Kedvencekhez adás
50

Cryptic Writings

Fekete fagy

Hideg van. Kint és bent is. Bőröd borsódzik, ahogy a konyhaablakból meredten figyeled a szürke paneltömbök szorításában nyomorgó játszótér deres gyepét. A radiátor fűtőtesteinek hője alig jut el hozzád, ahogy a vörösen izzó, erőlködve felfelé kapaszkodó napkorong sugarai is csak halványan pislákolva tapogatóznak a házak között, melegük elhal a hűvös hajnali levegőben, a fagyott földön vagy hideg fémnek, betonnak ütközve.

Szorosabbra húzod magadon a köntösödet, és száraz szemekkel nézed tovább a néptelen lakóparkot, a rozsdás mászókák és korhadt fapadok csendéletét, miközben a dobhártyádban ütemesen ismétlődik a kotyogás. Orrodba lassanként bekúszik az ismerős illat, amely minden reggel bársonyos simogatással és édes ígérettel köszönt, hogy aztán a nap során még oly sokszor kacsintgasson feléd kacéran. A tűzhely LED kijelzőjére pillantasz, holott felesleges, magadtól is tudod, hogy itt az idő, hisz annyiszor csináltad már, hogy rég a biológiai órádba égett. Kopottas papucsodban a konyhapulthoz csoszogsz, még egyszer mélyen beszívod az illatát, mielőtt kitöltöd a fekete vért a fehér kerámia csészédbe.

Valójában nem is mindig fekete, ahogy most sem, jól tudod, mégis így nevezted el, mert mindig a legsötétebb a legerősebb, és mert titkon különleges elégedettséggel tölt el, hogy te, sokakkal ellentétben, imádod éjsötét változatának száraz keserűségét is. Még egyszer, évekkel ezelőtt született meg a fejedben a név, egy hasonló ritka pillanatban, mikor ugyanígy nem tempóztál sebesen az idő folyásában előre, hanem – nem törődve örök árjával – elmerengtél magadban. Ilyenkor a gondolataid szabadon kalandoznak, nem köti őket gúzsba a kötelező fókusz, és aznap egy hasonlóan forrón gőzölgő csésze felett messzire jutottak, fel a felhők fölé, egy másik világba, ahol istenek viszálykodtak hatalomvágyból, kapzsiságból, féltékenységből, gőgből és büszkeségből vagy szerelemtől fűtve. És ahogy ezer meg ezer emberöltőn át vívták harcaikat, sebeikből fekete vér serkent és hullott alá fekete könnycseppekben a földre, majd szivárgott be a talajba, hogy aztán sárgás vagy pirosas bogyókat termő, ártatlannak és átlagosnak látszó cserjék serkenjenek belőle. Azonban a főzés és a pörkölés újra előcsalja a sötét és forró vért apró gyümölcseikből, és ha kábán összetörve heversz a padlón, mágikus ereje akkor is percek alatt felkapar és összerak, semmissé teszi tompaságod, és életet lehel fáradtan akadozó és ki-kihagyó agyadba. Leple alatt elmédélénk illúziót él, pihent, mint a legédesebb és kiadósabb alvásod után, amelynek már idejére sem emlékszel, olyan rég volt, vagy mert talán egy ködös álomkép csupán és soha meg sem történt. Érzékeid élesek, és gyorsnak, erőteljesnek érzed magad, akár a képzeletedben élő istenek a fellegek felett. Olyan, mint egy apró újjászületés – fut át az agyadon, és halványan elmosolyodsz a gondolatra, talán így is van: talán számtalanszor buktam már fel, haltam már meg, és a fekete vér támasztott fel minden egyes alkalommal.

Tudod, hogy áthatja az életed, nem egyszer töprengtél már ezen kósza percek alatt, miközben kortyolgattad. Alig több mint egy évtizede láttad meg először a napfényt, de már a reggeli rituálé része, sőt fénypontja volt, és mikor az első meghívott egy csészére belőle, te meséltél neki lelkesen árnyalatairólés fajtáiról, ismerted már kívül-belül, még ha titkos eredettörténetét csak évekkel később is szülted meg, és azóta sem beszéltél róla soha senkinek.És mikor felébredtél az éjszaka után, melyen a legintimebb egyesülés misztériuma halt el fájdalom és egy különös földöntúli érzés keverékében és csorgott el a belső combodon apró patakokban végigfutó vérrel együtt, ő teli bögrével hozta a tálcás reggeli mellé neked az ágyba. És biztosra veszed, hogy ha egyszer találkoznál a nagy ővel, a fekete vér ennek is a részese lenne.

Mert ott volt veled egész végig,miközben egyre csak törtettél előre az időben és sebes gátfutással ugráltad az akadályokat, a rengeteget, amit muszáj volt, és a néhányat, amit te választottál, a napi adagod hűséges társként követett és támogatott, erőt adott. Egy ideig, de aztán már nem adagoltad, hanem csak ittad, nem is nézted, mennyit, csak halványan érezted, de azért át így sem lépted a határt, ami elválasztotta a mágikus orvosságot a gyilkos méregtől. Kötéltáncot jártál, gyönyörűt, és sose maradt el a taps a végén, nem szűnt meg a szíved a verni, nem akadt el a lélegzeted egyetlen végzetes pillanatra sem, ha néha-néha meg is inogtál a magasban, azt csak kevesen vették észre, és le sosem zuhantál. Sikert sikerre halmoztál és mellette nem csak lélegeztél, hanem fel-felvillanva éltél is, ám mindkettőnek ára volt, éber percek, órák, napok és hónapok, de a fekete vér ebben is segített. Persze sosem hitted igazán, hogy vele átverheted a vasfogú és szüntelenül őrlő időt, de időként kellemes volt ebbe a lágy illúzióba burkolóznod, a lelked mélyén tudtad, hogy csak saját magadat, a belső órádat csapod be, de amíg érezted, meddig szabad elmenned, működött: elérted, amit kellett és amit akartál.

Persze sosem hitted magad különlegesnek, hiszen a fekete vér már ott van mindenütt, nemcsak a tiédnek, hanem több milliárd másik ember életének is szerves része. Vele kelnek, a fekete vér ébreszti őket, ez tartja őket ébren és éberen, amíg a társadalom megköveteli tőlük, de még az apró szünetekben – mikor lankadhat a figyelem – is előkerül. Ha nem is isszák, beszélnek róla, ki hogyan szereti, és ki hogyan tudja vagy képtelen elkészíteni. Vagy ha mégsem, akkor ő szól hozzájuk lágy dallamok kíséretében a TV-ből vagy némán, de jelentőségteljesen az útszéli óriásplakátról. Behálózza a teljes rendszert, örök lendületben és gyors mozgásban tartja azt a hatalmas kiborg szörnyeteget: akkor is ott van, mikor milliókról vagy emberéletekről döntenek.Ott van a több milliárd másik ember életében. Élnek vele, mert csak ezzel szerezhetnek még többet a világ legértékesebb kincséből, még ha saját maguktól is lopják el azt. Néha elmélázol azon is, vajon hányan tudják, hogy valójában önmagukat fosztják ki, de pár durva tipp után feladod és vállat vonsz, és máris máson jár az agyad.

Felemeled a csészédet, és lassan, a belőle áradó gőzt és bő aromát magadba szívva, a szádhoz emeled, majd belekortyolsz.

Hosszasan ízlelgeted, pedig ismered már jól pörkölt, mégis édes és krémes karakterét, de ki akarod élvezni minden egyes cseppjét. Végül elengeded, hagyod, hogy végigszáguldjon a nyelőcsöveden, és belülről melegítsen át. Már nem fázol, és még pár korty után lángok lobbannak a szívedben is, mire az vadul zakatolva kezdi pumpálni a vért a tagjaidba és az agyadba. Érzed, ahogy a fekete vér mágiája hirtelen, mégis simán, alig észrevehető átmenettel ébreszt fel, és halványan elmosolyodsz. Nem először éled át, sőt azt is tudod, nem csak a fekete vér képes erre, hiszen ott vannak az új idők bájitalai, ám ezek a szemedben mind az új idők hamis kultuszainak szintetikus kotyvalékai. Hiába imádják annyian a színjátszó tüzet, karmos szörnyetegeket vagy szárnyas bikákat, műanyag keverékeik taszítanak téged, és tartasz is tőlük. Nem ismered sem őket, sem érthetetlen, bizarr nevű alapanyagaikat.  Hiszed, hogy veszélyesebbek, és főképp alattomosabbak, mint a fekete vér, az egyetlen igazi serkentő varázsital, a mágikus turbóbefecskendezés a szívedbe, a szeretett, iható dinitrogén-oxidod, mely röpít előre, hogy mindig a várt időn belül fusd meg a körödet, és trófeát trófeára halmozhass, amíg nem hibázol valami végezeteset. Amíg minden féktáv és kanyarbevétel tökéletes, amíg nem léped át azt a bizonyos halvány határvonalat és fel nem robban a motor, trófeát trófeára halmozol a szinte egymást érő, villanásnyi szünetekkel tagolt versenyeken. Díjaid egyre csak gyűlnek, ahogy száguldasz előre az idő sodrásában, tőlük roskadozik vén, plafonig érő polcod, mely előtt állva magadban mindig lerovod tiszteleted és hálád a fekete vér előtt, de csak röviden, aztán máris rohansz tovább. A világ összefolyik a szemed sarkában, homályos ködben suhan el melletted élesen kiemelve előtted utadat és elmédben tisztán formát öltő célodat. Érzések, rezdülések, színek, képek és hangok, a világ részletei születnek meg és halnak el körülötted számodra szinte teljesen észrevétlenül milliszekundumok alatt: áldozatok újabb és újabb díjakért. De vajon megéri-e? – fut át az agyadon hirtelen. Azonban nem töprengesz el rajta, biológia órád most is másodpercre pontosan ébreszt, és kiszakít merengésedből. Gyorsan kihörpinted az utolsó cseppeket is a csészéből, majd energikusan pattansz fel a konyhaasztaltól és a szobádba sietsz, készülődni kezdesz.