Kedvencekhez adás
44

Boszorkánynász

Fülszöveg:

A boszorkányokról általában azt tartják a mágia sötét oldalához vonzódnak. Ez ebben a történetben sincs másként.

Hosszú haja éjfekete volt. Ez volt az első, amit észrevettem. Aztán a termete. Egyszerűen hibátlan. Magas, karcsú, arca pedig akár egy angyalé az istenek mennyei tánckarából. Nem volt férfi, akit azonnal ne babonázott volna meg a látványa. Amikor pedig megszólalt, a hangja, a mozdulatai, a nevetése azt a szívet is meglágyította, amelyik a kartantui vérengzés idején is jéghideg maradt. Vagyis az enyémet. Tanil vagyok, Car házból. Harcos, vezér, hóhér, ha az kell. Ötven évemből bő négy évtizedet szolgáltam a „Kard” seregében. Dicsőséget és hírnevet szereztem számtalan nemes küzdelemben és megannyi mocskos bosszúhadjáratban. A kegyelmet nem ismertem. Így neveltek. Pont, mint több ezernyi társamat a nagy háborúk idején. Mennyi arany, mennyi őrült részegség, mennyi vér. Most pedig oszló tetemem egy szénakazal alatt pihen, egymásra hányva tucatnyi másik hullával.

Két héttel azelőtt, hogy ilyen dicstelen véget ért az életem, érkeztem a városba. Amikor egy harcos hosszú éveit leszolgálva megválik a seregtől, egy míves kardot kap és egy arannyal degeszre tömött erszényt. Nyugodt, hosszú életre nem igazán számíthat, aki szolgálta a rendet. Vagy nem bír a vérével és egy hitvány kis ivó mögött szúrják le hátulról egy értelmetlen verekedés közben, vagy egy árvává tett fiú áll rajta bosszút szülei haláláért. Végül is mindegy, de ami még hátra van, azt mámoros élvezetek lázálmában töltheti el legalább. Ilyen tervekkel léptem oda ahhoz a lányhoz is. Egy idősebb, ritka rút némberrel sétált a kereskedők utcájának színes ernyői alatt, így keresve menedéket, a déli nap perzselő sugarai elől. A vén szipirtyó bibircsókos, vizenyős kelésekkel telt arca majdnem annyira felhívta magára a figyelmet, mint a lány fekete hajzuhataga. Fogatlan szája és abból áradó orrfacsaró bűz jelezte, valami most is rohadt benne. Feltűnő jelenségek voltak, így ketten, azt bárki elismerte volna.

– Egy ilyen szépségnek, jobb kisérő dukál! – mondtam és mélyen, de nem túl megalázkodóan meghajoltam.

A lány rám nézett. Öregedő arcom megannyi barázdája és viseletes ruhám ellenére, úgy mosolygott rám, mintha váratlanul rég elveszett szeretőjét látná újra.

– Nemes nagyuram! Köszönöm a kissé esetlen bókot, hiszen annak szántad nem igaz?

Valami furcsa meleg érzés öntötte el a mellkasomat. A kezem remegett, a hangom megcsuklott. Nem tudtam mi történik velem, csak azt éreztem, a közelében kell lennem. Muszáj!

– Bocsátsd meg a faragatlan katonának, hogy nem tud a szépségedhez méltó szavakkal illetni téged. A kard az én társam, nem holmi anyaszomorító cikornyás irományai, amiből tanulhattam volna az ékes beszédet.

Lesütöttem a szememet. Zavarban voltam. Számomra teljesen ismeretlen volt ez a fajta gyengeség. Csak álltam és mint valami belterjes családon belüli fajtalan frigy ivadéka, bárgyún bámultam a csizmám szennyes orrát.

– Anyámmal pont egy kis segítséget keresünk. Egy erős férfi karját, aki oltalmazna két védtelen nőt, és akivel ezért cserében megoszthatnánk házunk biztonságát és hálánk más módon is kifejezhetnénk.

Alig észrevehetően megsimította a karomat. Valami sejtelmes puha, lágy köd telepedett az egyébként kihalt utcára. Nehezen kaptam levegőt. Úgy követtem a lányt és a banyát, mint egy rabszolga az úrnőjét.

A ház nagy volt. Két fő számára legalábbis túlságosan is. Nem volt hivalkodó, de rendezett, szép udvara, gondos és jó módban élő tulajdonosról árulkodott. Amikor beléptem az első szobába, valami nagy, ragacsos sötét foltot vettem észre a padlón. Nem illett az egyébként tiszta, jól megmunkált bútorokkal berendezett helyiségbe. Éppen rá akartam kérdezni, amikor a lány egy üvegpoharat nyújtott felém.

– Hideg víz, semmi más nincs, amivel megkínálhatnálak – szabadkozott, és továbbra is azzal a mindent felejtető mosollyal, amit már az előbb is láttam, kínálta felém. Gondolkodás nélkül vettem át és mohón hajtottam fel. Az utolsó italom.

Az idő kizökkent megszokott folyásából. A két boszorkány lassú tánccal keringett körülöttem, miközben a foltos földön feküdtem. Felállhattam volna és kirohanhattam volna a házból. El ezektől a bestiáktól. Megtehettem volna. De nem akartam! Ott akartam maradni, a lánnyal lenni, történjen bármi. A varázsszavak, amiket motyogtak számomra semmit nem jelentettek. Hallottam már rém meséket lidércekről, fekete mágusokról és démonokról. Voltak köztük, melyek boszorkányokról szóltak. Olyanokról, akik megbabonázzák az embert és kiforgatják mindenéből, gyakran az életétől is megfosztva áldozatukat. Ez az áldozat most én vagyok. Tehát nem minden dajkamese, amit a tábortűz mellett vagy egy ócska söntés sarkában egymásnak zagyválnak borgőzös bódulatukban két csata között a zsoldosok. Két boszorkány. Mindig párban. Egy fiatal szépség és egy vén satrafa. Együtt tudnak csak túlélni, akár évszázadokat is. Hol az egyik, hol a másik ölti magára az ifjúság gúnyáját. Nem kell hozzá más, csak vér. Emberi vér. Annak a vére, aki hajlandó nőül venni a lányt, tudva, hogy nászéjszakája egyben az utolsó is lesz ezen a kárhozottan is gyönyörű világon.

A kést az öregasszony szorította a torkomhoz, miközben a fiatal finoman mellém feküdt és átölelt. Fülembe suttogott, mire én csak azt válaszolhattam:

– Igen!

A penge mélyen hasított a bőrömbe, átvágva nyakam ütőerét. A vér vastag sugárban buggyant ki és terített be engem és a mellettem fekvő ifjú hitvesemet is. Kapzsi szemekkel szürcsölte a meleg vörös folyadékot, ami lassan szétterült alattam a padlón. Holnap már egy újabb jövendőbeli fog a helyemen feküdni, mi pedig várjuk öt csendben a szénaboglya alatt.