Kedvencekhez adás
1

Aurora

5. fejezet

Emily visszaszállt az öreg autóba, és idegesen a Roy által megadott címre hajtott. A férfi háza is a szigetre jellemző építészeti stílus jegyeit viselte magán, de inkább hasonlított egy parti villára, mintsem egy előkelő családi otthonra. Amint odaért, leparkolta a kocsit a feljárón, és Sadie-vel a nyomában felsietett a lépcsőn a tágas, oszlopokkal díszített verandára. Az ablakon át látta, hogy odabent ég a villany, így megkönnyebbülve felsóhajtott, tudva, hogy a férfi otthon van. Aztán az ajtóhoz lépett, és gondolkodás nélkül kopogni kezdett.

– Alex, kérlek, beszélnünk kell! – kiáltotta kétségbeesetten.

– Menj innen – hallotta a férfi fáradt hangját odabentről.

– Csak hallgass meg. Sajnálom, ami történt, de oka volt annak, hogy hazudtam. Le kell merülnötök holnap. Fel kell hoznotok azt a dobozt. Muszáj segítened – könyörgött, de nem kapott választ. Ujjait tördelve végül – remélve, hogy ez segít – azt mondta: – Ha megteszed, elmondom, hol van az Aurora. – Várt, de nem kapott választ. – Kérlek – suttogta elkeseredve. Ekkor az ajtó kinyílt, és Alex hitetlenkedve azt kérdezte:

– Mit mondtál?

– Tudom, hol a roncs – mondta a lány csendesen.

– Te aztán mindent bevetsz, igaz? – jegyezte meg Alex gúnyosan. – De rendben – sétált vissza a szépen berendezett lakásba, mellette a bűntudatos Sadie-vel, aki farkcsóválva követte gazdáját. Emily becsukta maga után az ajtót, és néhány tétova lépés után körbenézett.

A tágas nappali modern, férfias berendezése egyedi jelleget adott a fehér falakkal és csodás mahagóni padlóval burkolt régi háznak. A falon egy LCD tv függött, a szoba közepén álló üvegasztal körül, pedig egy bézs színű kanapé állt, másik oldalán két fotellal.

Alex leült, és kezébe vette a szinte már üres whiskys poharat. Aztán Sadie-re pillantott, aki bocsánatkérően a térdére tette a fejét, mire ő egy nagy sóhaj kíséretében megsimogatta. Majd a lányra nézett, és felhúzott szemöldökkel azt mondta:

– Hallgatlak.

– Igazat mondtam arról, hogy miért vagyok itt – fogott bele a lány.

– A doboz.

– Igen. Még Bostonból felhívtam egy itteni búvárt, és megegyeztem vele, hogy felhozza nekem. De miután megérkeztem, lemondta. Kellett valaki más.

– És én lettem a szerencsés.

– Ő ajánlott.

– Ki volt az?

– Amea Riggs.

– Ismerem őt.

– Ugyanazt akartam tőled, amit tőle is, de te sokkal többért vállaltad, nekem viszont nem volt ennyi pénzem.

– Kereshettél volna mást.

– Nem volt időm rá.

– Miért?

– Mert nem bírom tovább – sóhajtott fel a lány fáradtan.

– Nem értelek.

– Esküszöm, majd elmondom, miről van szó – mondta a lány kétségbeesettem –, de most tudnom kell, hogy segítesz-e nekem.

– Azok után, hogy átvertél?

– Én csak… istenem. Azt gondoltam, hogyha elhiszed, hogy gazdag vagyok, akkor nem aggódsz a fennmaradt összeg miatt, és ha megvan a doboz, akkor annak az árából kifizethettem volna a tartozásom.

– Ez volt a terv?

– Igen, csak… nem számoltam veled.

– Hogy?

– Hogy megismerlek és, hogy… – hunyta be a szemét a lány –… néhány nap alatt ilyen fontos leszel nekem.

– Fontos? – nézett rá csalódottan a férfi.  – Ha az lettem volna, elmondod az igazat.

– Akartam, hidd el.

– Mégsem tetted.

– Mert féltem. Mi lett volna, ha azt mondom, bocs, nincs egy fillérem se, de csak merülj le, majd odaadom a pénzed, ha megvan, amit keresek. Megtetted volna, ha elmondom?

– Érted igen – közölte a férfi szomorúan.

– Bocsáss meg, kérlek, én nem ezt akartam – szöktek könnyek Emily szemébe.

– Mondd csak, jól szórakoztál rajtam, amikor megmutogattam a házakat? – kérdezte csalódottan Alex.

– Dehogy.

– Akkor? Miért mentél bele?

– Miattad. Életem legszebb néhány órája volt, amit veled töltöttem.

– Hagyjuk ezt.

– Esküszöm. És el akartam mondani, de nem tudtam, hogyan. Aztán azt mondtad, hogy aki egyszer hazudik, az még egyszer fog, és megrémültem. Én… nem is tudom… azt hiszem, féltem, hogy tönkreteszem, ami kialakult közöttünk.

– Ezért tovább hazudtál.

– Nem… vagyis… igen, de nem akartam. Azért jöttem el ma este, hogy ne kelljen beszélnem veled, míg fel nem hozzuk a dobozt. Gondoltam, utána könnyebb lesz, mert meglesz a pénz.

– De jó terv volt – nevetett fel Alex. – Szóval a Merci vagy a ruha, ami Lena szerint többe kerül, mint egyhavi fizetése, mind az átverés részei voltak. És a hotel? Hogy csináltad?

– Számít ez?

– Most már mindegy, nem? Akár el is mondhatod. Tudod, kimondottan érdekel – fonta keresztbe a karját maga előtt Alex feszülten.

– Azt a luxusautót csak egy órára béreltem – mondta szégyenkezve a lány –, amíg odamentem a bárhoz. Jó benyomást akartam kelteni. A ruha pedig az enyém. Az az egyetlen drága cuccom. És tényleg a hotelban laktam, de ki kellett költöznöm aznap, amikor elmondtad, mennyi az előleg. Nem maradt pénzem mindkettőre. Béreltem egy olcsó autót, és…

–… abban aludtál.

– Csak azt akartam, hogy elhidd, hogy kifizetlek.

– Szóval, amikor a hegyen voltunk, és visszavittelek a hotelba, bementél, majd…

– Megálltam a hallban és vártam, hogy elmenj, aztán eljöttem.

– Csodás.

– De ha segítesz, kárpótollak – mondta a lány kétségbeesetten. – Abban a dobozban több tízezer dollárt érő ékszer van, és…

– Egy pillanat – szólt közbe a férfi és felállt. – Az tényleg a családodé, vagy az is hazugság volt?

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Szóval, nem – nevetett fel idegesen. – Ez óriási. Ugye tudod, hogy akkor az államot illeti.

– Azt hiszem – mondta csendesen Emily –, a hely ahol fekszik, már nemzetközi vizeken van.

– És ha nem?

– Elég messze van innen, kint a nyílt vízen. Csak ennyit mondhatok. Te mondtad, hogy akkor a megtalálóé, ha nincs tulajdonos, és az nincs.

– Miért vagy ebben olyan biztos?

– Tudom, és kész.

– Jó válasz.

– De tegyük fel, mégis az államé. Akkor is ti találtátok, és jár érte a mentési és találási jog utáni díj. Ami sokkal több, mint amivel tartozom.

– Látom, utánanéztél.

– Nekem csak egy valami kell abból a dobozból, és annyi pénz, hogy még egy merülést tudjak finanszírozni. Ha igazam van, és nemzetközi vizeken van, minden más a tiétek lehet.

– Azt hiszed, hogy érdekel a pénzed? – kérdezte megdöbbenve a férfi.

– Nem… én csak… muszáj segítened.

– Miért csókoltál meg?  – kérdezte Alex váratlanul.

– Tessék?

– Ez is a terv része volt?

– Dehogy.

– Elcsavarod a búvár fejét, aki emiatt nem figyel majd a hazugságaidra?

– Nem… Alex… el kell hinned.

– Én már nem tudom, mit higgyek – méregette csalódottan a férfi. – Mert tudod, átkozottul jó színésznő vagy. Amikor elmondtam, hogy mennyiért dolgozunk, a szemed se rebbent, pedig tudtad, hogy nem engedheted meg magadnak.

– Mert nem volt választásom. Bármit megtettem volna, hogy segíts.

– Meg is tetted, nem igaz? – válaszolta szomorúan Alex, aztán felállt, és az ajtóhoz ment. – De jól van – nézett fáradtan a lányra –, holnap felhozom neked a dobozt, mi viszont végeztünk.

Meg kellett volna könnyebbülnie, azonban ehelyett majd megszakadt a szíve. Megkapta, amit akart. De akkor mégis miért fáj ennyire? A férfi kitárta az ajtót, és már csak bámult maga elé. A lány szerette volna elmondani azt, ami megmagyarázhatná kétségbeesett hazugságait, de érezte, hogy most hiába is tenné. Megállt a férfi mellett, de az nem nézett rá, csak összeszorított fogakkal várta, hogy a lány távozzon.

– Köszönöm – suttogta könnyeit nyeldesve Emily, mielőtt elhagyta a házat. Alex pedig Sadie bánatos nyüszögése ellenére, becsukta az ajtót.

A lány visszaült a kocsiba, és sírni kezdett. Dühös volt, hogy annyira meg akarta szerezni a dobozt, hogy vállalta azt a kockázatot is, hogy megbántja a férfit, aki iránt minden várakozásával ellentétben, már az első pillanattól fogva olyasmit érzett, amiről eddig csak álmodott.

Sosem fog megbocsátani – mondta magában elkeseredve, és úgy érezte, mintha lelke kettészakadt volna.

Az egyik el akart mondani neki mindent, és hagyni a dobozt. A másik viszont bármire hajlandó volt, hogy visszakapja, ami az övé. Gyűlölte ezt az érzést, de nem tehetett semmit. Már nem volt visszaút, végig kellett csinálnia.

 

Másnap tíz óra előtt Roy, Zen és az erősen másnapos Lena – akinek szemét egy napszemüveg takarta –, megérkezett a kikötőbe. A Rose – a többi jachthoz hasonlóan – lágyan ringatózott a nyugodt vízen, Emily pedig előtte állt a mólón, és nem mozdult.

– Szia – örült meg neki Roy, hátán palackokat és egy hátizsákot cipelve –, tök jó, hogy pontos vagy. – Emily nem szólt, csak idegesen elmosolyodott. A fiú pedig leengedte a rámpát, majd felsétált a fedélzetre.

– Alex is mindjárt itt lesz – mondta Zen kedvesen. Emily meglepetten vette tudomásul, hogy semmit sem tudnak a tegnap este történtekről. A férfi is csatlakozott Royhoz, Lena pedig megállt a lány mellett, majd csendesen azt mondta:

– Figyelj. Sajnálom a tegnapit. Nem is értem, mi ütött belém.

– Kérlek, hagyjuk – kérte Emily.

– Alex jól érzi magát veled, és régen láttam már ilyen boldognak, csak hát… – sóhajtott Lena, de tudva az igazat, Emily lelkifurdalása vele szemben is erősödni kezdett, ezért inkább elnézett –, szóval ne haragudj.

– Nincs miért bocsánatot kérned – nézett fel rá végül, és örült, hogy legalább ez az egy dolog igaz.

– Oké. Gyere, mindjárt indulunk – válaszolta, és felsétált a hajóra.

– Máris – szólt utána a lány, de nem mozdult.

– Jó reggelt – hallotta meg ekkor Emily, Alex mogorva hangját maga mellett. A férfi dühös pillantást vetett rá, majd megállás nélkül felsietett a rámpán, és lepakolt. Lena meglepetten nézett hol rá, hol a férfira, Emily pedig még az eddigieknél is rosszabbul érezte magát. De bűntudata ellenére, most igyekezett egy dologra koncentrálni.

– Gyere, Emily – kiáltott oda neki Roy.

– Jövök – suttogta, lépve egyet a rámpa felé.  Közben a hajón Lena most főnökét figyelte, aki éppen a laptopot, és egyéb technikai felszereléseket rámolt ki az asztalra.

– Alex, minden rendben? – lépett barátja mellé Zen.

– Persze.

– Figyelj, ha Lena miatt vagy dühös, akkor…

– Nem. Nem miatta.

– Mi történt?

– Hagyjuk – nézett rá a férfi fáradtan. – Lehetne, hogy most a feladatra koncentrálunk?

– Oké, csak látom, hogy valami baj van.

– Tudjuk le ezt, aztán majd beszélünk – mondta Alex, amikor meghallotta Roy hangját a hajó vége felől.

– Mi baja van? – nézett lefelé, ahol Emily még mindig a rámpa előtt ácsorgott, idegesen kapkodva a levegőt. Alex kiment, és az odalent álló, elfehéredett lányra nézett.

– A francba – sóhajtott feszülten.

– Mi az? – nézett rá Roy.

– Fél a víztől – válaszolta, és lesietett a lányhoz.

– Ó, az itt most nem túl jó – jegyezte meg Roy.

– Nyugi, Alex megoldja – lépett mellé Zen –, gyere, pakoljunk ki – széledtek szét, és elkezdték összekészíteni a felszereléseket, miközben Lena még mindig Alexet és Emilyt figyelte.

– Szóval ezt is elfelejtetted közölni – hajolt közelebb a férfi.

– Nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz.

– Mióta van víziszonyod?

– Gyerekkorom óta.

– Mindenképp jönnöd kell? Nem tudsz telefonon navigálni?

– Nem. Ott kell lennem – zihálta a lány. – Rosszul vagyok – nyögte.

– Na jó, nézz rám – sóhajtott fel Alex megadóan, és megfogta a kezét, amitől a lány máris jobban érezte magát. – Be – vett ő is egy nagy levegőt –, ki – fújták ki együtt. – Nagyon jó, megint – folytatták. – Jobb egy kicsit?

– Igen – bólogatott a lány.

– Jól van. Figyelj. A Rose egy erős hajó. Viharban is jól szuperál, de most sehol egy felhő. Van egy motorcsónakunk is, ott hátul, látod? – mutatott a hajó mögé. – Húzzuk magunk után. Ha bármi történne, azzal vissza tudunk jönni. Van GPS, rádió és vészhelyzeti jeladó, szóval semmi baj nem történhet.

– Biztos?

– Ígérem, hogy vigyázok rád – mondta Alex. Ő pedig újra hitt neki. Bólintott és érezte, hogy ez elég erőt ad neki ahhoz, hogy fellépjen a rámpára. A férfi előtte haladt, majd az üvegezett kabinba vezette a remegő lányt, egészen előre, a kormánykerék mögött álló dupla ülésig. Alex ellenőrizte a műszereket, miközben Emily erősen kapaszkodott az ülésbe, és próbálta összeszedni magát. Ekkor a férfi hátranézett és bólintott, Zen pedig felhúzta a rámpát.

– Indulhatunk? – kérdezte a lányt.

– Menjünk – suttogta. Alex beindította a motort, majd elhagyva a zsúfolt kikötőt, a nyílt víz felé vette az irányt.  Aztán hamarosan lassított, és Emily arcát fürkészve azt kérdezte: – Most merre? – A lány újra behunyta a szemét, és koncentrált.

– Arra – mutatott végül keleti irányba. A férfi nem értette, hogy lenne képes tudni az irányt, de vállalta, hogy elviszi, ahová kéri, így a megadott irányba kormányozta a hajót.

Emily időről időre újabb instrukciókat adott, ők pedig egyre messzebbre kerültek a parttól. A hajó utat vágva magának, fehér hullámokat vetett a mélykék óceán felszínén, néha pedig még néhány delfin is feltűnt a jacht közelében, ki-kiugrálva a kristálytiszta vízből.

Útközben a lány egyre kétségbeesettebben remélte, hogy hamarosan megtalálják a dobozt, és végre megpihenhet. Próbált koncentrálni, amikor lelki szemei előtt képek villantak be a semmiből. Egy vékony könyv és egy boldog mosoly. Egy férfi kezének finom érintése egy nőén, majd egy gyertyafényben megcsillanó kerek medál sziluettje, amint a rajta függő láncon körbefordul. Aztán Emily zihálni kezdett, Alex pedig aggódva rápillantott.

– Állj meg – suttogta a lány –, itt van.

– Biztos? – lassított a férfi.

– Igen. Pont itt.

– Jól van – állította le a motort, majd leengedte a horgonyt, és hátrament a többiekhez. – Itt vagyunk. A műszerek szerint a mélység – nézett a kezébe vett táblagépre –, tizenöt méter. Akkor marad a normál felszerelés. Lena te maradsz a hajón.

– Miért én? – kérdezte feszülten.

– Ha jól gondolom, másnapos vagy. Vagy szerinted jó ötlet lenne merülnöd? – kérdezte Alex feszülten.

– Nem – motyogta Lena, és tudta, hogy a férfinak igaza van.

Elhúzta a száját, majd Emilyre nézett, aki még mindig az ülésbe kapaszkodva bámult maga elé. A többiek felvették a búvárruhát, a felszerelést, és felkészültek a merülésre.

– Jól van – mondta Alex a hajó szélén állva –, akkor odalent párhuzamosan haladva fésüljük át a területet, hogy semmi se maradjon ki. – Zen bólintott, Roy pedig magabiztosan mosolyogva annyit mondott:

– Nyugi, főnök, sima ügy lesz.

– Remélem – nézett vissza Alex Emilyre. A lány tekintetében hála és félelem bujkált, ő pedig hogy kicsit megnyugtassa, bátorítóan felé biccentett, majd visszafordult. – Akkor induljunk!

Lena ügyelt a hajóra, és miután a fiúk a vízbe ugorva felvették a légzőkészüléket, ő leadta nekik a fémdetektorokat. Néhány pillanat múlva aztán mindhárman eltűntek a víz alatt, buborékokat hagyva maguk után. Lena még egy darabig figyelte a vizet, aztán Emilyre nézett, bement hozzá, és ellenségesen azt kérdezte:

– Mit műveltél?

– Kérlek, ne most – nyögte összeszorított fogakkal, és feszülten várt.

A vízben a három férfi egyre mélyebbre úszott, le egészen a fenékig. A fehér homok végeláthatatlan pusztaságát csak egy-egy szikla törte meg, melyek kopár, szabálytalan mélyedésiben halak kerestek menedéket a ragadozók elől. Alex kézjelekkel mutatta meg a többieknek, merre kezdjenek keresni, hogy szisztematikusan kutathassák át a területet. Bekapcsolták a fémdetektorokat, és igyekezve uszonyaikkal nem felkavarni a finom homokréteget, keresni kezdtek.

Néhány perccel később a Zen kezében lévő eszköz villogni és rezegni kezdett, jelezve a találatot. Ásni kezdett, miközben egyre kevesebbet látott a kavargó homokfelhő miatt. Aztán egyszer csak megállt, ahogyan valamilyen tárgyat érzett meg a keze alatt.

Odafent Lena fel-le mászkálva idegesen méregette Emilyt, majd azt kérdezte:

– Elmondtad neki vagy rájött? – A lány nem válaszolt, csak rettegve, elfehéredett ujjakkal kapaszkodott, miközben lelki szemei előtt, újabb képeket látott két szerelmesről. – Tudtam, hogy bántani fogod. El sem hiszem, hogy én meg még elnézést kértem – fröcsögte, de Emily nem is hallotta őt.

A vízben Alex és Roy tovább keresett, majd felnézve Zent figyelték, aki jelezte, hogy talált valamit. A homokból előhúzva aztán felmutatta, és megrázta a fejét. Egy régi üdítős dobozt tartott a kezében, és még a búvárszemüvegen át is látható volt bosszús tekintete, mely egyértelműen jelezte, mit gondol arról, hogy az emberek ilyen, és ehhez hasonló szeméttel szórják tele az óceánt már nagyon régóta.

A talált tárgyat az oldalán lógó textilzsákba tette, majd tovább keresett, akárcsak barátai. Igyekeztek minden centimétert átkutatni, azonban néhány további fémhulladéknál többet nem találtak. Alex ekkor jelezte, hogy felúszik, ők pedig folytatták.

A hajó fedélzetén Lena keresztbefont karral, feszülten a vizet figyelte. Jobbnak látta otthagyni Emilyt, mielőtt mondana még valamit, amit nem kellene. Túlságosan dühös volt, amiért hagyta magát rábeszélni a bocsánatkérésre, csak hogy béke legyen, miközben végig igaza volt. Ekkor meglátta a felszínre törő buborékokat, és várt. Nem sokra rá Alex bukkant fel, kivette a légzőkészüléket a szájából, és szemüvegét a homlokára tolta.

– Emily – kiáltott a lánynak, aki aggódva felnézett, és nagy nehezen tett pár lépést a kabin üvegajtajáig.

– Még nincs meg, tudom – mondta félve.

– Nincs. Átkutattuk az alattunk lévő területet, de semmi és…

– Hidd el – szólt közbe a lány kétségbeesetten, miközben görcsösen kapaszkodott –, itt van.

– Nem tudom, van-e értelme…

– Van… kérlek, ne add fel.

– Talán – bólintott a férfi elgondolkodva –, kiszélesíthetjük az átvizsgálandó terület határait.

– Még kb. harminc percre elegendő levegőtök van – jegyezte meg Lena.

– Tudom.

– Kérlek – rogyott térdre a lány. – Biztos vagyok benne, hogy ezen a helyen van. Talán picit túl mentünk, de meglesz, csak keresd tovább.

– Jól van – sóhajtott Alex, majd visszavette a felszerelését, és újra eltűnt a víz alatt.

– Koordináták nélkül, hogy lehetsz benne ennyire biztos, hogy itt van? – nézett rá kérdően Lena.

– Megérzés – nyögte Emily, majd a lány hitetlenkedő tekintetétől követve feltápászkodott, és reszketve visszabotorkált az üléséhez.

Odalent Alex megtudta, hogy barátai továbbra sem találtak semmit, ezért elmutogatta, hogy próbálkozzanak a terület szélein. Ők bólintottak, és mind egy-egy oldalra úszva, pásztázni kezdték a feneket.

Nem sokkal később Alex gépe bejelezett, ő pedig ásni kezdett. Mélyen lenyúlva lapátolta el a finom szemcsék millióit, néha ellenőrizve a géppel, az érzékeli-e még a tárgyat. A detektor minden alkalommal rezegni kezdett, ő pedig ezen felbuzdulva tovább ásott.

Aztán ujjai egyszer csak valami keményet tapintottak ki. A szíve hevesen kezdett verni, érezve azt az izgalmat, mely a csuklóján viselt érme megtalálása óta, minden ilyen alkalommal átjárta. Azonban tudta, hogy ez a pillanat csalódást is hordozhat magában, ha megint olyasmit talál, mint mindannyian az elmúlt fél órában.

Odafent ugyanekkor Lena dühösen újra Emilyhez lépett.

– És mi lesz, ha mégsem találják meg? – kérdezte csípőre tett kézzel.

– Az nem történhet meg.

– Remélem, felfogtad, hogy Alex csak miattad ment vissza. Napestig kereshetik, ha az a doboz sosem volt itt.

– De itt van.

– Hamarosan kiderül. De akárhogy is, most már legalább tudja, ki vagy valójában, nem igaz?

Emily nem tudta, mit mondhatna. Megértette a lány iránta tanúsított ellenszenvét, és boldogan elmondta volna neki is az igazat, hátha akkor nem gyűlöli meg még jobban, de nem tehette. Lena azonban tévedett. Alex sem tudta, ki ő valójában, csak azt, hogy amit tett, egy olyan tárgyért tette, melynek megszerzése mindennél, még a férfival kialakult különleges kapcsolatánál is fontosabb volt.

A lányt hirtelen elborították az érzések. A hazugságok miatti szégyen, és a fájdalom, hogy megbántotta Alexet, egyre jobban kimerítették. A doboz megtalálásának vágya, a remény, hogy visszakaphatja pedig szinte felemésztette. Mindez túl sok volt, de tudta, hogy ki kell tartania. Ekkor érezte, hogy valami történik. Behunyta a szemét, aztán Lenára nézett, és szinte túlvilági hangon azt suttogta:

– Megtalálta.

A másik döbbenten nézett rá, és csak annyit kérdezett:

– Honnan tudnád?

Emily szeméből egy könnycsepp gördült le, légzése helyreállt, olyan volt, mintha teljesen megnyugodott volna. Lena nem értette, majd nem sokkal később hangokat hallott kintről, ezért odasietett, és meglátta az újra feltörő buborékokat. Aztán Roy bukkant fel, kivette a légzőkészüléket a szájából, és izgatottan felkiáltott:

– Nem hiszem el, ott volt! – nevetett, Lena pedig elképedve, újra Emilyre pillantott. – Pont olyan, mint a rajzon – mondta lelkesen, amikor Alex és Zen is a felszínre ért.

Mind kimásztak a vízből, Alex pedig, miközben Lena lesegítette róla a palackot, elgondolkodva Emilyt figyelte. Ahogy a többiek lelkendezve meséltek, hogy is találta meg barátjuk a dobozt a homok mélyén, Emily Alexre nézett, aki azonnal látta, hogy valami megváltozott.

A férfi a többiekkel együtt a kabinba ment, és az asztalra tette a csodás, gyémántokkal díszített ezüstdobozt, mely úgy nézett ki, mintha most készült volna. Emily felállt, és közelebb lépett, le sem véve a szemét a tárgyról.

– Zárva van – közölte Roy. – Hogy nyitjuk ki?

– Ha nekiesünk félő, hogy eltörik, pedig ez is igen értékes – vizsgálgatta Zen.

– Majd én kinyitom – közölte Lena.

– A miénk vagy az övék? – kérdezte Emily Alextől. Ő elővette a gépet, és megnézte a pontos adatokat.

– Nemzetközi vizeken vagyunk – nézett fel. – A tiéd.

– Miért? Nem volt biztos? – kérdezte értetlenül Roy.

– Már az – mondta Alex.

– Ha engedélyt adsz rá, kinyitom anélkül, hogy megsérülne – nézett a lányra Lena.

– Rendben – válaszolta Emily, mire ő a táskájából egy zárfeltörő szettet vett elő, és leült.

– Mi a fene? – vonta össze a szemöldökét kérdően Zen.

– Csak azért van nálam, hátha egyszer kizárjuk magunkat a házból, vagy ilyesmi – hadarta a lány, miközben nekilátott a régi zár kinyitásának.

– Ezért van egy egész készleted – jegyezte meg hitetlenkedve szerelme.

– Jól van, régen csináltam pár hülyeséget, ahhoz kellett – közölte rá se nézve.

– Ki vagy te? – kérdezte Zen megrökönyödve, de amikor Lena rámosolygott, elhúzta a száját, és izgatottan azt mondta: – Erről még beszélünk, de most nyisd ki.

A lány egy kis ideig babrált az apró szerszámokkal, aztán egy kattanás után a kis doboz teteje felnyílt, ő pedig az asztalra öntötte a benne lévő ékszereket. Több gyémánttal és egyéb drágakővel díszített nyaklánc, gyűrű, és egy fél pár smaragd fülbevaló feküdt az asztalon.

– Te jó ég, ez zafir? – kérdezte döbbenten Roy az egyik gyűrűt vizsgálva.

– Úristen – nézett fel Zen. Emily közelebb lépett, és egy a többi alatt megbúvó, cseppformára hasonlító, kék medállal díszített, arany nyakláncot vett a kezébe. Aztán a fülbevalót maga elé húzta, és Alexre nézett:

– Nekem csak ennyi kell. A többi a tiétek. – A csapat tagjai döbbenten figyeltek.

– Most csak viccelsz, ugye? – állt fel Zen. – Ez legalább százezer dollár értékű ékszer.

– Nem érdekel.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Alex.

– Igen. Megegyeztünk, emlékszel?

– Akkor most gazdagok vagyunk? – kérdezte Roy bénultan.

– Azok – mondta Alex, mire a többiek egymást ölelgetve, ujjongani kezdtek. Még Lena is Zen nyakába ugrott.

– Ezt meg kell ünnepelnünk, főnök! – nevetett Roy. Közben Emily visszasétált, és leült az ülésére. Könnyek szöktek a szemébe, ahogyan az ujját végighúzta a medál kék, domború, csiszolt felszínén, melybe egy apró, piros követ illesztettek.

– Jól vagy? – lépett mellé Alex.

– Most már igen – mosolyodott el a lány fáradtan.

– Megnézhetem?

– Persze – adta át az ékszert.

– Mintha a Jin és Jang egyik fele lenne – vizsgálgatta a férfi.

– Az is. Ez kék zafír, benne egy apró rubinnal, arany foglalatban.

– Szóval, ezért jöttünk?

– Igen.

– Gyönyörű. Kié volt?

– Egy tizennyolcadik században élt fiatal nőé – válaszolta, aztán reménykedve a férfira nézett. – Alex… szeretném elmagyarázni, mi történt itt. – A férfi egy kis ideig hallgatott, majd visszaadta a medált.

– Én pedig szeretném megérteni – felelte végül, és komolyan is gondolta. Ez az egész egy rejtély volt számára, amit meg akart fejteni, és tudta, hogy csak akkor kaphat válaszokat, a kérdéseire, ha meghallgatja a lányt. Emily hálásan bólintott, ő pedig a kormányhoz lépett, beindította a motort, és felsóhajtott: – Most pedig kiviszlek innen.