Kedvencekhez adás
48

Boszorkánykör

2. fejezet

Teljes harci felszerelésben eredek útnak a barátom felé a nappaliba, de valami arra kényszerít erőm felett – talán az ösztönöm vagy csupán a kíváncsiságom –, hogy bújjak meg az előteret és a nappalit elválasztó fal mögött. Anya és Ádám halk, mégis egészen ingerült csevejt folytatnak a kanapén. Lia eléggé ideges. Feszes testtartásából teljesen kivehető, a lába folytonos rángatózása is erre utal. Ezzel szemben Ádám higgadt, és profi módon próbálja megnyugtatni a háborgó szülőmet, de sajnos nem jár sok sikerrel. Irtó gyorsan hadovál valami középiskoláról, meg a nagyi tiltakozásáról, hogy engem beírasson oda. De muszáj mennem, mert ő már gyenge hozzám. Láthatólag Ádám érti, hogy mit karattyol, én nem. Ez pedig felettébb zavar.

Újból hallgatózni kényszerülök, bármennyire nem tartom jó dolognak lefülelni más beszélgetését. Viszont érdekel, hogy miről, esetleg kiről suttognak. A csillapíthatatlan szomjam, hogy mindenbe beleüssem az orrom, még egyszer nagy bajba fog keverni engem.

Az az érzés szorongatja a torkomat, hogy ismét rólam beszélnek. Mély levegőt veszek, és lenyelem a torkomban összegyűlő gombócot.

Mi az, amit nem mondanak el? Mi az, amiben a legjobb barátom is benne van, és nem említette még soha nekem? Mi az, ami miatt anya kénytelen szóba állni a nagyival?

Mégis mi a fenét titkolnak ennyire előlem?

Csalódottság, szomorú fájdalom önti el a lelkem mély bugyrait, amelynek oka, hogy valószínűleg – sőt biztosan hazudnak nekem. Bele a szemembe, ráadásul az a két ember teszi ezt velem, akiket a legjobban szeretek.

Megrázom magam, hogy kiverjem a fejemből ezeket az őrült képzeleteket. Mégis miért hazudnának, mi okuk lenne rá?

– Kész vagyok! – bújok elő a rejtekhelyemről, és mindkettejükre bambán vigyorgok. Ijedten kapják rám a tekintetüket, félelem suhan át arcukon. Egyikőjük sem mukkan meg.

Úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék. Mert tulajdonképpen fogalmam sincs, miről tudok.

Idióta vicsorom mosollyá szelídül.

Bízom benne, hogy anyám előbb-utóbb elfogja mondani nekem az igazat. Hiszen mégis csak közöm van hozzá, hiszen az Isten szerelmére rólam van szó.

– Szuper! – pattan fel kényelmesen elhelyezkedő pózából Ádám, hogy előbányássza zsebéből a kocsija kulcsait. Olyan lazán indul el a bejárati ajtó felé, hogy majd leesik róla a sok helyen lyukas nadrágja. Egy csöppet sem zavarja félig kint logó boxeralsója. Fejemet csóválva mosolygok rajta, tudom, ilyen a hipster élet.

Odasétálok az immár könyvespolcnak támaszkodó anyámhoz, és egy puszit nyomok arca bal oldalára. Szeme fátyolos lesz, majd lesütött pillákkal elfordul előlem.

– Jól vagy? – kérdezem aggódva. Megérintem a vállát, mire halk hüppögésbe kezd.

Szívem összeszorul a keserves hangra. Csak nem beteg? Az nem lehet ugye? Azért akarna lepasszolni a nagyinak, hogy egyedül lehessen itthon? Nem bírna eltartani engem? Erről nem suttoghattak az előbb Ádámmal… Ugye? Nekem mondana el először egy ilyen fontos információt, tudniillik én vagyok az egyetlen gyermeke.

Pánik fog el, és riadtan bámulom anyámat. Kezem erős szorítására hajlandó csupán rám nézni.

Mikor meglátja rémült arcomat, elgyengülten sóhajt egyet és végigsimít arcélemen.

– Minden rendben van, kicsim – feleli kimérten. – Sajnálom, hogy megijesztettelek!

Lassan biccentek. Nem tudom hová tenni a dolgot. Anyám irtó fura, de betegnek nem látom. Egyszer láttam eddig életemben sírni, az pedig a Szerelmünk lapjai című film miatt volt. Szóval teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy valami van. Hogy baj-e, azt nem tudom.

Ádámra pillantok, aki kifejezéstelen arccal bámulja a cipője orrát.

– Mehetünk – mondom neki végül, mert nem hajlandó rám nézni. Ami szintén nem sejtet jót. Tudja, hogy a szeméből, ha akarnék, mindent kiolvashatnék. Ezt a hangtalan kommunikációt már évek óta elsajátítottuk egymás között.

A fiú megigazítja vörös, rakoncátlan tincseit – azaz még jobban széttúrja a feje tetején –, majd udvariasan kitárja előttem az ajtót.

– Szia, anya! – köszönök el tőle. Egy apró intéssel válaszol.

Nem töprengek tovább a dolgon, majd ha készen állnak rá, elmondják nekem. Remélem.

Ádám autója a szomszéd telek placcán áll, ahol ő lakik a szüleivel és húgával. Szomszédok vagyunk kiskorunk óta. Ez megpecsételte sorsunkat, legjobb barátokká váltunk, mióta mindketten megtanultunk beszélni. Szürke házuk csendesen, üresen szemez velem. Náluk már nincs otthon senki. Szülei dolgoznak, húga már úton van.

Beszállok régi Audija anyósülésére, ő pedig a volán mögé ül. Mindig kellemes illat uralkodik a kocsijában. Ezt megtudnám szokni.

Ám mi ugyan iskolába nem egy helyre járunk, mégis a barátom fuvaroz az egyhangú budapesti középiskolámba. Ennek az az oka, hogy egy irányba van a sulink, Ádám pedig van olyan rendes, és elhoz. Viszont hazafelé már tömeg-közlekednem kell. Soha nem végzünk azonos időpontban.

A motor hangja hangosan felbúg, hamar el is indulunk.

Nem merek hozzászólni, félek, hogy akkor akaratlanul is, de megkérdezem tőle, hogy mit tud anyámról. Biztos tud valamit, kizárt dolog azok után, ahogy olyan bizalmasan beszélgettek egymással a nappaliban.

Ádám szótlanul vezet a fővárosban, nem kezdeményez velem beszélgetést. Nem is bánom, nem sok kedvem van vele csevegni az elkövetkezendő focimeccsekről és kedvenc sorozatairól. Ezen téren elég változóak az igényeink, míg én a romantikusok filmeket követem – persze, azért nézek másfélét is –, ő a harcosokat. Még mindig nem tudott rávenni a Trónok harcára, hogy megnézzem.

Bekapcsolja a némaság ellen a rádiót. Elkezd üvölteni belőle a mai pop sláger, én pedig kibámulok az ablakon.

Nézem az emberek sokaságát, akik fáradtan, unottan, telefonjukba bújva igyekeznek az iskolába vagy a munkahelyükre. Mind lezseren vannak öltözve.

Szeptember elejéhez képest még elég nyárias idő van. Letekerem az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Azonnal belekap a szellő homokszínű hajamba, hátrafújja az ülés támlája mögé. Behunyom a szemem, és élvezem az üde levegőt, amibe néha belevegyül a ma sütött pékáruk illata. Ropogós pogácsákra, kenyerekre gondolva összefut a nyál a számban. Eszembe jut ma még nem is reggeliztem.

– Lola. Jó reggelt! – csalogat ki egy hang fenséges ábrándjaimból.

Szemeim a belső szurkálások ellenére kipattan. Azt kiáltják nekem, hadd csukódjanak le még egy picit.

– Elaludtam? – dörzsölgetem a szemgolyóimat, hogy fejezzék már be a jajgatást.

– El bizony. Nem akartalak felkelteni, olyan tündérien folyt a nyál a szádból, de megérkeztünk.

Horkantok egyet. Nem szeretem reggel az ilyen megjegyzéseit. Sőt, mit ne mondjak, soha nem szeretem.

– Bocs, nem alszom jól mostanában – szabadkozom. – De különben is kapd be! Nem is folyik a nyálam.

Ádám hangosan felnyerít, mikor titokban elfordulok és nyálmaradványok után kutatok az államon.

Bemutatok neki, majd a mérgem fokozására becsapom a kocsija ajtaját.

– Szandra nem szereti, ha csapkodják! – üvölt utánam kihajolva az ablakon. – Most vérig sértetted, hogy így bevágtad! Nem tudom holnap megengedi-e, hogy beleüljél.

Nem figyelek rá, besétálok az iskolám ajtaján, ahol diákok hangos zsivaja fogad.

Felettébb nehezen viselem ezt az üvöltözést, mióta alig alszom. Ideges leszek tőle meg feszült.

Nem merek semmiképp aludni, mert félek, hogy a rémálmaim újra elkapnak és magukkal rángatnak a személyes forró poklomba. Rettegek álmodni, mert tudom, hogy borzalmas lesz és a halálommal fog végződni.

Beállok a büfébe egy szendvicsért, hogy csillapítsam korgó gyomrom figyelmeztetését. Mivel nem akarok elájulni, ezért gyorsan meg is eszem.

Az év második matekóráján már tanulunk. Az egyenletek különböző darabokként kerülnek az agyamba, sehogy sem akarnak összeállni egésszé. Feszült vagyok, és fáradt. Semmi kedvem nincs a reál tantárgyakhoz. A felfogó képességem jelenleg a béka segge alatt van.

Szerencsére a nap csendesen, egyöntetűen telik el. Levezető rajzórára Bianka ül mellém, akivel egyedül vagyok beszélő viszonyban, az iskolában. Hátrafogott fekete haja szorosan húzza a fejbőrét. Nem értem miért nem fáj tőle a feje. Az én szőkés barna tincseim megszokottan, unalmasan a vállamra hullnak. Semmi különleges, csak természetes.

– A szokottnál is nyúzottabb vagy – mondja, miközben előveszi a vázlat füzetét. – Hányszor mondjam még neked a hajnalig tartó bulizás sosem jó suli időben!

Csendesen vihorászik a saját viccén, amit én nem tartok viccesnek. De visszavágok neki.

– Haha – válaszolok durcásan. – Nem bulizás volt a gond, hanem a két pasi az ágyamban.

Felhúzza az egyik szemöldökét, arca döbbenetet sugároz. Majd elneveti magát. Pontosan tudja, hogy hazudok. Én meg a fiúk, akik tetszenek nekem, külön bolygón laknak.

A füzetem felé emeli a ceruzáját, majd egy formás szívecskét firkant bele.

Ezzel azt mondja: „Tudod, hogy szeretlek”. Nem szeretem, mikor ezt csinálja, ne firkáljon hülyeségeket az én rajzfüzetembe.

A tanár hangtalanul lép be a terembe, majd feláll a pódiumra. Megköszörüli a torkát, hogy mind figyeljük rá. Bianka elkapja a tekintetét rólam, és a harmincas évei elején járó tanárra veti.

– Mai napra nem terveztem semmi különöset, ami a fantáziájukba ötlik, azt rajzolják le – kezdi magabiztosan. – Ne feledjék még a legvadabb fantázia is az igazság magván alapszik. Jó munkát!

Bia azonnal felemeli a kezét.

– Tessék! – szólítja fel a rajztanár.

– A tanár úr a Castle-ből idézett? – Lehajtom a fejem, a papírba rejtem kikívánkozó mosolyom.

Tudom jól, hogy a lánynak tetszik a fiatal tanár, és mindent megtesz, hogy a figyelem középpontjában legyen nála. Még bűnügyi sorozatokat is néz miatta.

– Pontosan! – lelkesül fel. – Örülök, hogy más is nézi ezt a remek filmsorozatot.

Beharapom az alsó ajkam, nehogy hangosan felnevessek.

Bianka diadalittasan vigyorog a padnak, de arcára kiül a pír. Hihetetlen egy csaj!

Kinézek az ablakon ihletet keresni. Látom a mellettünk elterülő tölgyfát, a focipályát, a kihalt iskolaudvart. Érzékelem a kinti gyenge szellőt, a pukkasztó hőséget és a pattogzó energiákat.

A táj hamar inspirál, és még mielőtt elszállna, gyorsan papírra vetem.

Az óra vége oly hamar eljön. Szemügyre veszem alkotásom. A fának vastag, kérges törzse van, hosszú-hosszú gyökerei, amit gondosan be is mutatok a rajzon. Hatalmas ágai kunkorodva, tekeredve keringenek mindenfelé. Gyönyörűen ábrázoltam a fát. Én nem rajzolok szépen.

– Most pedig kérem az alkotásokat! – jelenti ki a rajzoktató.

– Jajj ne! – leheli Bia, és szorosan rádől a füzetére. – Ne, ne, ne! Azt hittem, ezt nem kell majd beadni.

Nem tudom, mit rajzolhatott, mert én teljesen elvoltam foglalva a sajátommal, most pedig eltakarja az övét.

– Az élet fája! – harsan fel mögülem egy mély hang. – Nocsak, micsoda ötlet!

– Tessék? – nézek rá értetlenül. Ez csak egy közönséges fa…

– Hát az élet fáját rajzoltad le, nem?

Még mindig értetlenül bámulok rá, de egy aprót bólintok és átnyújtom a rajzom neki.

Az élet fája? Az meg micsoda?

– Bianka, kérem az Önét is!

– Én nem szeretném, ezt csak magamnak firkálgattam. Nagyon csúnya lett. – Fülig pirulva rejti el továbbra is a füzetét.

El nem tudom képzelni mi a fenét rajzolhatott, amit ennyire nem akar átadni. Vagyis jobban belegondolva van egy sejtésem.

– Ne butáskodjon! Ön az egyik legjobb művész az osztályban!

– De tényleg nem szeretném!

A tanár Bia padja felé nyúl és kirángatja alóla a füzetet. Szemrevételezi a rajzot, majd látom, ahogyan a feje egyre jobban válik értetlenné, majd fehérré, utána pedig pirossá.

– Khm, khm – krákog, arcából nem tudom eldönteni, hogy sírni van-e kedve vagy nevetni. – Hát ez is egy felvetés. Noha szabad kezet is adtam nektek, örülnék, ha fantáziáját kortársai irányába fejezné ki. Köszönöm a rajzot, csodás!

A barátnőm továbbra is takarja a fejét. Nem mer felnézni.

Mindenképp látni akarom a rajzot, ezért felállok, és bekukucskálok a tanár kezében tartott füzetbe.

Ő néz vissza rám róla. Mármint a rajzoktató képe, nem a füzet. Őt rajzolta le, miközben ül az asztalánál és mered a semmibe. Amit akkor tesz, mikor mi rajzolunk. Hüvelykujja érzékien érinti alsó ajkát, akár egy modell egy magazinban.

Elvigyorodom. Hát ez jó, és baromi vicces!

– Örülök, hogy tetszik az arcképem, Lola, de ha megkérhetem, foglaljon helyet.

Röhögve rogyok vissza a székemre, és megbököm a padon fekvő Biát.

– Már elment – nyugtatom meg.

Felül, paprika piros arca elkeseredetten néz rám.

– Istenem, de ciki! Tényleg azt hittem, nem szedi be. Most biztos olyan ketyós rajongónak hisz!

Megszólal a csengő.

– Húzzunk innen, most! – utasít, majd batyuját felkapva rohan kifelé.

Elkezdem összepakolni a cuccaim, de tekintetem kifelé téved. A tölgyfa megmozdul, kilép a helyéről és egyik ága lassan, de felém nyúl. Halkan sikkantok egyet, hátraugrom.

Nagyon jó, most már hallucinálok is. Legközelebb mi lesz, beszélni fog hozzám egy állat vagy pukedlizik egy növény?

Igazán rám férne egy kiadós alvás!

Vállamra vetem a táskám, a fa pedig integetve búcsúzik tőlem.

Bizarr. Alighanem a diliházban fogok kikötni, ha most rögtön nem alszom egy keveset!

Szerencsére vége az utolsó órának is. Mehetek haza rémálmodni!