a nagyon is beszédesnek hatott.

Végül a hallgatást a lány törte meg. – Kérdezhetek valamit?

A festő mély levegőt vett, majd szinte alig láthatóan bólintott. Ám végül nem várta meg, amíg Dorina kérdez, hanem elébe ment a dolgoknak. – Az érdekel, hogy Tamás ölte-e meg Anasztáziát?

A lány kurtán igennel felelt, mire Havashy felvonta a szemöldökét. – Kinyomozta már a sajtó Tamás kilétét?

– Nem. Még nem – ingatta a fejét Dorina. – Egy fiatalabb, eddig ismeretlen férfiként hivatkoztak rá. De nem volt nehéz összeraknom a képet.

– Világos! Nos, hogy a kérdésedre válaszoljak – köszörülte meg a torkát Havashy. – Igen és nem. Tény, hogy ő ütötte le a pezsgősüveggel, de Anasztázia akarta, hogy így történjen. – A férfi szája keserédes mosolyra húzódott. – Végül csak elvégeztette a gyerekkel a legpiszkosabb munkát mind közül.

Dorina néhány másodpercre elhallgatott, aztán reszkető hangon megszólalt. – Ezt most úgy mondod, mintha… – hallgatott el hirtelen, majd ijedten a szája elé kapta a kezét. – Jézusom! Szerinted direkt ölette meg magát Tamással?

Havashy vállat vont. – Nem hinném, hogy most már számítana… Ami történt, azon már úgysem tudunk változtatni…

Dorina apró bólintással jelezte az egyetértését, majd a távolba elnézve megpróbálkozott a lehetetlennel: Anasztázia és Tamás arcának kitörlésével az emlékei közül. A lány nem akart velük foglalkozni, elvégre már nem bánthatták őt. Soha többé! Ám ahhoz, hogy ezt maradéktalanul meg tudja tenni, volt itt még valami, amiben tisztán kellett látnia…

– Tényleg mindvégig tudtad, hogy Anasztázia életben van? – szegezte hirtelen a festőnek a kérdést, mialatt a tekintetét visszafordította rá.

– Amit hallottál, az igaz volt. Azóta tudtam mindent, hogy Evelin elmondta.

– Evelin – ejtette ki a nő nevét suttogva Dorina. – Ez még mindig olyan hihetetlen.

A férfi vállat vont. – Inkább logikus… Anasztázia zsarolta őt, Evelin pedig rájött, hogy csak az én segítségemmel szabadulhat meg tőle, ezért üzletet kötött velem. Mindenki jól járt. Ő végre elszabadulhatott, én pedig megtudtam mindent.

– Egy pillanat! Egy pillanat! – emelte fel a kezét a lány, ezzel elnémítva a férfit. – Evelin tudta, hogy Anasztázia kicsoda?

Havashy nemet intett a fejével. – Honnan tudta volna? Ő csak egyszerűen elmesélte, hogy mire bérelték fel, megmutatott egy titokban készített képet a megbízójáról. – A festő egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. – Ha valamikor jól jött az, hogy egész életemben emberekről festettem képeket, hát akkor, ott, nagyon. A plasztikai műtétek ellenére is azonnal felismertem Anasztáziát. Utána persze beavattam Evelint is. – Havashy újra elnémult és elfordult a víz felé. – Emlékszel, hogy aznap este, amikor nálam volt, és te megérkeztél, milyen gorombán küldtelek el?

– Igen – vágta rá azonnal Dorina. Hogy is felejthette volna el?

– Az ezért volt – nézett vissza a lányra a férfi. – Mielőtt megjöttél, előtte nem sokkal derült ki az egész…

– De akkor valamit nem értek – sokasodtak meg a ráncok Dorina homlokán.

– És pedig?

– Mindez hónapokkal azelőtt történt, hogy én beszéltem volna Evelinnel.

– Te beszéltél Evelinnel? – vágott közbe hirtelen a festő. Arcára egy másodpercig kiült a színtiszta meglepetés, mielőtt hamarjában rendezni tudta volna a vonásait. – Mégis mikor?

– Mielőtt idejöttünk – cincogta elpirulva a lány. – Úgy éreztem, ez kötelességem – igyekezte magyarázni tettét. – Evelin mindent megpróbált, hogy lebeszéljen erről az utazásról. Azt mondta – emlékezett vissza lehunyt szemmel Dorina –, hogy a vesztembe rohanok. És majdnem igaza is lett – rázta meg a fejét kelletlenül a lány, miközben újra kinyitotta a szemét. Tekintete egy másodpercig találkozott a férfiéval, de Havashy csakhamar elnézett másfelé.

– Erről nem tudtam – törte meg a csendet nem sokkal később a férfi. – Én azon az éjszakán beszéltem vele utoljára, amikor a kastélyban járt. Veszélyes lett volna újra megkeresni. Legalább is ő úgy gondolta, Anasztázia figyeltetette őt.

– Ez megmagyarázná a viselkedését. Hogy miért rettegett annyira.

– Szerintem mondjuk egy kicsit paranoiás volt, mindenesetre elég ijesztő élmény lehetett neki, amikor megjelentél… – csóválta meg fejét rosszallóan a festő. – De azt hiszem, ez az én hibámból történt így. Tudhattam volna, hogy nem fogod annyiban hagyni dolgot. Lehetetlenül makacs vagy – forgatta meg a szemét a férfi, halovány mosolyt csalva ezzel a lány arcára.

– Szerinted – vált hirtelen riadttá Dorina tekintete – bajba sodortam őt?

– Nem, azt nem hinném. Arról már tudnánk. Evelin egyébként is úgy tervezte, hogy elutazik valahová jó messzire, és ott új életet kezd. Ezen ne emészd magad! Egyébként is vége! Anasztázia meghalt, és magával vitte a keresztjeit is.

Bár Dorina nagyon szerette volna megkérdezni, hogy vajon az az ördögi nő mivel zsarolhatta a modellt, végül letett erről. Úgy érezte, nincs joga Evelin életében turkálni, különösen azután, hogy a modell segítő kezet nyújtott neki és Havashy Istvánnak is a legszorultabb helyzetben.

– Miért nem mondtad el? – terelte át a beszélgetést másik témára a lány.

Havashy egyből megértette a célzást és önkéntelenül is haragra gerjedt.

– Mégis mit? Hogy a halottnak hitt feleségem életben van? Ugyan már, Dorina! – Bár a férfi hangja dühös volt, de a lány nevét most is azzal a különösen jellemző, finom éllel ejtette ki. – El sem hitted volna.

– Szóval, akkor lényegében úgy jöttünk Velencébe, hogy tudtad, itt lesz.

– Ez bonyolult – ült le a festő a parton magasodó egyik kikötőbakon. – Evelin anno Milánóban találkozott vele. Nem gondoltam volna, hogy képes idejönni…

– Én miért vagyok itt tulajdonképpen? – vágott közbe Dorina, mialatt egy dühös mozdulattal kitörölt néhány könnycseppet a szeméből.

– Ezt, hogy érted?

– Ez az egész. Ez az egész olyan, mintha direkt azért hoztál volna magaddal, hogy előcsalogathasd őt.

A férfi olyan gyorsan mozdult, hogy a lánynak még befejezni sem volt ideje a mondatát. Mire feleszmélt, már Havashy két karja között találta magát.

– Hogy jut ilyesmi az eszedbe?! – sziszegte a lány arcába a férfi. – Ezt nem gondolhatod komolyan! Azért hoztalak el, mert megérdemelted, hogy itt légy! Erre vágytál! Itt akartál lenni, mióta csak először beszéltem a kiállításról. Vagy tévedek? – Dorina hangtalanul nemet intett a fejével, a férfi pedig elengedte őt, hátrébb lépett, majd újra a víz felé fordult. – És az igazat megvallva én is nagyon szerettem volna, hogy itt légy velem – folytatta nehézkesen. – Azt hiszem, túlságosan önző voltam… Ezzel pedig szörnyű veszélynek tettelek ki. Ha valamit, ezt számon kérheted rajtam. Beleestem a saját csapdámba. Az aziránt érzett vágyam, hogy itt légy velem, túlságosan elhatalmasodott rajtam. Az ösztöneim elnyomták az eszemet. Pedig Éva figyelmeztetett.

– Éva?! – kérdezett közbe elkerekedett szemmel a lány.

– Igen, a Patina Galéria tulajdonosa. Talán emlékszel rá a novemberi kiállításom megnyitójáról. – Dorina egy másodpercre elgondolkodott, aztán bólintott. Az emlékei között hamar megtalálta a nő arcát.

– Éva és én még az egyetemen alkottunk egy párt néhány évig. Nagy lánggal lobogó szerelem volt, ami hamar elhamvadt. Mint egy csillagszóró, azt hiszem… – A festő elmélázott egy rövid időre, a lelki szemei előtt felidézte a huszonöt évvel ezelőtti gyönyörű, formás, hosszú, szőke hajú nő képét. – Éva tett azzá, aki most vagyok. A saját képére formált, olyanná, mint amilyen ő maga. De ezzel el is veszítette azt, amit megszeretett bennem. Meg én is kiszerettem belőle. Így a kapcsolatunk végül zátonyra futott. – Havashy elfintorodott. Még harminc év múltán is ugyanolyan kellemetlen volt ez az emlék. – De egy percig sem bánom, hogy így történt.

Dorina beharapta az ajkát, és a füle mögé simította a haját. Hirtelen az Anasztáziával folytatott tegnapi beszélgetésének egy eddig homályban úszó momentuma nagyon is világossá vált. A lány nem akart kínt okozni a férfinak, de nehezen tudott uralkodni a kíváncsiságán. Tisztán akart látni ebben az egész ügyben. Úgy érezte, ha már nyakig belekeveredett, megérdemli a magyarázatot.

– Anasztázia – susogta halkan a nevet – azt mondta, hogy te megcsaltad őt… Ezek szerint Évával…

– Igen, vele is – vágott közbe Havashy. Nem idegesen, vagy durván, egyszerűen csak úgy, mint aki teljesen világos, hétköznapi tényeket közöl. – De az csak szex volt, meg testiség. Nem mintha az évek alatt Anasztázia nem feküdt volna le legalább annyi férfival, mint ahány nővel én. De ezt sosem hánytorgattuk fel egymásnak, nem volt rá szükség. Mind a ketten nyílt lapokkal játszottunk, már a kapcsolatunk elejétől. Nekem kellett valaki, aki a gondomat viseli, aki nem rója fel a különcségemet úton-útfélen, neki meg szüksége volt egy biztos háttérre, ami segít, hogy a régen dédelgetett álmai valóra váljanak. Ez a kapcsolat mindkettőnk számára sok hasznot hozott. Persze – suhant át újabb grimasz a festő arcán – egyikünk sem vált tőle jobb emberré… De ez az első pillanattól tiszta sor volt, hogy így lesz. Anasztázia is tudta ezt. Legfeljebb utólag megbánta, és a vége felől átírta a történetet. – Havashy a válla felett hátranézett Dorinára. – Tizenöt évig éltünk együtt. El sem tudod képzelni, hogy az milyen hosszú idő egy kapcsolatban. – A férfi komoran elmosolyodott, majd visszafordult a tenger felé. – Együtt éltünk, de…

– … nem egymással – fejezte be Dorina a már ismerős mondatot, majd mély levegőt vett.– Azt mondta, hogy olyan vagyok, mint ő… Hogy jobban hasonlítunk, mint azt bármelyikünk is szeretné…

– Te mit gondolsz?

– Nem tudom – vonta meg a vállát a lány. – Teljesen összezavarodtam…

– Na! – fordult vissza a lány felé Havashy. – Akkor tegyünk rendet. – A festő egy pillanatra hagyta magát elmerülni a lány gyönyörű, zöld tekintetében, mielőtt határozott hangon megszólalt volna. – Egyáltalán nem hasonlítasz Anasztáziára!

– Nem? – kerekedett el Dorina szeme.

– Nem! Tegnapig én is azt hittem, hogy igen, mert épp úgy vonzol, mint ahogyan sok-sok évvel ezelőtt ő tette. De! – emelte fel a mutatóujját a férfi. – Amikor délelőtt ott voltunk hárman, rájöttem, hogy igazából nem rá hasonlítasz nagyon, hanem rám.

– Rád?

– Igen, rám! Te épp úgy a vágyak embere vagy, mint én. Ez pedig pontosan olyan hatalmat ad neked mások felett, mint nekem.

– Hatalmat?

– Igen, azt. Látod, hogy az emberek mit akarnak, hogy mire vágynak. És ezt képes vagy felhasználni, ha kell, ellenük fordítani. Kis gyakorlással még nálam is jobb lehetsz ebben. Remekbeszabott játék ez – hajolt a lány füléhez a férfi. – Ha akarod, valakit felemelhetsz a padlóról, és naggyá tehetsz, de ha ahhoz van kedved, az őrületbe is kergetheted az illetőt. Választás meg némi gusztus kérdése csupán.

– Úgy, ahogyan te engem? – vágott közben jóval élesebb hangon Dorina, mint azt először szerette volna. A lány hangjából sütött a nyilvánvaló sértettség, még akkor is, ha jól tudta, álszentség lenne bármit is számon kérnie.

Bár a lány nem várt egyenes választ a férfitól, a helyzethez inkább illet volna egy gúnyos mosoly, vagy hitetlen szemöldökrántás, ám a festő egyikkel sem operált. Havashy színtelen, érzelemmentes hangon felelt a nekiszegezett kérdésre.

– Igen, valahogy úgy.

– Na és Anasztázia? Ő minek az embere volt?

– Ő? – vonta fel szemöldökét Havashy. – Ő a megszállottságé és a kötöttségeké. Nem jó párosítás.

Dorina egyetértően bólintott.

– De ettől még, egy cseppet sem volt hétköznapi.

– Valóban nem. Azt hiszem – mélázott el a festő –, Anasztázia képtelen volt olyan lenni, mint mások, egész életében különcként élt. Végül pedig úgy is halt meg. Mind a kétszer.

A lánynak, ha valamiben, ebben nagyon is egyet kellett érteni a férfival. Ugyan Dorinának még sok kérdése lett volna, de nem akart már a múlton töprengeni, a sötét sarkokban megbúvó árnyaktól félni. Épp ezért a zakatoló szívverését leküzdve, a festő mellé lépett, és egészen közel törleszkedett hozzá. – Mi lesz most velünk? – kérdezte halkan, szinte suttogva.

– Nincs olyan, hogy mi – felelte érzelmek nélkül, szárazon Havashy. – Sosem volt – tette hozzá néhány másodperccel később, miután ellépett a lánytól – és soha nem is lesz. Nem lehet.

Dorina felsóhajtott. Érezte, hogy a könnyek mardosni kezdik a torkát.

– Mert belém szerettél?

– Nem, nem azért – tiltakozott azonnal a festő, majd minden erejét összeszedve visszalépett a lányhoz. Finom mozdulattal végigsimított az arcán, aztán az álla alá nyúlva kissé megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

– Dorina! – A férfi különös lágysággal ejtette ki a lány nevét, akinek ettől a gerince mentén végigfutott az a különös, hidegrázással egybekötött forróság, amelytől a mai napig vigyázzba vágta magát az összes sejtje, az egész testében. – Felejtsd el azt a sok hülyeséget, amit Anasztázia összehordott. Ez az egész teljesen másról szól. Huszonnégy éves vagy. Én pedig ötven múltam. Te az életed elején jársz. Én pedig a végét taposom.

– Azért ötven év még bőven nem a vége – ágált a lány, ám Havashy egy komoly pillantással elhallgattatta őt.

– Nem tagadom, biológiailag még lehet akár negyven évem is, de lelkileg már aligha. Elfáradtam. Az elmúlt harminc évben belerajzoltam a képeimbe mindent, amit a világról tudok. És dicsekvés nélkül állíthatom, mostanra meglehetősen sokat tudok. Ezért is vagyok abban biztos, hogy neked nincs mellettem helyed. De élettapasztalat ide, a világról való tudás oda, ezt te is pontosan tudod, nem igaz?

Bár Dorinának igazán nem volt ínyére, de ebben a pillanatban nem akart, és képtelen is lett volna hazudni, így megtörten ugyan, de rábólintott a férfi által mondottakra. Igen, bármennyire is fájt, ő is tudta, hogy a festőnek igaza van.

Hogy valahogy a fájdalmát elfojtsa, lehunyta a szemét, és megpróbált mélyeket lélegezni. Egymás után, szépen sorban, nyugodtan.

Mire a lány újra kinyitotta a pilláit, a férfi már nem állt előtte. Havashy megkerülte őt, és egészen a part széléhez sétált. Ott zsebre tette a kezét és messze elnézett a velencei éjszakába. Szerette ezt a tájat, ha nem is jobban, de legalább ugyanannyira, mint a Gerecsét. Itt a bágyadtan hullámzó tenger, ott a végtelen hegyek orma emlékeztette őt arra a szabadságra, amit mindig is el szeretett volna érni.

Végül az idilli képet Dorina halk és meglehetősen reszketeg hangja űzte tova.

– Megbántál bármit is?

A lány kérdése soká zengett az éjjel tehetetlen csendjében. Havashy – a történtek fényében – rögtön értette, hogy Dorinát miért érdekli ez annyira, de a férfi csak nehezen tudta magát rászánni a válaszadásra. Pedig az voltaképpen nagyon is egyszerűnek hatott a maga két opciójával, az igennel vagy a nemmel.

– Nem, természetesen nem – felelte végül, lezárva ezzel a lelkében zajló, szüntelen viaskodást. Igazság szerint Havashy tudta, hogy lenne mit megbánnia, csak épp ő sosem bánt meg semmit. Ahhoz túlságosan is büszke és állhatatos volt. – Na és te? – dobta vissza a labdát a lánynak, továbbra is a víz felé bámulva. – Te megbántál valamit?

– Csak azt, hogy akkor éjszaka hagytalak elmenni – vágta rá gondolkodás nélkül Dorina, ezzel visszavonzva magára Havashy tekintetét.

– Mindenképpen elmentem volna, akármit is teszel – felelte a festő mindenféle tétovázás nélkül. – Egy nap majd te is belátod, hogy így volt helyes. Különösen annak fényében, amit most fogok neked mondani.

Mialatt Dorina kíváncsian összehúzta a szemöldökét, Havashy István egészen közel lépett a lányhoz.

– Itt a búcsú ideje

– A búcsúé? – kérdezett vissza meglepetten Dorina. Persze legbelül, a lelke mélyén pontostan tudta már, hogy mi fog történni.

– Igen – bólintott Havashy, majd ujjait felemelve óvatosan végig simított a lány arcéle mentén.

– Foglak még látni? – kérdezte kétségbeesetten Dorina.

A férfi elmosolyodott, fura módon tetszett neki ez a naivitás, noha az ilyesmit általában ki nem állhatta. Ám mindez nem változtathatott semmin.

– Nem, nem hinném – felelte végül. – Félek, ha újra találkoznánk, túl nagy lenne a kísértés, és nem tudnánk megállni.

– Az olyan nagy baj lenne? – kapott levegő után Dorina. – Ha te, meg én… Mi…

– Még annál is nagyobb – tűrt el egy tincset a lány arcból a festő, aztán egy kósza félmásodpercre elhallgatott. De végül nem fogta vissza magát. – Minden bizonnyal te vagy életem utolsó szerelme. Igen – simított végig újból a lány arcán. – Ki más is lehetne, ha nem te?

– Akkor miért nem hagyod, hogy beteljesüljön? – kérdezett közbe elszoruló torokkal Dorina.

– Mert a beteljesülés után az az érzés, ami most annyira jó, hogy itt van a lelkemben, csak egy ködös emlékké válna.

– Honnan tudhatod ezt ilyen biztosan?

– Mert ez mindig is így volt. Anasztáziánál, Évánál…

– Éváról azt mondtad, hogy ő vetett véget a kapcsolatotoknak – akadékoskodott a lány.

– Legalább is szeretek rá így emlékezni… – nevetett fel keserűen Havashy, de az arca csakhamar elkomolyodott. Érezte jól, hogy tükörjégen egyensúlyozik.

– És az én érzéseim? – próbált újabb szalmaszálba belekapaszkodni a lány. – Azok nem számítanak? Hol vagyok én ebben az egészben?

A festő néhány másodpercre jól láthatóan elgondolkodott, majd egyszerűen megvonta a vállát.

– Sehol – tette hozzá kicsivel később, aztán egy sóhajtást követően provokatív hangon folytatta. – Ha tehetnéd, most velem jönnél, igaz? Menjek is bárhová – Dorina közbe akart szólni, ám a férfi nem hagyta. Szünet nélkül folytatta. – Elhagynál mindent és mindenkit. A szüleidet, a nővéredet, még ezt a szerencsétlen, félnótás Tamást is, akinek minden bizonnyal te lennél az egyetlen látogatója, miután egy magyarországi börtönbe szállítják. S mindezt miért? – vonta fel a szemöldökét kérdőn Havashy. – Miért? – ismételte meg a kérdést, mialatt közelebb hajolt a lányhoz. – Na?

Dorina, noha nem akart sírni, képtelen volt tovább visszatartani a kikívánkozó zokogását. Az első könnycseppek hideg zuhatagként szántották végig az arcát, ám mielőtt az álláról lecsöppenhettek volna, a festő két ujjával felfogta őket. A férfi bőrén végigguruló cseppeken megcsillanó utcai lámpa fénye egy másodpercre mindkettőjüket megbabonázta, mígnem a hirtelen jött világosság el nem hamvadt a sötétben.

– Csak nem azért, mert attól félsz, hogy ha én elmegyek, velem együtt az is tovatűnik, aki most vagy? – válaszolta meg a saját kérdését a férfi.

Dorina nem felelt azonnal, ellenben a könnyeit egy gyors mozdulattal letörölte az arcáról. Fájt kimondani, de tudta, hogy a férfinak megint igaza van. Rettegett attól, hogy mihez kezd majd egyedül, korpa közé keveredett gyöngyként.

Havashy csendben, mozdulatlanul fürkészte a gondolatai tengerében teljesen elmerülő lányt, míg a távolban meg nem jelent egy motorcsónak erősen világító lámpájának fénycsóvája. A festő tudta, hogy ez a hajó érte jön… – Ideje indulom… – törte meg a hallgatást kisvártatva, mialatt elhátrált a lánytól, és a kabátja belső zsebében pihenő tárcájáért nyúlt. Találomra kivett néhány bankót, röptében vetett rájuk egy pillantást, majd átnyújtotta valamennyit a tőle kartávolságra álló, és egész testében reszkető Dorinának. – Úgy hiszem, ez elég lesz a hazaútra.

A lány egy pillanatra lenézett a kezébe csúsztatott pénzre, majd tekintetét visszafordította Havashyra.

– Legalább annyit árulj el, hogy hová mész.

A férfi szórakozottan vállat vont.

– Azt nem árulhatom el neked, mert még én sem tudom. A világ tele van szebbnél-szebb helyekkel – mutatott körbe a festő, majd minden előjel nélkül, hirtelen szorosan magához vonta Dorinát. A lány szíve kihagyott egy ütemet. Bár testileg már voltak egymáshoz ennyire közel, de lelkileg aligha. – Ezt a pillanatot most őrizd meg jól, és emlékezz rá mindig. Ma este Velence összes fénye neked világít – suttogta Havashy Dorina fülébe, majd egy futó pillanatig tartó hezitálást követően lágyan szájon csókolta a lányt. Ám még mielőtt a csókjuk elmélyülhetett volna, a férfi elhúzódott. – Minden jót, Dorina! Arrivederci! – intett búcsút a lánynak, aztán egy fürge mozdulattal lelépett az épp ekkor kikötő motorcsónakba. Ám azzal aligha számolt, hogy a pillanat hevében Dorina utána lép.

A hajó megbillent a hirtelen súlytól, és épp csak egy minutumon múlott, hogy nem borultak bele mindahányan a vízbe. A festő ijedten kapott az egyensúlyát vesztő Dorina után, és ezzel megint túlontúl közel került a lányhoz.

– Mindenben van ráció, amit mondasz, és tudom, hogy igazad van. Az esély nagyjából tényleg nulla, hogy nekünk közös életünk lehessen, de valójában egyikünk sem jövőbelátó. Nem akarom megint megbánni, hogy elengedtelek – hadarta magabiztosan, ellentmondást nem tűrve Dorina. – És nem is fogom – tette hozzá egy másodpercnyi hallgatást követően. – A múltkor te döntöttél, most rajtam a sor.

Havashy István lemondóan ingatni kezdte a fejét. – Ez nem ilyen egyszerű, Dorina!

– Dehogynem! – csattant fel a lány. – Lehet az… Ha nem tesszük bonyolulttá.

– Láttad Anasztáziát, előtted állt a példa, hogy milyen velem. Meggyőződhettél róla, hogy ez nem egy boldog élet.

Dorina fanyarul elmosolyodva vállat vont. – De legalább élet… És nekem ennyi elég. Neked is?

A férfi, bár válaszolni akart, végül inkább nem tette. Helyette a hajó végében ülő matrózhoz fordult, és egy biccentéssel jelezte neki, hogy elindulhat.

Havashy úgy sejtette, hogy csak néhány perc, maximum egy óra előnyük lehet. Bár az ügyvédje mindent megtett, és a téves letartóztatás miatt a rendőrség is kellően készségesnek bizonyult, a festő biztos volt benne, hogy így is hamarosan híre megy majd a kiszabadulásának. A férfi nem áltatta magát, sejtette, hogy hatalmas botrány fog kerekedni a történtekből. Épp ezért elmondhatatlanul örült neki, amiért az előrelátásnak hála, most nyom nélkül eltűnhetett – jobban mondva inkább eltűnhettek – a színről.

Hamarabb, minthogy egy lepke meglebbentette a szárnyát.

 

 

XXIV. EPILÓGUS

Két év múlva

 

Bár az ez évi tél különösen kegyetlen és hideg volt Európa-szerte, de Szicílián ebből aligha lehetett érezni bármit is. Noha esténként – napnyugta után – azért elkelt egy kardigán, ám ezzel ki is merült a téli ruhák sora a sziget déli csücskén lévő piciny falucskában.

Dorina, miután befejezte az egyébként igencsak kiadós vacsoráját, a tányérja mellett pihenő borospohárért nyúlt. Kissé meglötykölte a vöröses színű nedűt, majd a szájához emelve nagyot kortyolt belőle. Az utóbbi időben kifejezetten megtanulta méltányolni az étkezésekhez gondos előkészületek után kiválasztott italokat. Ma már szinte elképzelhetetlennek tűnt egy jó ebéd a hozzáillő bor nélkül.

Miközben Dorina az emeleti teraszon lévő asztaltól átült a néhány lépéssel odébb lévő hintaágyba, panaszosan felsóhajtott. Nem szeretett egyedül lenni, az elmúlt két év során még sosem töltöttek annyi időt külön, mint most. Havashy István egy hete – még karácsony előtt – utazott el a tengerentúlra, hogy elintézze néhány ügyes-bajos dolgát. Bár eredetileg úgy volt, hogy a lány is vele tart, végül inkább úgy döntött, hogy ő hazautazik Pestre, a családjához. Elvégre már két éve nem látta őket, és a szeretet ünnepe jó alkalomnak tűnt, a kimaradt idő bepótlására.

Mindent összevetve a látogatása meglehetősen furcsára sikerült, az már biztos – főként az anyja miatt, aki majdnem szívrohamot kapott, amikor meglátta őt, aztán akkor újfent, amikor Dorina közölte vele, hogy csak néhány napra érkezett haza –, de legalább megismerhette azt a férfit, aki fél éve eljegyezte Biankát. A boldogság szinte sugárzott a nővéréből, így a lány képtelen volt nemet mondani a nyári esküvői meghívására.

Dorina futólag elmosolyodott a kedves emlék hatására, aztán újra a szájához emelte a poharat. Ám mielőtt a bor az ajkához érhetett volna, hirtelen előkerült a házból a személyzet egy tagja.

– Az úr megjött – hadarta tört magyarsággal a fiatal, olasz lány, majd válaszra sem várva, nyomban nekilátott az asztal leszedésének.

Dorina szavak nélkül bólintott, aztán egy húzásra kiitta poharából a maradék italt, és rögtön a hálószobájuk felé vette az irányt.

***

Havashy István nagy levegőt véve indult neki a két emeletnyi lépcsősornak. Miközben elérte az első fordulót, önkéntelenül nézett fel a falon lógó aktképre, és az arcán egyszeriben halovány mosoly jelent meg. Szerette ezt a képet. Nagyon is. De nem jobban, mint a következő fordulóban lévőt, amit pontosan egy éve ezen az estén festett.

Január másodika. Különleges dátum volt Havashy életében. Négy évvel ezelőtt ezen a napon halt meg először Anasztázia, és rá két évre ekkor ült modellt első ízben Dorina is… A férfit – mint mindig – most is kirázta a hideg néhai felesége emlékétől, ám szerencsére mielőtt jobban belemerülhetett volna a keserű múlt alkotta posványba, elérte a legfelső emeleten lévő hálószobájuk bejáratát. Ezzel pedig egy csapásra minden, nem a jelennel kapcsolatos gondolata eltűnt a semmibe.

Az ajtó legalább tíz centire nyitva volt, így Havashy a kilincs használata nélkül, egyszerűen csak belökte a nyílászárót. Odabent lelket borzoló félhomály uralkodott. A szobát benépesítő gyertyák haloványan pislákoló fénye egyszerre csábított bűnre, és őrködött afelett, hogy az éjjel sötétje semmit ne leplezhessen el büntetlenül.

Dorina az ablak előtt állt, háttal az ajtónak. A lány semmi mást nem viselt magán, csak azt a bizonyos kasmír sálat. A festő egy pillanatra hagyta szétterülni a mosolyt az arcán, aztán hamar rendezte a vonásait, és megköszörülte a torkát.

– Látom, mindent előkészítettél – bökött állával a franciaágyukkal szemben lévő festőállványra és a köré rendezett festékek egész sorára.

Dorina könnyelműen vállat vont, s anélkül válaszolt, hogy a válla felett akárcsak egy pillanatra is hátranézett volna.

– Kora délután befejeztem egy rajzot. Utána muszáj volt valamit csinálnom, amíg vártalak.

– Nos – lépett beljebb a férfi. – Nem kell tovább várnod. Elkezdjük?

A lány határozottan bólintott.

– Csak rád vár minden.

– Hát akkor! – telepedett a festőállvány mögé Havashy. –  Helyezkedj el úgy, ahogy neked kényelmes!

Dorina mély lélegzetet vett, és a válla felett hátra sandítva szélesen elmosolyodott.

Igen! Minden kétséget kizáróan elkezdődött a harmadik közös évük…