Kedvencekhez adás
20

Az új világ

9 óra 28 perc

A kocsi ablakának támasztom a homlokomat, nézem az elsuhanó tájat, a mezőket, erdőket. Lehunyom a szemem.

A gyermekkorom jut eszembe. Borzasztó volt. Apám elhagyott minket. Emlékszem, anyám mindig is egy életvidám nő volt. Mára ez megváltozott. Megviselte, hogy többé már nincs vele apa. Azóta nem tudta feldolgozni. Mindig is magát okolta emiatt, pedig nem ő tehet róla.

Sokat veszekedtek, de erre, tisztán emlékszem.

Ez volt az utolsó veszekedésük. Apa meg is ütötte anyát. A hátsó kert sarkában volt egy nagy fa. Én mindig kifutottam és mögé bújtam el, ameddig be nem fejezték a veszekedést.

Pár perc múlva nyitódott a kerti ajtó. Anya volt az. Sírt.

– Gyere Amy , elmegyünk innen! – suttogta zaklatottan.

– Mi a baj anya? Bántott Apa? – kérdeztem zokogva.

– Csak szaladj fel és hozd le a mackódat – parancsolt rám. – Én addig hozom a kulcsokat.

Elköltöztünk. Apámnak nem mondta el, hogy hol vagyunk, csak másfél év múlva értesítette, ha nagyon akar, akkor láthat.

Ennek közel tizenhárom és fél éve.

Apám időközbe beadta a válópert és elvett egy másik nőt.

Anyával most ismét költözünk. Nem jött be nekünk a nagyvárosi élet. Egy kis faluban fogunk élni Canada  mellett.

“Üdvözöljük Powanderben”

– Megérkeztünk kicsim – mondta anya, miközben a visszapillantóba nézett.

Baromi szép ez a hely. Nem is tudom miért nem költöztünk ide a legelején. Az egész falut hegyek veszik körül, mindenhol szép házak, hatalmas legelők.

Anya behajt egy udvarra.

– Itt fogunk lakni? – kérdeztem.

– Tetszik? – vágta rá.

– Mi az hogy! – ordítottam és  kiugrottam a kocsiból.

A szél belekapott a hosszú barna göndör hajamba, éreztem hogy a szellő végigfut a testemen, nem akartam hinni a szememnek. Libabőrös lettem. Sose voltam ilyen boldog, mint most. Mintha, anya is más lenne… felszabadultabb.