Kedvencekhez adás
23

Bárcsak igaz volnál

7. A megoldás

Rosemary

Rosemary feje zsongott, szemét pedig bántotta a zsalu résein beszüremkedő napfény. Kezével eltakarta arcát, miközben nehézkesen feltápászkodott a földről. Orrába alattomosan kúszott be a vér jellegzetes szaga. Ijedten emelte fel a szoknyáját, azonban combjai tiszták voltak. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, mert ezúttal míg eszméletlen volt, Charles nem erőszakoskodott vele. Amint fejében tisztulni kezdett a kép, először a legyek zümmögését, majd a kintről beszivárgó kiabálást hallotta meg. A felismeréstől ledermedt, és lassan az ágy felé fordult.

A látványtól földbe gyökerezett a lába. Tócsni vérbe fagyott teste mellett egy átharapott nyakú, megtépázott tyúk hevert.

Szemébe könny tódult, ahogy az állat merev testét ölbe vette, és lenézett rá. Számára ez a csöpp kutya volt a legdrágább kincs a világon, és most, hogy nincs többé, darabokra tört a szíve. Ha ezt az apja látná, egészen biztos nem hagyná, hogy akárcsak egy percig is ebben a házban maradjon. De ahogy az édesapja, úgy minden reménye már rég halott volt.

A kutyával a kert végébe indult, óvatosan lerakta az állatot a földre, majd gödröt kezdett ásni a tarackos földbe.

Charles közben szüntelen a kecskékkel kiabált, a vesszősuhintások hangjából ítélve, meg is verte őket.

Rosemary fájó szívvel a földbe helyezte Tócsnit, halkan egy imát mormolt a lelkéért, és lekuporodott a földkupac mellé.

– Aztán minek mennék? – hallotta a férje bortól vontatott hangját.

Rosemary felállt, a ház oldalának lapulva, nesztelenül lépkedett a hang irányába.

– Háromhavi béredből dupla annyi jószágot vehetnél, mint amennyid volt.

Lassan kidugta fejét a rejtekéből, és meglepetten látta, amint az udvaron Ron, Anne férje a kezét Charles vállára rakta.

– Minek nekem a jószág! Amíg ez az istencsapása itt él, úgyis mind el fog hullani.

– Botorság, te is tudod. Az állatokat a kórság tizedelte, akárcsak a mieinket. Ide figyelj – hajolt hozzá egészen közel a magas, vörös hajú férfi. – Olyan sorod lesz a városban, amilyenről még csak nem is álmodtál.

Charles hitetlenül felhorkantott, megszívta az orrát, és jókorát köpött a földre.

– Mégis milyen sorom? – biccentette félre a fejét a szakállas férfi.

Ron körbelesett, mintha egy hatalmas titkot készülne elmondani, utána bizalmas hangon folytatta:

– Jólét, pénz, temérdek bor és asszonyok, akik csak a te kívánságodat lesik. Áruld el, minek maradnál itt a nyomorban, ha ott mindened meglenne?

Charles elgondolkodva végigsimított szakállán, majd rekedtesen sóhaj hagyta el a száját. Végignézett a tanyán, végül tekintete megállapodott Anne férjén.

– Azt mondod, több jószágom lesz, mint amennyi volt? – hunyorgott.

– Még annál is több – paskolta meg a vállát a férfi. – Tarts velem holnap hajnalban, nem fogod megbánni.

– Úgy legyen! – jelent meg egy halovány félmosoly Charles arcán, azzal elindult a kert felé.

Rosemary a veteményes végébe iszkolt, és úgy tett, mintha épp egy répát húzna ki a földből. Hallotta, amint férje hangosan szuszogva megállt mögötte, még testének mosdatlan, áporodott szagát is érezte.

A félelemtől ledermedve várta az ütést vagy a kiabálást, a megalázó szavakat, azonban Charles szó nélkül megfordult, és elment.

Rosemary egész nap a kertben tevékenykedett, az állatok között tüsténkedett, alig várta, hogy másnap reggel legyen. Noha illetlenség volt a férje távollétét várnia, mégis megkönnyebbült, ahogy az aprócska öröm befészkelte magát a szívébe.

Amikor a nap lemenőfélben járt, halkan benyitott a házba, viszont Charlest sehol sem találta. Sebtében a megviselt, barna szekrényhez lépet, és kitárta az ajtaját. A ruhák nagy részének, a két váltás cipőnek nyoma sem volt, ahogy a kamrában rejtegetett pénznek sem.

Valahogy nem lepte meg, hogy Charles köszönés nélkül ment el, viszont egyvalamiben biztos volt: az estéje végre nyugodtan fog telni.

***

Másnap reggel Rosemary első dolga volt az állatokat ellátni, majd sietős léptekkel átszelni a legelőt. Útja Anne-hez vezette, aki már az ajtóban várta őt.

– Na, mit szólsz, jól elintéztem, mi? – vigyorgott szélesen a lány, miközben Rosemaryt karon ragadta, és behúzta a házba.

Letelepedtek az asztalhoz, aztán Anne egy tál süteményt tolt elé.

– Nagyon köszönöm – zárta ujjai közé Rosemary barátnője kezét. – Nem is tudom, mi lett volna, ha te nem jársz közbe.

– Köszönnöd se kell. Egy ilyen embertől jobb minél távolabb maradni, oszt meglátjuk majd, mennyire akar onnan a városból hazagyünni.

– Bárcsak ne akarna – csúszott ki a lány száján, azonban szégyenében nyomban el is vörösödött.

Egy diós süteményt kézbe véve, némaságba burkolózott.

Megannyi gondolat cikázott a fejében, többszörösen is árulónak érezte magát.

– Mi nyomja a szíved? – Rántotta vissza gondolataiból Anne szavai.

Nagy szemekkel barátnőjére nézett, lenyelte az utolsó falatot, és gondterhelten sóhajtott. Azt se tudta, hol kezdje.

– Tócsni… – hajtotta le a fejét. – Charles megölte, mert azt hitte, ő fogta meg a tyúkokat.

Anne értetlenül rázta a fejét.

– Aztán az álmok… – folytatta.

– Miféle álmok? – húzódott közelebb barátnőjéhez Anne.

– Először a pataknál pillantottam meg őt…

– Kit? – vágott közbe Anne, és izgatottan maga elé húzta a tál süteményt.

– Noah-t. Aztán másodszorra ott futottunk össze, ahol él. De Anne – nézett mélyen barátnője szemébe –, én ilyen szerkezeteket… autókat – javította gyorsan ki magát – életemben nem láttam. Kerekeken gurultak, akárcsak a lovas kocsik, de nem hátasok húzták, hanem valamiképp az emberek mozgatták. Aztán a  ruhák olyan színekben pompáztak, akárcsak a szivárvány, a meleg víz pedig a falból folyt alá. A hajamat pedig nem a szél, hanem a hajszárító szárította meg. Te hallottál már ilyesmikről? A férjed unokatestvére ilyennek írta le a várost?

Anne szájában megállt a falat, miközben hallgatta Rosemary beszámolóját. Némán megrázta a fejét, majd hangosat nyelt.

– Azóta vannak ezek az álmok, mióta hozzám került a tükör – gondolkodott el Rosemary.

Anne köhögésben tört ki, és gyorsan megütögette a mellkasát.

– Csak igazat szólt a vénlány – bökte ki végül.

– Ki? – meredt rá Rosemary.

– Nagyanyám mindig aztat mondta, hogy a tükrök átjárók egy másik világba.

– Egy másik világba? – értetlenkedett Rosemary. – Miről beszélsz?

Anne felállt, a helyiség végében lévő kamrába ment, és egy flaska borral tért vissza. Elővett a szekrényből két csorbult szélű poharat, megtöltötte őket borral, végül az egyiket Rosemary elé rakta, és visszaült a helyére.

– Igyá’ egyet – emelte fel jelzésértékűen a poharát, majd nagyot kortyolt belőle. – Tudod, hogy mihelyst meghal valaki, a tükröket le kell takarni, mert az elhunyt szelleme visszatér?

– Babona – fogta a kezébe Rosemary is a poharat. – Sose hittem az ilyesmiben.

– Megboldogult anyám rendszeresen visszatért nagyanyámat rémítgetni. Én azóta bármit elhiszek – töltött még egy pohárral Anne.

Rosemary hátradőlt, és töprengve figyelte a révetegen maga elé bámuló barátnőjét. Soha nem hitt a túlvilági dolgokban, se a ki tudja miféle átjárókban. Ő csak abban hitt, amit a Bibliában olvasott, és amit Jézus tanított a híveinek, viszont Anne szavában feltétel nélkül megbízott. Kétségek gyötörték, vajon tényleg létezik Noah világa, vagy csak zaklatott álomkép volt csupán.

– Noah megcsókolt – vallotta be pironkodva. – És én hagytam neki. El se tudod képzelni, mennyire gyötör a lelkiismeretem. Nem elég, hogy hagytam egy idegen férfi közeledését, még a tudat is örömmel tölt el, hogy Charles elment.

Anne barátnője mellé húzta a székét, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett:

– Charles nem érdemelt meg téged, eztet mindnyájan tudjuk. Évek óta figyeltük az urammal, ahogy veled bánt. Más az állataival is különbül viselkedik. Az meg, hogy te az álmodban hol jársz, mit csinálsz, a te dolgod – mosolyodott el. – Legalább jól csókolt?

Rosemary zavartan eltakarta az arcát, végül az ujjai között kilesve szélesen elvigyorodott: – Senki se csókolt még így meg engem. Annyira valóságos volt, éreztem a teste melegét, ruhájának az illatát, még az étel ízét is, amit készített. Nem lehet, hogy ez mind csak álom volt – horgasztotta le szomorúan a fejét.

– Ha álom, ha nem, ragyog a szemed – simított végig Anne barátnője arcán.

– Igazad van – bólogatott. – Boldog vagyok, ha Noah-t láthatom, még ha csak álmaimban is.

Miután Rosemary elköszönt barátnőjétől, izgatottan indult haza. Napok óta nem látta a tükröt, úgy emlékezett, valami alá becsúszhatott.

Otthon négykézlábra ereszkedett, benézett a konyhaszekrény és a ládika alá is, azonban a tükröt nem lelte.

Lehuppant a székre, kezével megtámasztotta az állát, és végiggondolta annak a szörnyű napnak az eseményeit. Ahogy körvonalazódott a fejében minden, felpattant, és a földre hasalva az ágy alá nyúlt. Túl rövid volt a karja, hogy egészen a fal tövéig beérjen, ezért a sarokban heverő cirokseprű nyelével igyekezett mélyebbre hatolni. Nagyot dobbant a szíve, amint a seprű nyele odakoppant valamihez. Kisvártatva sikerült aprólékos mozdulatokkal kijátszania a tükröt az ágy alól.

Boldogan kézbe vette, és magához ölelte.

– Ezentúl vigyázni fogok rád.