Angyalok a pokolból

Phantomwise

első fejezet

2020. június 29.

Donnie Gyorsbüféjére korábban sem volt jellemző, hogy rekordforgalmat bonyolított volna, ám a múlt heti események óta egyetlen vendég sem fordult meg nálunk. Ezen egyedül Donnie csodálkozott, ő szentül hitte, hogy az egész nem több egy szabotázsnál. Nem telt el úgy nap, hogy ne kellett volna meghallgatnunk a színes összeesküvés-elméleteit, amik különös módon újabb és újabb strófával gazdagodtak. Persze, hiszen ő nem volt itt, nem látta, amit mi.

A pulton könyököltem, és magamban a felmondásomat fogalmaztam. Ilyen helyre mondjuk, nem kellenek a formaságok, elég lenne, ha Donnie-hoz vágnám a kötényem és kisétálnék az ajtón. Talán meg is tettem volna, ha akad más munkalehetőség itt, de nem volt túl bő a választék. Be kellett érnem ezzel a lerobbant kajáldával, ami perpillanat a csőd szélén állt, mivel, ha tehették, messziről elkerülték. Bár én is így tehettem volna! Az egész várost a hátam mögött hagyni, és olyan helyre menni, ahol életnek lehet nevezni a mindennapok túlélését – más vágyam sem volt. De a körülmények meggátoltak. Először is, egy vasam sem volt. Azért dolgoztam, hogy anyám fizethesse a lakbért, mivel ő nem tudott dolgozni a beteg bátyám gondozása miatt. Másodszor, bármennyire is elvágytam innen bennem volt a félsz, hogyha elmegyek, esetleg csak még nyomorúságosabb lesz minden. Tépelődtem, marcangoltam magam, ebből álltak a napjaim.

– Hazamehetünk? Úgy sem jön senki – nyöszörgött a konyhaablakból Libby, hátra pillantottam rá a vállam felett. Mindig orrhangon beszélt, de csak hogy bosszantson másokat. Kétségtelenül jól csinálta.

– Libby, Libby – ciccegett Donnie és mosolyogva nézte a lányt. – Mondd, kedves, meddig tart a munkaidőd?

– Hatig – válaszolta a száját húzva Libby, mire Donnie arcán kiszélesedett a mosoly.

– Akkor úgy veszem, hogy meg sem szólaltál – nyugtázta és visszament a hátsó helyiségbe, amit ő az irodájának hívott, mi csak egérlyuknak.

– Hát ennek semmi értelme! – csattant fel a szőkeség, immáron nekem címezve a mondandóját, megfeledkezve a bosszantó orrhangról. Nem voltunk kebelbarátnők, de néha-néha megtaláltuk a közös hangot, rendszerint akkor, mikor Donnie-t szapultuk. Ő volt a közös témánk. – Most mondd meg – intett a főnökünk után, majd belekezdett egy igen választékos véleménykifejtésbe, de csak fojtott hangon, hogy át ne hallatszódjon a vékony falakon. Mivel nem igazán jutottam szóhoz, Libby annyira belemerült, csak egyetértően bólintottam néha.

Motor zúgása hallgattatta el a lányt, aki hatalmas szemekkel bámult kifelé az ablakon. Egy kocsi parkolt le a büfé előtt, alaposan felkavarta a port. Felszaladt a homlokomra a szemöldököm. Nem értettem valami jól a kocsikhoz, miután elült a por,  annyit sikerült megállapítanom, hogy retró autó.

Megcsendült a csengő, ahogy az ajtó kinyílt, két fickó lépett be. Az egyikük nagyon magas volt, a másik alacsonyabb. Mindketten öltönyt viseltek, ami errefelé nem megszokott. Azt azonnal kizártam, hogy átutazó turisták lennének. Előbb körbe, majd összenéztek. Engem nem láthattak, a pénztárgép takarásában ültem, de lassan felegyenesedtem, mikor a pulthoz lépkedtek. Magamra varázsoltam egy bájosnak szánt mosolyt.

– Üdv, mit adhatok?

Mindketten a zakójukba nyúltak és felmutatták a jelvényüket, mire összerándult a gyomrom.

– Ford ügynök vagyok – mutatkozott be az alacsonyabb, közben eltette a jelvényét. – Ő a társam, McCreedy ügynök. Feltennék pár kérdést a múlt heti… incidenssel kapcsolatban. Egyedül van?

Zavartan dobolni kezdtem az ujjaimmal a pulton.

– Nem. Itt a munkatársnőm és a főnököm – válaszoltam zavartan, és Libby már ott is volt. Nyalókát szopogatott, amit fogalmam sincs, honnan szedett. Tekintetével végigmérte az ügynököket, és apró mosoly jelent meg a szája sarkában. Kedvem lett volna rászólni, de beértem egy kelletlen sóhajjal.

– Szívesen válaszolunk bármilyen kérdésre – vette ki a szájából a nyalókát és csábosan hol az egyik, hol a másik férfira pillantott. Persze, idegesítő orrhangnak nyoma sem volt.

– Megtenné, hogy szólna a főnökének, Ms…? – fordult felém a magasabbik, kissé szétszórtnak tűnt, talán csak Libby viselkedése miatt. A társát láthatóan egyáltalán nem zavarta dolog.

– Dorothy Gray – mondtam erőltetett mosollyal és biccentettem. – Egy pillanat.

Kikerültem Libbyt, aki idők közben hozzáfogott a meséléshez, és a lyukba siettem, hogy szóljak Donnie-nak, arról el is felejtettem beszámolni McCreedy ügynöknek, hogy a főnökünk az nap nem volt bent.

Hiába kopogtam, nem érkezett válasz, de mivel a dolog sürgős volt – gondolom –, benyitottam. A lyuk nem véletlenül kapta ezt a nevet. Egy íróasztalon, két széken és három emberen kívül nem fért be más, és ha ez egyszerre mind bent volt, akkor meg a levegőnek nem volt hely. Az iroda üres volt, amit furcsálltam. Nem láttam Donnie-t kijönni, és nincs másik ajtó. Hogy szívódhatott akkor fel? Talán nem figyeltem eléggé. Elmentem a mosdóhoz és bekopogtam, de hiába. Kissé összezavarodva tértem vissza az ügynökökhöz és Libbyhez. Mind felém fordultak, én meg éreztem, hogy elvörösödöm. Ez annyira… kínos.

– Öhm… Fogalmam sincs, hova ment Don… Mr Donovitz, de gondolom, hamarosan visszajön… –  hebegtem.

– Nyugi, Dorie – paskolta meg a fejem Libby, mint egy kutyának, mire kedvem támadt kiszedni a szájából a nyalókát és a kócos kontyba nyomni, ami valamilyen csoda folytán jól állt neki. Ha én fogtam fel hasonlóan, az minden volt, csak nem csinos. – Az ügynök urakat már kielégítették a válaszaim – jegyezte meg pajkos mosollyal, és lehet, hogy csak beképzeltem, de mintha a „kielégítették” szót megnyomta volna. Megálltam, hogy ne grimaszoljak és bólintottam.

– Na, és… – kezdtem bizonytalanul. – Elárulják, hogy miért nyomoznak éppen önök az üggyel kapcsolatban?

Azt hittem, Libby is feltette ezt a kérdést, de mikor abbahagyta a nyalóka szopogatását egy pillanatra, világossá vált, hogy nem.

– Mi… egy különleges részlegen dolgozunk – magyarázta az alacsonyabb, de valahogy nem sikerült meggyőznie. – A furcsa eseteket vizsgáljuk.

– Az Ötvenegyes Körzetből jöttek? – vigyorgott Libby és a szájához ütögette a nyalókát. – Scully és Mulder nyomozók… – nevetett fel, pedig egyáltalán nem volt vicces és szerencsére ezzel a két férfi is így volt.

– Ha gondolják, esetleg hozok valamit, amíg a főnökre várunk – ajánlottam. – A ház ajándéka – ezért Donnie kinyír.

– Van… Pitéjük? – hunyorgott rám az alacsonyabb.

– Hogyne – bólintottam és a táblára böktem a fejem felett. Ford ügynök tett egy lépést hátra, hogy a táblára lásson, átfutotta a kínálatot, majd elvigyorodott.

– Klassz. Akkor egy meggyes pitét kérek – halászott elő a zsebéből egy bankjegyet, amit kissé furcsálltam, de megtartottam magamnak a véleményem. Megkönnyebbültem, hogy kifizette, és ezzel elutasította, hogy én hívom tulajdonképpen meg, mivel Donnie biztosan levonta volna a fizetésemből, és mivel jelenleg nulla a keresetem a forgalomhiány miatt, még én tartoznék neki.

McCreedy ügynökre pillantottam, aki csak egy bögre kávét kért, majd elvonultak az egyik asztalhoz és fojtott hangon társalgásba kezdtek. Nem akartam leselkedni utánuk, de amíg Libby a rendelést készítette, nekem nem volt jobb dolgom. Próbáltam diszkréten csinálni, így bebújtam a kassza mögé, ahol akkor ültem, mikor megérkeztek, és csak néha pillantottam feléjük, hogy ne legyen feltűnő a dolog. Ford ügynök egy megviselt noteszszerűséget húzott elő a zakója belső zsebéből, ami ismét csak felvetett bennem néhány kérdést.

Mégis miféle ügynökök ezek?