Bicebóca kisfiúcska

Tasi83

2023. január 4.

A kisbeteg már jó ideje feküdt azt ágyában és hallgatta nappal az elsuhanó autók dörgedelmes és összezavarodott zsibongását, éjjelente pedig alig várta, hogy az égbolt sötét térképein fölfedezhesse az első pislákoló csillaglámpások apró ezüst tüzeit, amitől a hangja vesztett és barátságtalan is egy kicsivel barátságosabb lett.

Talán akkor volt a legboldogabb, ha édesanyja Urinyekné Jutka asszony direkt és az ő kedvért kivehette a még megmaradt szabadságait a vállalatnál és betegápolóként otthon maradt vele, hogy egy kicsit fölvidítsa.

– Akkor kismackóm! Mit szólnál hozzá, ha ma nem mennék be dolgozni, hanem itthon maradnék! – ez az elképzelés ugyanis százszorta jobban hangzott, minthogy az otthon fogságában keljen egyes egyedül nyeldekelnie azokat a csúfos, undorító, és bűzös orvosságokat, amiket természetesen az orvos bácsi szigorú utasításainak eleget téve mindennap hű szolgaként lenyeletek vele.

– Hát ez remek volna, anyu! – csillant fel máris a szeme.

– Akkor így is lesz! – válaszolta Urinyekné és már sebtében rohant is valóságos megszállottként a telefonhoz, hogy bejelentse a dolgozójában, hogy ma sajnos súlyos otthoni problémákra hivatkozva nem tud bemenni, mert egyetlen gyermekének igenis szüksége van rá.

– Értettem asszonyom! – hallotta az idegenszerű hangot a vonal másik végén. – Akkor majd holnapi nap folyamán pótolja a mulasztását!

– Köszönöm, hogy megért! Hálás vagyok! – tette le a kagylót, és már rohant is vissza fia betegágyához, hogy egy kicsit fölvidámítsa kis kicsinyét.

Dávidnak szinte nem telt el úgy egyetlen iskolanapja sem, hogy valami jelentéktelen, és bagatellnek látszó vita miatt ne akadt volna összetűzése a főleg nagyobb, és erősebb suhancok társaságával, és ami miatt ne kellett volna folyton meghunyászkodva szó szerint elmenekülni a problémái elől. Ez annál is inkább hátrányosan érintette, mert szinte egyetlen igazán tartós, és mindent átvészelő baráti kapcsolatot sem tudott kiépíteni ötödik éve sem, amióta csak az iskolába járt, egynehány jobb és megértőbb osztálytársán kívül, illetve a lakótelepi szomszéd fiú barátságára nézve, akinek a szülei és az ő szülei maguktól értetődően közeli barátságba keveredtek.

– Ez is mind azért lett így, mert te így nevelted! – azok az örökösen kellemetlen veszekedések, melyekkel egy-egy nehezebb munkanap után sajnos minden szülőnek, vagy feleségnek, és anyának óhatatlanul is meg kell birkóznia nagyon sok indokolatlan esetben már olyan elviselhetetlen lettek, hogy Dávidka folyamatosan azt érezhette, hogy anya és apa azért ilyen mérgelődőek és kibírhatatlanok ha együtt vannak, mert minden miatta van, és az ő egyedüli hibája!

Persze két nagymamája mindig igyekezett őt afelől megnyugtatni, hogy butaságokat beszél!

– Ugyan már, kisunokám! Apu és anyu is a rajongásig imád tégedet! Hát amit csak a kicsi szád kimond, az már abban a szent pillanatban meg is valósul! Hát akkor meg miért mondogatod, hogy minden a te hibád!

A gyerek elpityeredte magát, és elfojtott hangulatban felelt:

– Azért, mert a nem lennék, biztosan könnyebb lenne nekik is!

– Jaj, kicsim! Ezt most azonnal tessék elfelejteni! Hallod?! Ne gondolj nekem arra, hogy megfosztod magad az életedtől, hiszen még annyi mindent kell tapasztalnod, látnod és felfedezned az életből, hogy butaság lenne most abbahagynod! – így a másik nagymama. S ahogy beszélt, Dávidkából ismételten felbuzogtak a megállíthatatlanul csörgedező masszív zubogású könnyek, és áttörték a szelídített érzelmek gátjait is!

Az apja tulajdonképpen csak nagyon keveset lehetett vele, mert állandó munkaköre és felelős beosztása állandóan megkívánta tőle, hogy a munkában eltöltött idejét növelje, és ezzel teljesítse a kiszabott ,,normát”! Aminek az lett a tartós következménye, hogy a gyerek jó, ha egy héten legalább vasárnapon láthatta pár órácskára az apját; ilyenkor, ha jól viselkedett; ami azt jelentette, hogy nem beszélt és nem kérdezett felesleges dolgokról, vagy gyerekek számára kíváncsiságokról, és újdonságokról sokat – akkor természetesen kapott gumicukrot, vagy fagyit, vagy elvitte az állatkertbe! Sajnos az állatoktól való egyetemes félelmei viszont megakadályozták, hogy folyamatosan apjába csimpaszkodva bármikor is felszabadultan tudjon örülni az élet egyszerű örömeinek, mint a többi gyerek.

Ilyen esetekben, amikor rendszerint déli tizenkettőre már odahaza voltak, az ifjú feleség nem győzte leteremteni szavakkal az urát:

– Mit képzeltél, hogy csak miattad élvezni fogja?! Hogy tehetted, amikor nagyon jól tudod, hogy retteg az állatoktól?! – olyan pulykavörös lett a méregtől a fiatalasszony, hogy erősen illett magát visszafognia, különben megtépte volna a most elképedt férjét.

– Jól van már na! Mit izgatod magad?! A végén még felmegy a vérnyomásod!

– Ez is miattad van! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy felnőtt ember létedre, hogy lehetsz ennyire felelőtlen egy alig hatéves gyerekkel?! Megáll az a kis józan eszem is, ami megmaradt!

– Jaj, ne! Szívecském, muszáj ezt pont most, amikor éppen már kezdtem magam jól érezni?! Egyáltalán nem értem, hogy mi az ördög bújt beléd? Jó, ha neked ez így jobb! Megígérem, hogy többször nem viszem a fiúnkat az állatkertbe! Most jobb? Boldogabb vagy?!

– Nem csak erről van szó! Hát nem látod, hogy mi folyik körülötted?! Ha csak egyetlen születésnapi zsúron itt lettél volna, de nem, ugye mert neked dolgoznod kellett, és hogy néz az ki, ha az egyik alkalmazott hiányzik? Mondd csak érted azt, amit, mondani akarok?! – vágta csípőre kérdőn a kezét, és nem sok híja volt, hogy mérgelődései közepette azonnal ne essen a férjének.

– Jól van már, na! Csillapodj! Nem történt akkora tragédia, úgy hiszem! Ígérem, hogy többször nem fog előfordulni, és majd együtt kitalálhatnánk valami közös programot is! – próbálkozott meg a békítéssel, csak mert különösebben neki sem volt kenyere az idegeskedő veszekedés, amivel már maga is torkig volt lassacskán.

– Hát arra aztán mérget vehetsz, édes uram! Mert csak az engedélyemmel láthatod többször a fiacskádat! Ugye világos?!

– Te most fenyegetsz engem?! – döbbent meg hirtelen.

– Ohó! Nemcsak, hogy fenyegetlek, de ha nem fogsz nekem úgy viselkedni ezentúl, mint egy felelősségteljes gondoskodó apuka, esküszöm neked mindenre, ami szent, hogy tönkre teszlek! Érthető voltam?!

– Hát ez mellbe vágott, kisanyám! Ilyesmit el sem tudtam képzelni! De ahogy akarod! Játszom a te játékszabályaid szerint! Csak aztán nekem ne ess kétségbe nagyon, ha esetleg a dolgok megfordulnak, és elvernélek a saját játékodban! – olyannak tűnt a hosszú nap hátralévő része, mintha egy vége-hossza sincs macska-egér viszálykodás kellős közepébe csöppentek volna mindketten; sehogyan sem tudtak megalkudni önző evilági életükkel, de talán már annyira belefáradtak az örökös számonkérések láncolatába, hogy nem is akartak – megváltoztatni egymást pedig már feleslegesnek tűnhetett. A kicsi pufók fiúcska pedig minden egyes éles-gyilkos kimenetelű veszekedést végighallgatott és ideje korán már megtanulta, hogy a felnőttek bonyolult dolgai talán sokszor azért annyira felkavaróak, mert így kénytelenek visszafizetni az életükön elszenvedett kölcsönt, amit egykori gyerekekként ők is eltűrtek, és megszenvedtek!