Kedvencekhez adás
0

Az áldozat

1. fejezet

Emily.  

Jelen, 2019

 

– Vedd már fel a telefonod! Nem csinálhatod ezt a végtelenségig – pirít rám anyám. – Ezt nem hiszem el, Emily! Úgy viselkedsz, mint egy gyerek – kiabál a folyosóról.

Biztosan nagyon ideges rám, hiszen két napja megállás nélkül csörög a mobilom. A kiadóból hívnak, és pontosan tudom, mit akarnak mondani. Azt is tudom, hogy mi fog történni, ha felveszem a telefont, ezért úgy döntöttem, egyszerűbb, ha csak hagyom csörögni. Megint csörög, de most különösen gyorsan véget ér az a csilingelő valami, ami a bejövő hívást jelzi. Anyám hangját hallom. Na ne! Ugye ez nem az, amire gondolok?

– Helló! Üdvözlöm, Mrs. Graham vagyok, Emily édesanyja.  A lányom nagyon beteg, ezért nem tudott válaszolni a hívásaira. Most már kicsivel jobban érzi magát, bár még mindig elég gyenge szegény. – Ez anyám kétségbeesett hangja. Folyékonyan hazudik. – Máris adom Emilyt. –  Mi? Nehogy, ne, ne!

– Mondd, hogy alszom! – tátogom neki, de hiába, nyújtja felém a telefont.

– Ig… igen? – Próbálok betegnek tűnni, kisebb nagyobb sikerrel. Még köhögök is, hogy hihetőbb legyen. Szánalmas próbálkozás.

– Emily, nem is tudom, mit mondjak. – A hangja bosszús, de mintha lenne benne egy kis együttérzés.

– Nézd, Elizabeth, sajnálom. – Amikor ezt kimondom, tényleg nagyon sajnálom, hogy hagytam napokig idegeskedni.

– Ez így nem mehet tovább. Nem tudok tovább várni. Már így is hónapokkal el vagy maradva.

– Tudom, de nem…

– Holnap gyere az irodámba! Nem érdekel, hogy beteg vagy, az se, ha leszakad az ég. Pontban nyolc órára legyél itt, vagy felbontom veled a szerződést – ezzel lerakja a telefont. Tévedtem, semmi együttérzés nincs benne.

– Na, mit mondott? – Jön be a szobába anyám, aki ugye csak érdeklődik.

– Anya, igazán nem akarok most erről beszélni – legyintek lemondóan, majd befekszem az ágyamba.

– Kicsim, szedd össze magad! –  kér szomorúan, majd mellém ül. Próbál megsimogatni, de elhajolok. Valójában megszakad a szívem, hogy így kell látnom őt, de képtelen lennék elviselni az érintését. – Minden rendben lesz – tesz egy utolsó kísérletet arra, hogy ne törjek össze még jobban.

– Nem, semmi nem lesz rendben – csattanok fel. Kínomban elnevetem magam.  Visszagondolok az elmúlt évre. – Akkor is azt mondtad, hogy minden rendben lesz. Mindenki ezzel etetett –  emelem fel egyre jobban a hangom. – És minden rendben lett? Szerinted minden rendben van?

– Emily, nyugodj meg! –  Most már anyám is kiabál, de ő nem a dühtől, hanem a félelemtől, amiért újra ilyen zaklatottnak lát.

– Nem tudok megnyugodni. Nem megy, érted? Anya, én ezt nem tudom végigcsinálni. – A torkom kezd megfájdulni a kiabálástól, a szememben könnyek gyűlnek.

– Tovább kell lépned. Nincs más választásod – jelenti ki. Furcsa tőle ez a határozottság. Gondolom, már ő is unja az egészet. Hirtelen felpattan az ágyamról, az ajtó felé siet. Úgy gondolom, sírnia kell, csak nem mer előttem.

– Nem tudok. –  Ezt már csak suttogom, mivel az imént felgyülemlett könnyek épp az arcomon folynak végig. Anyám nagyot sóhajt, megadóan felemeli a kezét. Látom, ahogy a hirtelen feltörő zokogásom hatására megfeszülnek arcán az izmok, de nem szól semmit. Megfordul és kimegy a szobámból.

Másnap iszonyatos hangra ébredek. Nem tudom mire vélni ezt az eszeveszett zúgást. Kinyitom a szemem, de nem világos; még mindig az agyam generálta rémálomban vagyok, vagy a rémálomnak tűnő valóságban? A szívem kalapál, attól félek, hogy pillanatokon belül infarktust kapok. Próbálom magam megnyugtatni. Lassan kitisztul a kép. Igen, ez a valóság, és minden bizonnyal az ébresztőórámat hallom. Valamelyest jó érzéssel tölt el, hogy még nem ment el teljesen az eszem. Mindkét zsibbadt kezemmel a komódon hagyott telefonomért próbálok nyúlni, és anélkül, hogy érezném a gombokat, kikapcsolom az ébresztőm. Ugyanaz a telefon, amit évekkel ezelőtt a születésnapomra kaptam. Az akkumulátor már rég megadta magát, sok probléma van a készülékkel, de képtelen vagyok megválni tőle. Tudom, a mai fejlett technológia képes arra, hogy az összes adatot átmentsem egy új telefonra, de az már nem lenne az igazi. Mindig is ez volt a baj velem. Képtelen vagyok elengedni dolgokat. Még ezt az ócska telefont is.

Kihúzom a töltőt, mire megvilágosodik a kijelző. Reggel hét óra van. Több, mint tizennégy órát aludtam, mégsem érzem magam kipihentnek. A mosdóba cammogok, megnézem magam a tükörben. Nem látok mást, csak egy szomorú szemű, fakó bőrű lányt. Hosszú barna hajam lófarokba van kötve, ettől még vékonyabbnak tűnik az arcom. Egy gyors zuhany után, visszamegyek a szobámba, ahonnan már hetek óta ki sem mozdultam. Csak most tűnik fel, hogy milyen átkozottul nagy tisztaság van. Biztos anyám takarított. Ez is elég szánalmas. Egy felnőtt nő hálószobáját a saját anyja takarítja. A háló az én ízlésem szerint van berendezve. Minimalista stílus, a szoba mindössze egy fehér ágykeretes franciaágyból és két fehér szekrényből áll, az ágyon fekete ágynemű és hasonló színű díszpárnák. Megfordul a fejemben, hogy kidobálok mindent. Elhatározásomat cselekvés követi, elindulok feléjük, majd a kilincs felé nyújtom a kezem. Ekkor megállok. Még nem tehetem. Inkább az ablakhoz sétálok, ahonnan látni az egész udvart és a gyönyörű teraszt. Mindig boldogsággal töltött el a látvány, mivel sok szép emlékem kötődik ide, de valahogy az utóbbi hónapokban ezt sem tudtam értékelni. Elgondolkodom; megtalálom még valaha a belső békém? Csak bámulok az utcára, látom a sürgést-forgást, ahogyan az emberek rohannak, vagy éppen komótosan sétálgatnak, nevetgélnek, beszélgetnek. Ettől még jobban elszomorodom. Tudom, hogy nem kellene engednem a negatív gondolatoknak, de ha elöntik az agyam, nincs megállás. Pillantásomat az órára kényszerítem, hogy véget vessek a nosztalgiázásnak; már 7.35 van. Az első, utamba kerülő farmert kapom magamra, hozzá egy pulcsit, amiből már kifogytam, de ez érdekel a legkevésbé. A hajamat lófarokban hagyom. Arra sem veszem a fáradtságot, hogy a szemem alatti karikákat eltűntessem az arcomról. Örüljenek neki, hogy egyáltalán megyek – gondolom magamban, és sietve elhagyom a szobát.

– De hát nem is reggeliztél – szól utánam anyám a konyhából.

– Nem vagyok éhes – válaszolok mogorván, és már ott sem vagyok.

Kitolatok a garázsból a Bogarammal, amikor meglátom Veronicát, az újdonsült szomszédomat.

– Szia Emily! –  kiabál és integet egyszerre, nehogy véletlenül ne vegyem észre.

– Szia Veronica! – köszönök rá a kocsiból kedvetlenül. A napszemüvegemet felnyomom az arcomon.

– Szólíts csak Roninak! Hogy vagy mostanság? – kérdi ezerwattos vigyorral az arcán, miközben a kocsim felé szalad. Próbálom felhúzni az ablakot, de nem sikerül, ő már az autó mellett áll, és nem törődve az intim szférámmal, bekukucskál az ablakon. Émelyítően édes parfümjétől öklendeznem kell. Mivel nem tudok egyből válaszolni, jobban szemügyre veszem. Tűzvörös haja, mint mindig, most is makulátlan. Vajon hánykor kelhetett, ha már kora reggel ilyen gyönyörű loknikkal hívja fel magára a figyelmet? Arca precízen kipingálva, egy pattanást vagy bőrhibát sem látok rajta, száján a hajához illő vörös rúzs. Kezdem szarul érezni magam a kinyúlt pulcsimban, a karikás szemeimmel. Utóbbit legalább a napszemüveg eltakarja.

– Ne haragudj, most nem érek rá, rohanok! – fogom rövidre a mondandómat, majd gyorsan kigurulok a főútra. A visszapillantó tükörben látom, ahogy döbbentem utánam néz, de nem érdekel. Nem kívánom az emberek társaságát, főleg nem az övét.

Nyolc óra előtt egy perccel már az irodaház előtt vagyok. Leparkolok, felveszem a táskám az anyósülésről, és mint akinek nincs jobb dolga, a bejárat felé indulok. Végig az jár a fejemben, hogy talán be sem megyek. Egyszerűbb lenne visszaülni a kocsimba, és hazamenni, de akkor Elizabeth újból elkezdene hívogatni. Mire feleszmélek, már az irodája előtt állok. Határozott mozdulattal, ütemesen kopogni kezdek.

– Gyere! – kiabál ki.

– Szia! – köszönök neki, majd leülök az asztalához, pontosan vele szemben. Hol vannak már azok az idők, amikor azon stresszeltem, hogy meg van-e velem elégedve. Jelenleg halálos nyugalommal várom, hogy belefogjon a monológjába. Imád magáról beszélni, sőt imád mindent, ami önmagával kapcsolatos. Ez már az irodáján első blikkre látszik. A falak tele vannak a vele kapcsolatos újságcikkekkel, könyvborítókkal, díjakkal.

– Na, ide találtál? – kérdezi gúnyosan, miközben a kóláját szürcsöli. Gusztustalan látvány, elönt az undor, ahogy nézem a rengő tokáját. Azon gondolkodom, hogy ezt akár neki is megmondhatnám. Mielőtt még valami frappánsat válaszolhatnék, folytatja: – Emily tudod te, hogy hány hónapot késtél?

– Igen –  válaszolom röviden. Ez szemlátomást meglepi, hirtelen képtelen válaszolni. Megszokta, hogy úgy irányít, ahogy a kedve tartja. Kinéz letolt szemüvege mögül. Az arcomat fürkészi, ami nem árul el semmit.

– És ez téged nem is zavar? – kérdezi dühösen és megdöbbenten.

– Természetesen zavar Elizabeth – válaszolom nyugodtan –, de te is tudod, hogy nem voltam olyan állapotban…

– Ez most komoly? Kint vannak a plakátok, a boltok leadták a rendelést. Promózunk éjjel-nappal… Az egy dolog, hogy az első két könyved sikeres lett. De nélkülünk… Figyelj! Másnak is megvan a maga baja, ez nem érv… Ez csapatmunka, és…

– Befejeztem – szakítom félbe úgy, ahogy ő tette velem a telefonban.

– Nem értem. Akkor mégis megírtad? Ne szívass, Emily!

– Nem írok többet. Kész. Elég volt.

– Értem – feláll az asztalától, a fejét a keze közé veszi. Ez a vihar előtti csend. Ezt ismerem. – Oké, rendben. Akkor majd nyomunk új plakátokat, hogy a szerző lelki válsága miatt mégsem lesz könyv. – Arca színe fokozatosan átvált paprikavörösre. – Azért javasolnám, hogy tanulmányozd át még egyszer alaposan a szerződésed. Harmadik oldal közepe… A kiadónak okozott kár résznél…

– Nem hiszem el, hogy csak erre tudsz gondolni. – Követem a példáját, én is felállok az asztaltól. – Ne hívj fel többet! – lassan kisétálok az irodája ajtaján. Hallom, ahogy utánam kiabál. Azt hiszem, pszichológust meg egy jó ügyvédet ajánl. Elengedem a fülem mellett.

Hazafelé megállok annál a parknál, ahol régen elég sok időt töltöttem. Leülök egy padra, és azt veszem észre, hogy ugyanazt csinálom, amit délelőtt; az embereket nézem, és a lelkem mélyén utálom őket, amiért ők gondtalanul élik a mindennapjaikat. Inkább újra meg újra végigpörgetem  magamban a beszélgetésünket Elisabethszel… A kiadónak okozott kár – ízlelgetem magamban a szavakat. Erre valóban nem gondoltam. Mondjuk, ez nem menti a minősíthetetlen viselkedését. Jó, hogy eljöttem. Érdekelnek egyáltalán a következmények? Ha kell, visszafizetem az előleget. Van annyi megtakarításom, hogy megtehessem. Már ha ez elég. Ha meg nem, akkor pereljen be! Egy per eltarthat… A lényeg, hogy megszakíthassak minden kapcsolatot ezzel a hárpiával. Ő soha nem az embert látta bennem, csak egy eszközt, amivel pénzt és még több pénzt csinálhat. Persze, az én hibám is, nyilván. Mondják, nem kell barátságban lenni, hogy működjön egy munkakapcsolat. Így aztán sokszor fel sem tűnt, milyen aljas nővel van dolgom. Ő karolt fel, ő adta ki az első könyvem. Én meg mindent elviseltem, mert ugye az ember legyen hálás, ő csak jót akar – ezzel nyugtattam magam minden egyes nap. A nagy szart akart nekem jót.

Valaki mellém telepedik. Na, már csak ez hiányzik! Nem akarok felé fordulni, a gondolattól is kiráz a hideg, hogy valakivel beszélnem kelljen, ő azonban hirtelen megfogja a vállam, én pedig ijedtemben ugrok egy hatalmasat.

– Elnézést, nem akartam megijeszteni – kiált fel ő is rémülten. Szükségtelen rápillantanom, felismerem a hangját. Mr. Robbinson az, a parkban üzemelő büfé tulajdonosa, akivel órákat beszélgettem nap mint nap. Ettünk, ittunk és kiengedtük a fáradt gőzt.

– Jaj, semmi baj – mondom kedvesen. Megpróbálok magamra erőltetni egy kis nyugalmat, de a kezem még mindig remeg.

– Azóta minden rendben, tudja…

– Persze… – vágok a szavába – mármint a helyzethez képest.

– Szeretne egy finom fánkot? Az már sokszor bevált. – Igazi gurgulázós kacajt hallat, valószínűleg ő is felidézte magában az együtt töltött délutánokat.

– Nem, köszönöm. Nagyon kedves, de attól tartok, most a fánk sem segítene. – Mire a mondat végére érek, újból érzem a visszanyelt könnyek miatt kialakult gombócot a torkomban. Mr. Robbinson erre már nem felel, csak megértően bólint. Nagy barna szeme közvetlenül rám szegeződik, olyan érzésem van, mintha éppen a gondolataimat olvasná. Ahogy egymást nézzük, potyogni kezdenek a könnyeim, ő pedig átölel. Két karjában megnyugszom.

– Ne gondoljon rá, Emily! Már megtörtént, lépjen tovább! – suttogja a fülembe. Tényleg látja a gondolataimat.

Órákig üldögélek vele a parkban. Olyan, mint egy kedves télapó, ez némi vidámságot csempész ebbe a borongós napba. Nehéz szívvel, de el kell tőle búcsúznom, mert eszembe jut, anyámnak nem is szóltam, hol vagyok. Biztos halálra aggódja magát miattam.

Amint belépek a lakásba, a frissen készült étel mennyei illata fogad. Anyám sehol. Valószínűleg már alszik. Lelkiismeret-furdalást érzek, amiért nem voltam képes felvenni a telefont. Pedig ő a szívét-lelkét kiteszi értem. Leteszem a táskám az előszobában. A padló csillog-villog, a cipők sorba rendezve. Nyilván, ez is anyám érdeme. Amikor belépek a konyhába, észreveszem, hogy a kedvenc ételemet készítette. Annyi érzés kavarog bennem, hogy már azt sem tudom, most éppen melyik dominál: hála, bűntudat, szomorúság, düh. Úgy érzem, az idegeim felmondták a szolgálatot. A konyhapultnak dőlök, és elbőgöm magam.

 

Sasha.

Jelen, 2019

 

Két perc múlva öt óra. Ez azt jelenti, hogy már csak két percet, azaz százhúsz másodpercet kell ebben a nyavalyás ruhaüzletben eltöltenem. Már csak száztíz. Nem is értem, hogy nevezhetik ezeket a közönséges göncöket ruháknak. Mintha a nagynéném rég nem használt függönyét árulnák kabátnak álcázva. Száz. Kinézek az ablakon. Esik. Mit vártam? Amióta Darlingtonban élek, az esernyőm nélkül egy lépést sem tettem. Kisüt még valaha a nap? Újból az órára pillantok. Már csak egy perc és szabad vagyok. Ennek átmenetileg megörülök, de eszembe jut, hogy hiába várom a munkaidő végét, úgysincs jobb dolgom. Hazamegyek, mesélek Nora néninek a napomról, megvacsorázom és befekszem az ágyamba tévét nézni, aztán elalszom. Öt óra. Villámgyorsan magamra veszem a kabátom, ellenőrzöm, hogy mindenhol le van-e kapcsolva a villany, majd a kijárat felé robogok. Az eső úgy esik, mintha dézsából öntenék, próbálom az esernyőmet megtartani a bal kezemmel, miközben a jobbal az ajtót zárom, de a szél kitépi a kezemből, és az útra fújja. Utána akarok szaladni, de már késő, egy kocsi áthajt rajta. Bassza meg!

Nora néni háza előtt állok, a sötét ablakokat bámulom. Létezik, hogy már alszik? A bugyimból is csavarni lehet a vizet, de még mindig nem mozdulok. Hezitálok, hogy bemenjek-e. Úgy döntök, dacára az esőnek, egy kicsit még sétálok. Talán megfázom, és másnap nem kell betennem a lábam abba a szánalmas porfészekbe. Az utcánkról kiérve a főút felé veszem az irányt. Elhaladok egy pub előtt, ahonnan metal zene szűrődik ki. Ez felkelti a figyelmem. Benézek az ablakon, látom, hogy csak a csapos van bent, és még egy ember ül a pultnál. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, iszom egy vodkaszódát a régi szép idők emlékére. Amikor belépek a pubba, a lábam alatt megreccsen a régi parketta. Erre a csapos felkapja a fejét, elmosolyodik. Egész jóképű. Mindig tetszettek a tetovált pasik. A pulthoz sétálok, látom, hogy az ember, akit az ablakból láttam, egy öreg alkoholista. Épp elaludt a söre felett.

– Mindig ezt csinálja. Alig tudjuk felkelteni éjfélkor. Mit adhatok?

– Egy vodkaszódát szeretnék. – Leveszem magamról a csuromvizes kabátomat, majd a szék támlájára akasztom. A pultnál foglalok helyet, az öregember mellett.

– Jól eláztál – mondja a srác, amikor elém teszi az italt. – Meg fogsz fázni.

– Az a cél – vágom rá, ő pedig úgy néz, mintha őrült lennék.

– Nem idevalósi vagy, igaz? Az akcentusod inkább amerikai.

– Fél éve költöztem Angliába. A nénikémnél lakom, pár utcára innen. – Belekortyolok a vodkaszódába. Határozottan ízlik.

– Gondolom, azért jöttél, mert meg akarod ismerni Európát. – Rosszul gondolod, és különben is kussolj már!

– Nem igazán. – Rá sem nézek, kitartóan iszom a vodkámat, amíg el nem fogy. – Kérhetek még egyet?

– Természetesen. Meddig maradsz a nénikédnél? – faggat tovább, amíg készíti az italomat.

– Fogalmam sincs. Beszélhetnénk másról? – emelem fel a hangom. Erre kikerekedik a szeme.

– Ne haragudj! Kárpótlásul meghívhatlak erre? – rakja elém az újabb vodkaszódát.

– Nem szükséges, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá… – nevetem el magam. – Egyébként Sasha vagyok – nyújtom felé a kezemet.

– Szia Sasha, én James – megfogja a kezem, de ahelyett, hogy megrázná, rálehel egy csókot. Testemen végigfut a bizsergés.

Fél éves kihagyás után talán nem az a legjobb kezdés, ha az ember bever öt pohár vodkaszódát, mégsem bírok leállni. Újra szabadnak, és ami még fontosabb, újra embernek érzem magam. James is velem iszik. Egyre jobban tetszik. Ez lehet, hogy összefüggésben van az elfogyasztott vodkaszódák számával, de kit érdekel? Jóképű, kedves és rohadt vicces. Az öreg néha felkel, megissza az állott sörét, rendel egy újat, majd visszaalszik. Lehet, hogy ilyen leszek én is pár év múlva? Ezt a gondolatomat megosztom Jamesszel, aki hatalmasat röhög.

– Úgy is tetszenél – mondja. Egy pillanatra kihagy az agyam, felállok a bárszékről, áthajolok a pulton, és magamhoz húzom. Ő nem ellenkezik, visszacsókol. – Mindjárt záróra, megvársz? – kérdezi lihegve. Naná, hogy megvárlak.

Éjfélt üt az óra, ő pedig nem cécózik sokat az öreggel. Felrázza legédesebb álmából, kifizetteti vele az aznapi fogyasztást, és szinte szó szerint kihajítja a pubból. Egy pillanatig azt gondolom, hogy mi maradunk, de aztán megfogja a kezem, és engem is a kijárat felé húz.

– Nincs messze a lakásom. Gyere! – mondja, és a hangján hallom, hogy totál be van indulva. Mit tagadjam, én is ugyanígy érzek.

Valóban nem lakik messze, bő tíz perc séta után egy gyönyörű, viktoriánus épület előtt állunk. Megfordul a fejemben, csaposként vajon miből futja neki arra, hogy itt lakjon, de James nem hagy időt a gondolkodásra. Gyors mozdulatokkal kitárja a bejárati ajtót, felrohan a lépcsőn, ahol szintén kinyit egy ajtót.

– Én a felső szintet bérlem – mondja, mintha meg kellene magyaráznia. – Iszunk még egy kis vodkát?

– Aha – egyezem bele, bár érzem, hogy már nem kellene erőltetni. Ő a konyhában matat, én addig körbepillantok a nappaliban. A tévé mellett elhelyezett komódon egy családi képet látok, ahol James a szüleivel mosolyog. Az édesapja szigorú tekintetű, magas, bajszos ember. Az öltönye egy vagyont érhet. Az édesanyja alacsonyabb, göndör hajú, kedves arcú asszony.

James egy üveg vodkával és két feles pohárral tér vissza. Ha ezt tisztán megiszom, biztos hányni fogok, de mégsem ellenkezem. Legurítok egyet, a vodka bizsergeti a nyelőcsövem. Imádom ezt az érzést. James mellettem ül, engem figyel. Ránézek, ő azonban nem veszi le rólam a pillantását. Már nem csupán a nyelőcsövem, de az egész testem bizsereg. Egyre jobban kívánom őt. Felpattanok a kanapéról, az ölébe ülök, vele szemben. Csókolózni kezdünk.

– Te nem vagy semmi – suttogja, miközben a hajamat túrja.

Nincs kedvem beszélgetni, meg akarom kapni. Az ölében ülve kicsatolom a gatyáját, és közben egyre hevesebben csókolózunk. Ő leveszi a felsőmet, azután a melltartómat és a melleimet kezdi simogatni. Igen, ez az, már régóta nem éreztem, hogy valaki ennyire megérint. Felemel, elfektet a kanapén, és rám fekszik. Most jövök rá, hogy mennyire hiányzott a szex az elmúlt fél év alatt.

Hajnali három körül úgy döntök, ideje hazaindulnom. James alszik, nem is áll szándékomban felkelteni őt. Kiosonok a nappaliba, hogy megkeressem az eldobált ruháimat. Már mindent megtaláltam, de a kurva bugyim eltűnt. Talán a kanapé alatt? Négykézlábra ereszkedem, hogy belássak alá.

– Mit csinálsz? – szólal meg mögöttem.

– Készen állok a következő menetre – mutatok a pucsító pucér hátsómra. Válaszul felröhög.

– Gyere vissza az ágyba!

– Nem lehet, holnap dolgoznom kell és nincs váltóruhám.

– Majd hazamész munka előtt. – Végre megtalálom a bugyit a kanapé alatt. Magamra kapkodom a ruháimat. Ő tovább győzköd, hogy maradjak, de kérlelhetetlen vagyok. Lenyomok két puszit az arcára és elsietek.

Miközben Nora néni házához sétálok, olyan érzésem van, mintha újra egyetemista lennék. Az emlék és a még mindig bódult állapotom miatt olyan boldogságot érzek, amelyre már rég nem volt példa. Megállok az utca közepén, zakatol a szívem. Elönt a remény, hogy talán mostantól minden jobb lesz. Ettől a gondolattól sírni kezdek.

*

Másnap egy teljesen új Sashaként ébredek a megkopott, recsegő faágyamban. Nem zavar, hogy Nora néninek már megint reggel kell relaxáló fürdést tartania, miközben tudja, hogy sietek a munkába. Az sem zavar, hogy habár ő több órája fent van, és már rég megkávézott, nekem mégsem tudott lefőzni egy adagot. Már úgysem kell sokáig itt lennem. Elkészítem a saját reggelim, majd emlékeztetem magam, hogy a fizetésem jó nagy részét a konyhaasztalon hagyjam a nénikémnek. Ez a feltétele annak, hogy nála lakhatok.

Pontban nyolc órakor kinyitom ezt az átkozott ruhaboltot, és beállok a pult mögé. Valószínűleg egyetlen ember sem téved majd be, de a főnököm gyakran elhajt a bolt előtt, így ellenőrzi, hogy időben kinyitottam-e. A tulajdonos, Mrs. Edwards, Nora néni régi barátja. Csak ezért dolgozhatok itt. Ki nem állhat az a karót nyelt picsa, folyton azt várja, hogy hibázzak. Akkor megszabadulhatna tőlem. Na, még mit nem. Így hát minden rohadt nap pontban nyolckor kinyitom a tetves boltját, ötkor pedig bezárom. A köztes időben bámulom a falat, vagy sorozatot nézek a telefonomon.

Délben épp egy új sorozat első évadát nyitnám meg, amikor pittyeg a telefonom. Feltételezem, hogy Nora néni írt, a szüleimen kívül ő az egyetlen, aki keres mostanság. Új engedélykérés – látom a kijelzőn. Ki a franc akar nekem üzenetet írni? Kelletlenül rányomok az értesítésre. Ismét zakatolni kezd a szívem, amikor meglátom, hogy James az. Nem is mondtam neki a vezetéknevem – fut át az agyamon. Elmosolyodom, azt hittem, reggelre már nem is emlékszik rám. Érdeklődik, hogy érzem magam, majd felajánlja, hogy ismételjük meg a tegnapit. Az ágyékomban újra bizsergést érzek. Már alig várom, hogy öt óra legyen.

*

James ágyában fekszünk és cigizünk. Ő láthatóan mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan is fogjon hozzá.

– Mondd nyugodtan! – Felém kapja a fejét. Leesett neki, hogy nem valami jó színész.

– Megnéztem a képeidet a profilodon – böki ki, nekem pedig végigfut a hideg a testemen. A képeim. Ezer éve nem néztem rá az adatlapomra, így nem is töröltem le semmit. Az életem továbbra is nyitott könyv. A kurva életbe.

– Láttál valami érdekeset? – próbálok közömbösnek tűnni, de már ahhoz is nagy erő kell, hogy ezt a három szót ki tudjam mondani.

– Még szép – röhög fel. – Ha van diplomád, miért egy ilyen lepukkant butikban dolgozol?

– Nincs diplomám – mondom lassan.

– De hát láttam, hogy a New York-i Egyetemre jártál és…

– Nem fejeztem be, oké? – vágok a szavába. Érzem, hogy ha tovább feszegeti ezt a témát, elbőgöm magam.

– Mi történt? – Elnyomja a cigit, átgurul a bal oldalára, hogy teljesen felém nézhessen.

– Semmi. Tényleg. Csak rájöttem, hogy nem nekem való.

– Meddig jártál oda? – Ez a pasi vagy gondolatolvasó, vagy nyomozott utánam. Elég hihetetlennek tűnik, hogy állandóan azokra a dolgokra kérdez rá, amikről senkinek nem akarok beszélni.

– Négy és fél évet.

– Négy és fél évet? – kérdez vissza leesett állal. – Ez azt jelenti, hogy az utolsó félévben hagytad abba? Na, ne mondd nekem, hogy olyan későn jöttél rá…

– Figyelj, nem akarok erről beszélni! – Rágyújtok még egy cigire. Egy pillanatig azt hiszem, jegeli a témát.

– Nem bántásból mondom, de a képek alapján azt gondolnám, hogy tök más életed van. – Nekem mondod? Híres divattervező akartam lenni, ehelyett egy angliai kisváros leggázabb boltjában vagyok eladó.

Nincs erőm válaszolni, tudom, hogy az újabb kérdéseket szülne. Így inkább megcsókolom, jelezvén, most nem vágyom társalgásra. Az együttlétünk után ő elalszik én pedig újabb cigire gyújtok. Az órára pillantok, ami hajnali két órát mutat. Ideje aludnom, nemsokára kelek. Leoltom a lámpát, az oldalamra fordulok, háttal Jamesnek. A kérdezősködése előhozta belőlem az eltemetett emlékeket. Érzem, ahogy a meleg, sós könnycseppek végigfolynak az arcomon, egészen az államig, majd lepotyognak a párnára. Tévedtem, soha nem lesz jobb.

 

Peter.

Jelen, 2019

 

A napok ugyanúgy telnek. Felkelek, bemegyek dolgozni, majd alszom. Nem túl változatos, de a munkámat legalább szeretem. A könyvtár valahogy megnyugtat, talán azért, mert a nap nagy részében egyedül vagyok. Mégis ki jár manapság könyvtárba rajtam kívül? Egy barátom, az öreg Jacob hetvenéves koráig húzta itt. Nemrég elpatkolt, így megkaptam a helyét. Elég sokan jelentkeztek a megüresedett pozícióra. Magam sem értem hogyan, de én lettem a befutó. Úgy látszik, kapcsolatok útján bármit el lehet érni.

A látogatók száma ma sem számottevő. Minden vágyam egy szál cigi, de nem gyújthatok rá, mert a könyvtár szabályzata igen szigorú, és előírja, hogy mikor tarthatok szünetet. Kibaszás. Eszembe jut, hogy a jövő hónapban valami híres írónő jön hozzánk előadást tartani, és én leszek a moderátor. Végre történik valami. Leülök az íróasztalhoz, írni kezdem azokat a kérdéseket, amiket érdemes lenne feltenni neki. Mi motiválta az első könyve megírásában? Dolgozik-e most új könyvön? Már a kilencediknél tartok. Feltűnik, hogy csupa sablonos kérdést sikerült kiszenvednem magamból. Kényszerítem az agyam, hogy találjon ki valami értelmesebbet, de nem megy. Ettől ideges leszek, és a falhoz vágom a tollat.

– Minden rendben? – Az ismeretlen hangtól összerezzenek. Az ajtó irányába nézek, egy tekintélyt parancsoló szempár néz vissza rám.

– Persze, ne haragudj! Gyere csak be! – mondom, mintha nem történt volna semmi. A férfi körbepillant. Lassan végigsétál a polcok között, miközben szemügyre veszi az összes könyvet. – Konkrét könyvet keresel?

– Nem. – Elindulok felé, hogy megkérdezzem, milyen műfajt szeret, ugyanis szívesen ajánlanék neki könyveket, ekkor azonban kilép a polcok közül. – Igazából nem keresek semmit. – Akkor mi a faszért jöttél be? – Itt dolgozom.

– Itt? – kérdezek vissza. Nekem erről miért nem szóltak?

– Ez az első napom. – Azt észrevettem, baszd meg. – Te vagy Peter Monroe, nem?

– Én vagyok. Miért?

– Úgy tudom, melletted leszek.

– Ezt honnan szeded?

– Mr. Johnson mondta.

– Rohadt tetű – mormolom magamban. Erre felkapja a fejét, de nem szól semmit. Hangosan röhögni kezd. Lehet, mégsem rossz arc.

Úgy döntök, hogy mivel már csak egy óra van zárásig, másnap kezdem betanítani a srácot. Danielnek hívják. A vezetéknevét nem kérdeztem. Annyira azért nem érdekel.

Ahogy letelik a munkaidő, az első dolgom, hogy végre rágyújtsak. Csoda, hogy eddig bírom minden egyes nap. Mindig azt érzem, ez a napom fénypontja. Miközben a cigimet szívom, gondolataim visszatérnek az írónőhöz. Rohadtul dühít, hogy nem tudok zöld ágra vergődni a kérdésekkel. Persze még majdnem egy teljes hónapom van az előadásig. Örüljenek neki, hogy vállaltam egyáltalán. Eszembe jut, hogy akár át is dobhatnám ezt a feladatot Danielnek, de aztán meggondolom magam. Szegény, éppen elég lesz neki memorizálni azt a sok könyvet, elég gáz lenne még egy moderálásra is felkészülnie.

Este egy kicsit olvasgatok az ágyban, de összefolynak a betűk. Félreteszem a könyvet, és megpróbálok aludni. Nyilván nem megy. Az agyam egyfolytában pörög. Az elmúlt hónapok és évek emlékképei elevenednek meg előttem. Csak ezt ne… A testem reszket, hideg veríték folyik végig a homlokomon. Felpattanok az ágyról, járkálni kezdek. Mit csináljak, mi a faszt csináljak, hogy ne kelljen minden átkozott éjszaka átélnem ezt a nyomasztó érzést? Az ablakhoz sétálok és kibámulok. Nem látok semmit, csak a koromsötét éjszakát. Mély lélegzetet veszek, majd visszaülök az ágyra. A testem már nem reszket, de a gyomorgörcs még mindig nem tűnt el. Muszáj lesz valamennyit aludnom, másnap kezdődik Daniel első munkanapja. Visszafekszem, és átgondolom, milyen munkák várnak rám a következő időszakban. Furcsa, de ez átmenetileg megnyugtat, így aztán könnyebben elalszom.

*

Másnap tompán ébredek. Megreggelizem, munka előtt még elszívok gyorsan egy cigit, így az idegrendszer rendben… Én nyitom a könyvtárat, mint mindig. Épp hogy elhelyezkedem az íróasztalomnál, amikor Daniel belép az ajtón. Arcán halvány vigyort látok, totál másként fest, mint előző nap.

Egyelőre abban maradunk, hogy nem lesz külön asztala, annyi tennivaló úgysincs, hogy szüksége legyen rá. Tisztázzuk, pontosan milyen feladatai lesznek, majd megkérem, hogy készítsen leltárt a könyvekről. Tudom, hogy ezzel zárásig ellesz. Így legalább van időm kicsit merengeni. Az ablakból rálátok a kosárpályára, ahol éppen néhány srác dobálgatja a labdát. Én is játszanék. Talán valamikor ki is próbálom. Nem látom tisztán, de egyikük ismerősnek tűnik. Azt hiszem, Andrew-nak hívják. Pár hete igényelt tagsági kártyát. Az ő vezetéknevére sem emlékszem, de nem is fontos. Biztosan jó játékos lehet – szűröm le abból, hogy majdnem két méter.

– Baszki, jó sok könyv van itt – elégedetlenkedik Daniel, miközben lekörmöli a címeket meg a szerzőket.

– Egy könyvtártól mit vártál?

– Biztos már az összeset olvastad – mondja. Nem világos, hogy műveltnek vagy inkább strébernek gondol-e, esetleg egészen egyszerűen ironizál.

– Elég sokat. – Lezártnak tekintem a beszélgetést, ezért ismét a kosárpálya felé fordulok.

A srácok elkezdték a meccset. Ketten kettő ellen. Izgalmas. Jól tippeltem, Andrew kurva jól játszik. Egyetem alatt én is kosaraztam néha, de annyira béna voltam, hogy azt ajánlották, próbálkozzak inkább a focival. Megfogadtam a tanácsot, de az sem ment túl jól, így feladtam a tömegsportot. Helyette konditerembe jártam edzeni, és mit ne mondjak, meglátszott az eredmény. Izmos voltam, de nem az az agyonkokszolt-féle. A bejárati ajtó mellett elhelyezett tükörhöz sietek, hogy szemügyre vegyem meggyötört külsőmet. A korábbi izmoknak már nyoma sincs. Nem vagyok gebe, de lehetnék sokkal jobb formában. Megfogadom, másnap elkezdek edzeni, de valahol a szívem mélyén tudom, hogy ez úgysem lesz rendszeres.

– És egyébként mit kell tudni rólad? –Daniel mellettem áll és a fülembe liheg. Mintha ez nem is egy sima kérdés lenne, hanem kényszervallatás.

– Már végeztél is? – kérdezem némi nyomatékkal. Remélem, ebből veszi az adást, hogy nem barátkozni jött ide.

– Még nem, de tarthatok egy kis szünetet, nem?

– Ahogy gondolod. Zárásig legyen kész a leltár – majd ellépek mellőle, és visszasétálok az ablakhoz.

A kosármeccsnek vége, a srácok már csak egymásnak passzolgatják a labdát. Ismét rám tör a cigi utáni vágy. Mindössze két óra, és rágyújthatok. Addig valami értelmes dologgal kellene elütnöm az időt. Leülök az asztalhoz, és újból a kérdéseken gondolkodom. Eszembe jut egy. Ez felvillanyoz. Szinte megállíthatatlanul esnek ki belőlem a jobbnál jobb kérdések.

– Léptem. Csá – köszön el Daniel, majd el is tűnik. Már ennyi az idő? Nem tudtam megkérdezni a hülye gyerektől, hogy befejezte-e a leltárt, olyan hamar elhúzott.

– Csá – mondom, de ezt már csak magamnak.

Egyre erősebb a vágy, hogy rágyújtsak, így gyorsan rendet teszek az asztalomon, és a kijárat felé veszem az irányt. Ekkor utamat állja valaki. Annyira tipikus. Egész rohadt nap nem jött senki, nyilván most kell…

– Bocs, de már nem vagyunk nyitva.

– Egy könyv kell.– Meg sem várva a reakciómat, a polcok közé lép, és pásztázni kezdi a azokat.

– Tagsági kártyád van? – Nem jön válasz. – Van kártyád? – kérdezem ismét, most már hangosabban. Még mindig semmi. Mi a faszom van már? Elindulok a polcok közé, de ekkor elém lép, és behúz egy hatalmasat. Próbálom megtartani az egyensúlyom, de nem igazán sikerül. Nekiesek az íróasztalnak. Ő nem hátrál, határozott léptekkel közelít felém, és elkapja a nyakam. Az erőm elhagy, nem bírok megmozdulni a szorításában. A levegőm lassan elfogy, azért imádkozom, hogy ne ájuljak el. A fejem színe már rég lilára váltott, amikor végre elenged. A padlóra zuhanok, egyenesen a lába elé.

– Ennyi, te rohadék… Baszódj meg! – mondja és egy hatalmasat rúg a bordámba. A testem összerándul a fájdalomtól. Védekezőn a magasba emelem a kezem, őt ez hidegen hagyja, ugyanott rúg újra meg újra. A levegő bennakad, köhögőrohamot kapok. Ekkor megfordul és távozik a könyvtárból. Én összekuporodva kapkodom a levegőt.