Cseresznyevirág-szirmok

Lelyma

Igazság

2019. június 27.

I’ve been waking up drenched in sweat

All my dreams, full of my regret

I keep hearing what my mother said

Eyes are open, all I see is red

Sasuke egy éles sikolyra ébredt.

Rémülten nézett körbe, de nem látott semmit három szürke kőfalon kívül. Koszos és nedves szalmán feküdt. Értetlenül és zakatoló szívvel körbejáratta a tekintetét újra a helyiségben. Egyértelműen egy hasonló pincében volt, mint amilyenbe Sakurát zárták, azzal a különbséggel, hogy az övé teljességgel nélkülözött bármiféle tárgyat. Sem polcok, sem orvosi eszközök, sem halványan pislákoló gyertyafény, de még egy szék sem volt a cellájában.

Mert tudta, hogy egy cellában van. Csak nem értette, hogyan került oda. Lassan ülő helyzetbe tornázta magát, az egész teste sajgott. Nehéz láncok csörgését hallotta, és szinte az ajkába kellett harapnia, hogy ne ordítson fel dühében. Villámokat szóró szemmel vizsgálta meg a bilincset a jobb bokáján. Nem csak, hogy bezárták, de még le is láncolták. Meg fogja ölni ezért… hogy kit is pontosan, azt még nem tudta, de Kabuto első volt a listáján.

Az utolsó, amire emlékezett, hogy otthagyta a lányt a patkánnyal, aztán… Aztán.
Amikor kilépett az ajtón, egy egész seregnyi maszkos őr fogadta őt, és hiába próbálta meg felvenni velük a harcot, a menekülés és a győzelem esélye kicsi volt. Inkább lehetetlen.
Egy tucatnyival talán el tudott volna bánni, de ezek többen voltak – sokkal többen. Főleg, hogy a meglepetés erejével támadtak, Sasuke tudta, hogy semmi esélye nem volt. De attól még, ez nem fájt kevésbé a büszkeségének.

Kabuto tehát elárulta. Nem kellett volna meglepődnie ezen. Nem is csodálkozott, ha őszinte akart lenni magával. Viszont igenis tennie kellett volna valamit. Mondjuk, nem a kígyó halálát előtérbe helyezni, hanem vigyázni Sakurára. A lány az ő hibájából került ebbe a helyzetbe, ha valami – bármi – történne vele… Soha nem bocsátaná meg magának.

Nem mintha egyébként megbocsátana.
Ez a gondolat mélyen befészkelte magát a fejébe, és szinte meg is rémült. A sikoly.

A sikoly, amire ébredt, nem álom volt. Nem is tőle származott. Sakura volt.
Elfogta a hányinger.

Sakura a patkánnyal volt, ebben biztos volt. A hőmérsékletből ítélve, Sasuke cellája egy szinttel lejjebb volt, mint a lányé, szóval a hangokat a feje fölötti zárkák felől hallotta. Az építészet nem volt a kígyó erőssége, ez magyarázhatta a szegényesen és rosszul kialakított börtönrendszert. Vagy az, hogy kegyetlen volt, és az idelátogatókat soha nem tervezte hosszú távon vendégül látni. Sasukénak volt egy tippje, melyik a valószínűbb.

Majdnem elfogta a pánik, a megszokott hűvös gondolkodása cserben hagyta. Fogalma sem volt, mit tehetne ebben a helyzetben. Persze, ha jönne valami őr, akár ránézni, akár ételt hozni, könnyűszerrel kiüthetné és leszerelhetné, ezzel zöld utat nyerne a szabadság felé. A gond csak az volt, hogy ezt Orochimaru, vagy Kabuto – akármelyikük is zárta be – tökéletesen tudták. Ezért jó eséllyel nem számíthatott semmiféle látogatóra a következő napokban. Pár nap étel nélkül. Élt már túl rosszabbat is, gondolta fanyarúan. És garantáltan jobban járt még ezzel is Sakuránál.

Frusztráltan beleütött a kemény falba. Majd újra. Újra és újra. A fehér bőre azonnal felszakadt, ezzel szabad utat engedve a vérének, ami most apró patakocskaként folydogált le a csuklója ívén. Ki fog innen jutni.
Nincs az az isten ezen a világon, hogy ő megengedje bárkinek is, hogy fogva tartsák, leláncolják, éheztessék. És bántsák Sakurát – következmények nélkül.

Minden porcikája sajgott, biztos volt benne, hogy az őrök jól ellátták a baját. Sőt. Valószínűleg azután sem hagyták abba, hogy ő elvesztette az eszméletét. Érezte, ahogy a gyilkos dühe csak egyre erősebb és erősebb lesz. Mindegyiket egyesével fogja megfojtani a saját két kezével.

Amikor meghallotta Sakura újabb sikolyait, ez a gyilkos dühe megtízszereződött. Kabutóval is jó hosszan el szeretett volna… játszadozni.

Sasuke, pillanatnyilag félretéve az elvakult haragját, megpróbálta kitépni a láncot a falból. Amikor az egy centit sem mozdult, megfordult amennyire tudott, a talpát a falhoz szorította és újra próbálkozott. Pár perc sikertelen erőlködés és káromkodás után kifulladva ült a sarkára.

Még mindig be volt zárva a sötétben, a sharinganjainak hála látott valamennyire, de nem volt tökéletes. Egyedül a sötétségben, egy hideg cellában, láncokkal a bokája körül – így végezte Uchiha Sasuke. Fáradtan felsóhajtott. A fejét a nedves falhoz döntötte a háta mögött, és úgy döntött, pár óra alvás után újra próbálkozik. Hátha visszanyeri az erejét, és a sérülései is jobb állapotban lesznek, amikor felébred.

Már majdnem hagyta lecsukódni a szemeit, amikor újra Sakura hangja hasított a csendbe. Megfeszült, és ökölbe szorította a kezét, de tudta, hogy innen nem tud kitörni. Legalábbis most nem. Még nem, biztatta magát.

Nem szerette a sötétet, pedig valamiért mindenki egyértelműnek gondolta volna. Nem is utálta, ez tény, néha jól esett, ahogy a bársonyos, puha feketeség körbeölelte, de… Most nem ez volt a helyzet. Most nem ő választotta a sötétet. Valaki bezárta oda.

Fészkelődött egy darabig, igyekezett a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni – már amennyire a körülmények engedték. Érezte, ahogy a cafatokban lévő felsője nedvesen tapadt a hátához. Nem volt egy kellemes érzés a hideg verítékben fürdeni, nem beszélve a valószínűleg borzalmas álmáról, amiből Sakura hangja szakította ki. Sasuke hálát adott, hogy gyorsan el is felejtette, és nem is fog rá emlékezni soha többé. Ne szerette újraélni az álmait, főleg, hogy azok többnyire félig-meddig a valóságon alapultak.

Hirtelen észrevett valamit a földön, a combja mellett. Egy piszkosnak tűnő papír volt az. Biztosan az előbb esett ki az elszakadt ingujjából. Elakadó lélegzettel vette kézbe, a kissé lekopott legyezőn párszor végigsimított az ujjával. Ezt adta neki az az idegen a réten. Eddig nem akarta – merte – kinyitni, hiszen… Hiszen, ki tudja, mi állhat benne.
Hiszen a klánja címere van rajta.
Hiszen az a férfi megölte magát, amint átadta.
Ez mind semmi jót nem jelentett.

Szinte remegő kezekkel szakította el a papírt, majd félredobta a tekercset tartalmazó vastagabb papírt. A legyezővel együtt. Nem számított már semmit. Hiszen úgyis ő volt az utolsó belőlük.
Hiszen úgyis vele fog kihalni az egykor szinte fejedelmi családjuk. Hiszen csak egy semmirekellő volt. Akinek már amúgy is meg kellett volna halnia, csak hiba csúszott a gépezetbe. Csak valamiféle beteg vicc – a véletlen – miatt volt csak még életben.

Keserűen felnevetett a sötétben, magában csodálkozva a hangja karcosságán. Széthajtogatta a papírt és megrökönyödve szemlélte a hosszú sorokat. Úgy számolta, ha kitekerné az egészet, akár a szemben lévő falig is elért volna. Mégis mit akarna bárki mondani neki? Ennyi mindent? Miért?

A szemét kissé erőltetnie kellett a sötétben, de végül nagyot sóhajtva nekilátott. Úgy sem volt nagyon más, amit tehetett volna. És nem halogathatta már tovább.

Az első bejegyzés sok-sok évvel a születése előtt lett írva. Vagyis lehet később írták rá a szóban forgó papírra, de a dátum legalább száz évvel korábbi volt.

A tekintete végigfutott a sorokon, most még csak több dátumot keresve. Rengeteg volt belőlük. Amikor elért a mészárlás napjához, kiszáradt a szája. Tekerte volna tovább a papírt, amikor észrevette, hogy az volt az utolsó sor.

Aznap ért véget minden, úgy tűnt. Ironikusnak találta.

De ugyanakkor nem tudott szabadulni attól a jeges érzéstől, ami befészkelte magát a gyomrába, és ami összeszorította a szívét.

Visszahajtotta a végét, és újra a legelejét fogta kézbe. Vett egy mély levegőt, és megint ránézett az első dátumra. Olvasni kezdett.

***

Narutónak igaza lett. Tényleg odaértek két nap alatt.

Sokkal rövidebb idő alatt tették meg a négynapos utat, aminek örülniük kellett volna, de ehelyett órák óta kellemetlen csend feszült közöttük. Neji és Naruto csak akkor lassított a tempón, amikor a fák közül kiérve már megpillantották a fogadót, ahová igyekeztek.

Szavak nélkül megbeszélték, hogy nem keltenek feltűnést, ezért külön-külön mentek be, pár órányi eltéréssel. Shikamaru Inóval, Hinata és Neji együtt, míg Naruto vállalta a magányos vándor szerepét. Bár az évnek ennek a szakaszában nem volt túl sok a vendég, azért abban egyetértettek, hogy nem árt az óvatosság.

Már vacsoraidő volt, mire mindannyian elrendezték a dolgaikat és megkapták a szobájukat éjszakára. Úgy döntöttek nem a szobájukban esznek, ki tudja, mi mindent tudhatnak meg a hosszú asztalok mellett ülve a többi utazótól. Ezzel is csak időt spóroltak az Akatsuki után való kérdezősködéssel kapcsolatban, szóval mindenhogy jól jártak.
Mint kiderült, nagyon jól döntöttek.

Shikamaru éppen a vízízű levesét kanalazta, amikor meghallott egy beszélgetésfoszlányt pár székkel arrébb. Az állával intett Nejinek, mire a férfi véletlenül leejtette a villáját, amit Ino a lábával pontosan a három beszélgető férfi melletti asztal alá rúgott tovább. Szinte egy lépésnyire landolt a célszemélyektől. Mindegyiken fekete csuklyás felső volt, fekete nadrággal. Valamiféle egyenruhának tűnt. Neji szégyenkezést színlelve odasétált, és nehézkesen lehajolt érte, miközben hallgatózott.

– …és láttad volna az arcát! – nevetett az egyik, majd nagyot húzott a kezében lévő pohárból.

– Ne is mondd, évek óta vártam, hogy behúzhassak annak az arrogáns baromnak – csapott az asztalra a társa. – Egyébként is, mire volt olyan nagy pofája? Mert ő az utolsó a klánjából? Én azt inkább szégyellném.

– Meg mert vörös a szeme – röhögött fel a másik. – Hát, nem sok hasznát vette a minap. Jól elbántunk vele.

– Csak azt sajnálom, hogy azt a rózsaszín szukát a mester megtartotta magának…

Neji visszalépett, de Shikamaru feszülten figyelte a férfi sápadt ábrázatát. Nem mintha máskor olyan pirospozsgás lett volna a Hyuuga, de most a szokottnál erősebben szorította össze a száját.

– Új terv kell – suttogta, amint visszaült a helyére, mire Ino aggodalmasan összenézett Hinatával.

– Mit hallottál?

– Semmi jót – közölte Neji rezzenéstelen tekintettel. – Szerintem… Nem, biztos vagyok benne, hogy Sakura Sasukéval volt. Vagyis, van. Orochimarunál.

– Tessék?!

– Naruto, halkabban, az istenért!

– Hogy… Honnan… Te jó ég, ez biztos? – kérdezte Ino elveszetten.

– Igen.

– Ugye tudod, hogy nem alapozhatunk egy teljesen új tervet pár részeg idióta beszélgetésére? – Shikamaru, mint mindig, most is próbált ésszerű maradni.

– Hidd el, tudom, hogy hangzik. De…

Neji félbeharapta a mondatot, amikor meglátott egy kisfiút az asztaluk mellett. Hirtelen nem is tudta, mióta állhatott ott a fiú, mert annyira jelentéktelennek tűnt. Nagy szemeivel csak nézte őket, majd megköszörülte a torkát, és intett nekik a kis kezével.

– Hanát keresitek, ugye? – mikor a többiek csak néztek rá csodálkozva, lesütött szemmel folytatta. – Nem ez az igazi neve, tudjátok, csak én így neveztem el, mert rózsaszín a haja. Sose láttam még senkit olyan hajjal, és én is hallottam mit beszéltek az ijesztő, feketeruhás emberek. Hana keresett valakit, de szerintem bajba került.

– Hana? – nyögte ki végül Naruto hitetlenkedve.

– Sakura? – nézett a szőkére Shikamaru. – Mennyi lehet ennek az esélye?

– Beszéltél ezzel a… Hanával? – kérdezte Ino, megpróbált mosolyogni a kisfiúra, de a mellette ülő Shikamaru fintora elárulta, hogy nem sikerült valami jól. – Mondott neked valamit?

– Sok mindent mesélt – csillant fel a fiú szeme. – Mesélt két barátjáról, és… Ó, és egy igazi ninja volt!

– Sakura – jelentette ki Hinata egyszerűen.

– Sakura – sóhajtotta Shikamaru. – De Orochimarunál…?

– A közelben kell lennie – mondta Neji, miközben odacsúsztatott pár érmét a kisfiúnak. – Megtaláljuk.

– De Sasuke…

– Naruto, most felejtsd el azt az idiótát! Hogy lehetsz ekkora idióta, még ilyenkor is vele foglalkozol? – ripakodott rá Ino.

– Most akkor, melyikünk az idióta? – nézett rá fáradtan Naruto.

– Természetesen mindketten – fintorgott Ino. – Annyi különbséggel, hogy ha találkoznék Sasukével, belőle a szart is kiverném.

– Sakura miatt? – kuncogott fel Hinata.

– Is – vonta meg a vállát a másik lány.

***

Sasuke még mindig a sötétben ült. Talán órák, talán napok óta.  Semmilyen fényforrás nem volt a hideg cellában, a sharinganjait pedig pihentetni akarta.

Nem, igazából az elméjét akarta pihentetni.
Lassan az arcához emelte a kezét, és keserűen mosolyogva állapította meg, hogy sírt. Talán az elmúlt órákban – napokban – egyfolytában folyt a könnye. Csoda, hogy még nem fogyott el, gondolta.

Minden, amit megtudott… Vagyis, elolvasott. Csak elolvasta, ez még nem jelentett semmit.
Nem lehetett biztos benne, hogy igaz volt-e. Hogy az igazságot olvasta, vagy csak egy változatát. Vagy teljes hazugságot. Addig nem ért rá ezen ennie magát, szóval úgy döntött pillanatnyilag jobban jár, ha csak száműzi ezt az egész… Ezt a szörnyű történetet az elméje egyik eldugott részébe.

Mivel csak egyetlen ember volt már ezen a földön, aki meg tudná mondani, hogy igaz-e…

Uchiha Itachi.

Most már igazán meg akarta találni a bátyját.

De ahhoz az kellett volna, hogy ne egy sötét cellában üljön a hideg kövön, leláncolva. Tehát itt volt az idő, hogy tegyen valamit.

Ha napok nem is teltek el, Sasuke biztos volt benne, hogy legalább egy nap eltelt azóta, hogy bezárták oda. És lehet, hogy tényleg éheztetni akarták, de azt is nagyon jól tudta, hogy Orochimaru nem hagyná, hogy kárt tegyen a testében – mert a kígyó felfogása szerint, az majd úgyis az övé lesz.

Szóval Sasuke végre kiötlött egy tervet. Nem volt túl bonyolult, de szinte dühös volt magára, amiért ez meg sem fordult korábban a fejében. Tudta, hogy az ajtaja előtt legalább kettő, de lehet, négy őr is áll, ezért kikiabált nekik.

– Kabuto – a hangja reszelős volt. – Ha nem jön félórán belül, a saját kezemmel tépem ki a szívem, és Orochimaru nem fogja tudni elfoglalni az utolsó Uchiha testét. Nem szoktam viccelni.

Nem érkezett válasz. Azonban Sasuke tudta, hogy elérte a célját, mert az ajtó elől sugdolózást hallott. Majd léptek távolodását. Tehát az – egyébként teljesen alaptalan – fenyegetése megtette a hatását. Nem is kellett félórát várnia, pár perc múlva már két embert hallott közeledni az ajtó mögül a folyosón.

Zörgött a kulcs, majd valaki benyomta a nagy vasajtót, és Kabuto belépett az apró helyiségbe. A kezében tartott fáklya csak az arca egyik oldalát világította meg, emiatt még groteszkebbnek tűnt a mosolya.

– Drámai, mint mindig, Sasuke-kun – kuncogott a patkány, majd becsukta maga mögött az ajtót. – De nem gondolod, hogy ez szívkitépős-dolog kicsit sok volt?

– Idetoltad a képed, nem?

Kabuto csak felnevetett. Sasuke rávillantotta a sharinganját, ami furcsa színnel világított a félhomályban. Milyen ostoba, gondolta a fiú.

Kabuto hirtelen észrevette, hogy Sasuke szabad, a láncai sehol. Rémülten pillantott körbe menekülő utat keresve, de az ajtó eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Csak ugyanolyan sötét fal állt ott a helyén. Újra az Uchihára kapta a tekintetét, de ő már nem volt ott előtte a földön. Pont a szemben lévő falnál állt. Kabuto tágra nyílt szemekkel lépett hátra, most ő simult a nedves falnak ott, ahol eddig Sasuke ült.

Sasuke unottan figyelte, ahogyan a patkány ide-oda kapkodja a tekintetét, majd rémülten felé hátrál. A fiú lassan leakasztotta az derekán lévő kulcscsomót, majd miután megtalálta a megfelelőt, könnyedén megszabadult a bilincsétől.

Kissé szédelegve állt fel, hiszen napok óta nem evett rendesen. Kabuto elé sétált, majd kivette a kezéből a fáklyát és a nadrágjához érintette. A lángok könnyedén belekaptak a szövetbe.
Kabuto már csak az égető fájdalomra és a cellaajtó hangos csattanására tért magához a genjutsuból.

Sasuke egy pillanat alatt kiütötte azt a két őrt, aki az ajtó előtt állt, majd végigrohant a folyosón. A lépcsőfordulóban megtalálta egy ládában a fegyvereit. Gyorsan a derekára csatolta a katanáját és két kunait, majd folytatta az útját.

Egy emelettel feljebb megtalálta azt a cellát, hová Sakurát először vitték, de üres volt. Az egész folyosó kongott az ürességtől. Tovább futott. Útközben minden ajtót berúgott, a türelme rohamosan fogyott.

Végül megtalálta. Még csak be sem volt csukva.

Ami rosszat jelentett. Azt, hogy Kabuto még csak nem is aggódott, hogy Sakura valahogy megszökne. Az ajtót félig kiszakította a helyéről, de ez a legkevésbé sem érdekelte.

Rögtön Sakurához futott, aki egy székhez volt kötözve itt is. Nem volt ideje megvizsgálni a sérüléseit, most csak az számított, hogy kijussanak onnan minél hamarabb.

Sasuke elvágta a köteleket, majd a karjába kapta az eszméletlen lányt. A legközelebbi hátsó kijárathoz futott, folyamatosan a háta mögé pillantgatva. A vízesése mellett haladtak el, és Sasuke csak arra tudott gondolni, hogy mennyire nem fog hiányozni neki semmi innen. Még csak a vízesés sem, amit majdnem minden éjszaka meglátogatott. Abszolút semmi.

Amikor már alig látszott a félig földbe vájt épület, Sasuke megengedett magának pár pillanatnyi pihenőt. Igazán szüksége volt rá, hiszen alig kapott levegőt. Talán soha életében nem futott ennyire gyorsan. Magát sose féltette ennyire.

Óvatosan letette Sakurát a földre, hátát egy fának támasztva. Nem volt szándékában visszamenni a rejtekhelyre. Orochimaru… Még megölheti később is a kígyót, gondolta. Most az volt a legfontosabb, hogy biztonságos helyre vigye Sakurát. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a sérüléseit, amikor mozgást látott a szeme sarkából.

Négy feketeruhás alak rohant feléjük. Már nem is voltak messze. Sasuke dühében majdnem felüvöltött. Végül nagyon gyorsan végiggondolta a helyzetet. Ő elbánhat velük könnyedén, de ha még több bukkan fel… És utolérik őket…
Sakura nincs magánál, az összes holmiját elvették, nem tudja megvédeni magát.
Azonban…

Egy pillanatig kétkedve méregette a katanáját, majd kivonta a tokjából, és a földbe szúrta Sakura mellett. Ha vele bármi történne, Sakuránál legyen fegyver, gondolta. Ezután Sasuke fogta magát, és elindult visszafele a vízesés mellett, hogy szembeszálljon a kígyó csatlósaival, nem mással, mint kettő darab kunaival a kezében.