Kedvencekhez adás
206

Cseresznyevirág-szirmok

Miattad

Every day discovering something brand new

I’m in love with the shape of you

Már egy hete járta az erdőt, ha jól számolta. Már egy hete nem látott egyetlen emberi lényt sem. El kellett rejtőznie, meg kellet lapulnia. Most viszont elfogytak a készletei, ideje volt, hogy találjon egy fogadót legalább pár napra. Reménykedett, hogy ott majd kérdezősködhet az Akatsuki után. Eddig nem is vette a fáradságot, tudta, hogy mindig vándorolnak, nehogy rájuk bukkanjanak. Ahogyan azzal is tisztában volt, hogy egyetlen szervezet sem létezhet főhadiszállás nélkül. Tehát kell lennie egy helynek, ahol legalább bizonyos időközönként találkoznak. És Sakurának pont ennek a megtalálása volt a célja.

Először úgy tervezte, hogy Itachit kutatja fel, de rájött, hogy a tervéhez szükséges Pain jóváhagyása, ha nem akar meghalni idő előtt. Márpedig az nem szerepelt a tervében.

Az egyik tölgyfa tetejéről kiszúrt egy apró fogadót a fák sűrűjében. Lehet, ha a földúton ment volna, észre sem veszi.

Az álarcát beleejtette a táskájába, és szorosan összehúzta a köpenyét, majd felvette a csuklyát, ami szinte az egész arcát eltakarta. Nincs semmi szükség arra, hogy az emberek megtudják, hogy egy elit ANBU sétálgat közöttük, főleg, hogy Konohában valószínűleg már keresik. Tudta, hogy bízhat a barátaiban, és addig késleltetik az elkerülhetetlent, ameddig csak lehet, de nem volt szokása túlbecsülni a képességeiket. Tisztában volt vele, hogy egy hét az mit jelent. Főleg egy ANBU esetében. Mostantól valószínűleg vagy missing-nin lett és bekerült a Bingo-könyvekbe, vagy pedig halottá nyilvánították. Nem is tudta, melyik a jobb.

Lassan belökte a rozoga ajtót, ami úgy nyikorgott, mintha évszázadok óta még csak be sem olajozták volna. Lehet így is van, gondolta fanyarúan mosolyogva magában Sakura.

Olyan ricsaj uralkodott a fogadó belsejében, csoda lett volna, ha valaki észre is veszi, hogy bejött. Már késő délutánra járt az idő, szürkület volt. A bent lévők háromnegyede már nem józan, állapította meg elégedetten. A szaké az szaké, és aki ilyen helyen így tud mulatni, annak nem egy-két pohárral kellett ledöntenie. Annál jobb, gondolta, minél kevesebben veszik észre egyáltalán a jelenlétét.

Otthonosnak is lehetett volna nevezni a helyet, ha nem lettek volna ott a részeg földművesek és egyéb utazók, akik bemocskolták az idillt. Látszott az asztalokon és székeken, hogy valaki nagy odafigyeléssel faragta őket. Mostanra elcsúfították a késnyomok. A világossárga falakon, a piszok és por alatt festmények lógtak, leginkább amatőr képek lehettek, állapította meg Sakura.

Halkan elsuhant az asztalok mellett, senkinek nem nézett a szemébe, ennek ellenére páran rajta felejtették a tekintetüket. Hiszen ő egy idegen, aki alkonyattájt esett be egy ilyen kis elhagyatott helyre. Aki körül úgy lobogott a köpenye, mint a folyékony sötétség, és egyben kifizetett három éjszakát, az nem mindennapi teremtés. Az emberek, legyenek akármennyire együgyűek is, ezt megérzik. Ezt Sakura is tudta jól.

Pontosan ezért húzódott be a legsötétebb sarokba, miután azt mondta neki a pultos, hogy kell egy kis idő, míg előkészítik a szobát. Igyekezett láthatatlanná válni, ugyanakkor rendelnie is kellett valamit, hogy ne tűnjön még jobban ki.

Olcsó szakét kért meg egy pohár vizet. Felvizezte a szakét, mint aki csak túl körülményes lenne, azonban amikor senki nem figyelt, az ablak mellett álló szobanövényre löttyintette. Elnevette magát a gondolatra, mit szólna ehhez régi mestere, Tsunade, aki nagy iszákos hírében állt, akármennyire is szerette volna ezt lemosni magáról. Micsoda pazarlás, mondaná.

Tizenhat évesen nem ihatott volna egyébként se. Nem mintha ez tartotta volna vissza. Nem szeretett volna lerészegedni egy ilyen helyen.

Várakozás közben azon töprengett, hogy lehet be kellett volna festenie a haját. Túl feltűnő ez a rózsaszín. Nem mászkál minden második ember rózsaszín hajjal. Amatőr hiba, hamarabb kellett volna gondolni rá.

Látta, hogy egy vékony, barna hajú lány közeledik. A keze észrevétlenül az egyik kunai felé mozdult. Ugyanaz a lány volt, aki kihozta neki az italát. De akkor is, inkább féljen, mint megijedjen. Menekülőben volt, és egyúttal üldöz is valakit. Veszélyes ilyenkor óvatlannak lenni.

Azonban a lány csak bizonytalan mosolyra húzta a száját, amikor meglátta, hogy Sakura az oldalához kap, majd halkan megszólalt:

– A szobája készen van. Kérem, kövessen – Sakura komótosan felállt, majd lenézett a nála alig pár centivel alacsonyabb lányra.

Megállapította, hogy szép barna szemei vannak, és kedves arca. Nem lehetett sokkal idősebb nála. Biccentett, mire a lány elindult a lépcsők felé.

Nesztelenül követte, miközben a lány védtelen hátát nézte. Fel nem tudta fogni, hogy lehet valaki ennyire felelőtlen. Olyan könnyen elintézhetné, senki nem venné észre. Legalábbis reggelig semmiképpen. Megcsóválta a fejét a gondolatra, nem volt szüksége rá, hogy még másokért is aggódjon.

Benyitott a szobájába. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor konstatálta, hogy nem olyan rossz, mint amire számított.

Úgy számolta, hogy még pár éjszakát békésen végigaludhat, ameddig nem érintkezik senkivel. Négy napra foglalt szobát. Egyrészt ennyire tellett a szállásra szánt pénzéből, másrészt reménykedett, hogy négy nap alatt fel tudja tölteni a készleteit.

***

Kabuto dühösen csapta be a szobája ajtaját.

Orochimaru karjával nem tud mit kezdeni, ezt eddig is tudta, azonban mostanra rájött a mester is. És ez a végletekig kikészítette mindkettejüket.

Az idő egyre csak telt, és Orochimaru türelme elpárolgott. Szorította az idő, hiszen új test kell neki, azonban ahhoz, hogy el tudja foglalni az ifjú Uchiha testét, saját magának kell megformáznia a kézjeleket. Amire lebénult kézzel képtelen.

A kígyónak legfőképp eszetlen és együgyű csatlósai voltak, párat leszámítva, azonban azok sem az orvostudományban remekeltek. Éppen ezért lett Kabuto a jobb keze. Csatlakozott mindenféle őrült kísérletéhez, mindemellett tehetségesnek is mondható. Azonban annyira nem, hogy képes legyen meggyógyítani Orochimaru karjait, amik hála Harmadik jutsujának, úgy tűnik örökké élettelenül fognak lógni a teste mellett.

Kabuto tudta, hogy nem késleltetheti tovább. Hiába húzta volna az időt, Orochimaru rájött, hogy még kedvenc kis tanítványának sincs a birtokában a tudás, amellyel meg lehetne őt gyógyítani. Ezidáig csak megoldásokat, gyógyírt kerestek, de minden kudarcba fulladt.

Orochimaru fejében ott motoszkált a gondolat, hogy valószínűleg egyetlen egy shinobi lenne képes őt meggyógyítani. Ahogyan azzal is tisztában volt, hogy ez a bizonyos személy inkább vágná le a saját karját, hogy segítsen neki. Csapattársi kötelékek ide vagy oda.

Azonban neki is kellett lennie egy tanítványának. Találkozott is vele. És nyilván a legjobb mester minden tudását átadja a tanítványnak.

Kabuto idegesen rúgott az asztalba. Fel nem tudta fogni, hogy gondolhatta, hogy majd a Hokage – vagy a tanítványa – segít nekik. Mit gondolt, mi lesz?! Majd szépen megkérik, hogy gyógyítsa meg Konoha legnagyobb ellenségét?

***

Uchiha Sasuke tudta, mit akar.

Ételt, vizet és megölni Kabutót. Valószínűleg ebben a sorrendben. És azt is tudta, mit nem akar. Nem akart még egyszer homokot látni az életben.

Négy órája végzett a küldetéssel, azzal a piti küldetéssel, amivel megbízták. Már otthon lehetne! Erre meg mit csinál?

Próbál kivergődni a futóhomokból. Mire kiért az egyikből bele is esett a másikba.

Tudta, hogy ezek csak az illetéktelen betolakodók ellen nyújtanak védelmet Homokrejteknek, azonban ő éppen ki akart osonni, nem pedig be. Már elvégezte a dolgát a faluban, észrevétlenül bejutott, akkor mégis hogy eshetett bele egy ilyen csapdába?!

Kivergődött a homokból és mozdulatlanul végigpásztázta a területet újabb csapdát keresve. Amikor biztonságosnak ítélte a helyzetet, lépett egy aprót előre. Nem történt semmi. Újabb lépés. Semmi. Elérte a végét.

Elégedetten biccentett. Most már mehet enni, fürödni és megölni Kabutót.

***

Sakura körbekérdezősködött és nem túl feltűnően igyekezte megtudni, hogy az emberek nem láttak-e errefelé egy fekete alapon vörös felhőkkel díszített köpenyes alakot. Annyi emberrel beszélt, és annyi személyes történetet, nevet, úti célt talált ki, hogy már belefájdult a sok hazugságba a feje. Senkinek sem mondta ugyanazt.

A szobájában a piszkos takarón ült, a hallottakon töprengett, miközben a fegyvereit tisztogatta.

Sikerült megtudnia, hogy Homokrejtek délnyugati részéhez van a legközelebb a fogadó. Tehát ez idő alatt végig a határ mentén haladt, de ügyesen elkerülte az ellenőrzőpontokat.

Viszont az Akatsukiról semmi hír. Feszült lett a gondolatra, mi lesz, ha semmi nyomot nem talál? Mit tesz, ha kiderül, hogy nem hogy nem tudja meggyőzni Itachit, még csak meg sem tudja találni?

Kopogás szakította félbe a gondolatait. Sóhajtva felállt, és nagy lendülettel kinyitotta az ajtót.

– Elnézést a zavarásért – vigyorgott rá egy kisfiú a küszöbről. Nem lehetett több tíz évesnél.

– Hát te mit akarsz itt? – kérdezte Sakura tágra nyílt szemekkel.

– Azt hallottam, hogy egy igazi shinobi szállt meg ebben a szobában – nézett csillogó szemekkel –, és szerettem volna a saját szememmel megnézni.

Sakurának vissza kellett fojtania a nevetést. A kisfiú nagyon aranyos volt, és a nyíltsága Narutóra emlékeztette. Arrébb lépett az ajtófélfától, és kitárta az ajtót.

– Szeretnéd megnézni, hogy néz ki egy „igazi shinobi” szobája belülről? – a kisfiú csillogó szemmel bólintott.

– Hogy hívnak, kölyök? – mérte végig a fiút, amint az a szoba közepén földbe gyökerezett lábbal bámulta az ágyon lévő fegyvereket. Rongyos felsőt viselt, mely valaha talán zöld volt, és hosszú sötét nadrágot, ami legalább két számmal nagyobb volt rá.

– Take.

– És mondd csak, Take, mit keresel itt egyedül? A szüleiddel utaztok? – huppant le Sakura az ágyra, és egy kunaival kezdett el babrálni.

Látta, hogy a fiú még mindig csak áll a szoba közepén, és intett neki, hogy üljön le mellé. Take hezitált, pláne amikor meglátta a kunait a lány kezében. Sakura észrevette, mit néz a kisfiú, és vigyorogva ledobta a fegyvert a többi mellé, majd felemelte a kezét, jelezve, hogy semmilyen rossz szándéka nincs. Take erőt vett magán – hiszen végtére is ő akart bejönni hozzá –, és leült mellé a takaróra.

– Szóval?

– Nem ismerem a szüleim. A bácsikámé a fogadó, ő nevelt fel – vonta meg a vállát. – És téged hogy hívnak, onee-san?

– Titok.

– De miért? Én is elmondtam – jelentette ki Take, és tettetett duzzogással elfordult.

– Én egy shinobi vagyok, te magad mondtad. Óvatosnak kell lennem – most nem hazudott.

Végzetes következményekkel járna, ha valaki is tudomást szerezne Haruno Sakura hollétéről. Semmibe sem tellett volna kitalálni egy nevet, ezt ő is tudta, ugyanakkor jólesett neki játszani a titokzatost és kötekedni a kisfiúval.

– Nem mondom el senkinek, esküszöm! – nógatta a kisfiú. Sakura csak határozottan megrázta a fejét, és ő ezennel lezártnak tekintette a témát. Take látta, hogy Sakura megingathatatlan, úgyhogy annyiban hagyta.

– Akkor Hananak foglak hívni – jelentette ki büszkén.

– Miért pont Hana? – mosolyodott el Sakura.

– Mert egy virágra hasonlítasz – nézett rá komolyan Take. – Főleg, hogy rózsaszín a hajad, a cseresznyevirág jut eszembe.

Ha Sakura ivott volna valamit, biztos kiköpte volna, de így csak hitetlenkedve nézett a fiúra. Cseresznyevirág, mi? Lehet a szüleinek is ez járt a fejében, amikor nevet adtak neki. Nagyot sóhajtott és megmasszírozta az orrnyergét, majd elrendezte az arcvonásait.

– Szeretnéd megnézni a fegyvereket? – váltott témát gyorsan.

– Szabad? – csillogott a szeme. Sakura csak bólintott.

– Ez egy katana? – kérdezte áhítattal a szemében Take, miközben az egyik pengére mutatott.

– Nem – rázta meg a fejét nevetve Sakura. – Ez egy kunai. Ez a katana – húzta elő a háta mögül kedvenc kardját.

– Hűha – kiáltott fel izgatottan Take. – Tudsz is vele harcolni? Öltél már meg valakit ezzel? Van neve? És…

– Egyszerre csak egyet, kölyök – emelte fel a kezét Sakura. – Nem, nem tudok vele harcolni, csak azért cipelem magammal, hogy megfélemlítsem az ellenséget…

– Komolyan? De cseles!

– Dehogy – nevetett Sakura. – Persze, hogy tudom használni. És igen, öltem már vele – itt egy kicsit megakadt, nem igazán akart az első ilyen „élményére” gondolni. – Nincs neve. Miért kellene elneveznem egy fegyvert?

– Mert az olyan menő!

***

Amint Sasuke megérkezett a rejtekhelyre, az első dolga az volt, hogy beálljon vízesés alá. Úgy érezte, ha nem ér hozzá víz perceken belül, meghal. Tele volt a haja homokkal. A szájában érezte a foga között a szemcsék finom pattogását, a szeme már vörös volt a sok dörzsöléstől, és az orra is el volt dugulva, alig kapott levegőt.

Tény, hogy volt már sokkal rosszabb állapotban is, de miután majd’ négy órán át fürdött a homokban, a víz megváltást jelentett. Kabutót ráéri akkor is kinyírni, ha már újra tökéletesen érzi magát. Nem engedhette senkinek, hogy Uchiha Sasukét ilyen ramaty állapotban lássa.

Önhatalmúlag eldöntötte, hogy a jelentés Orchimarunak szintén nem olyan fontos, mint az ő jelenlegi jóléte. Úgyhogy hagyta, hogy a ráömlő jéghideg víz elmossa minden gondolatát.

***

– Hívatott, Orochimaru-sama? – hajolt meg alázatosan Kabuto.

– Úgy hallottam, Sasuke-kun megérkezett – nézett rá aranyan fénylő szemeivel Orochimaru.

– Így igaz. Ezek szerint megint elfelejtett jelenteni.

– Hagyd – legyintett a kígyó, látva Kabuto összeráncolt szemöldökét. – Csak tudasd vele, hogy várom a nagyteremben. Most.

Kabuto biccentett, és magában kárörvendően mosolygott. Remélte, hogy a mester megbünteti, amiért nem jelentett azonnal. Sasuke kutatására indult.

Sejtette hol találja, ezért nem is húzta az időt, egyből a vízeséshez ment.

– Orochimaru-sama vár a nagyteremben – jelentette ki a szokásos fontoskodó hangján.

Semmi válasz. Ki nem állhatta, hogyha valaki ignorálta őt. És ezért ki nem állhatta Sasukét sem, a mester kis kedvencét. Sasuke szinte mindig figyelmen kívül hagyta őt – és mindenki mást.

– Azt mondta, hírei vannak a bátyádról – csak blöffölt, de muszáj volt valamit mondania, amire Sasuke reagál is, hogy összekaparja a maradék méltóságát.

És az is biztos volt, hogy Sasuke számára Itachi említése olyan volt, akár a bika előtt lengetett vérvörös posztó. Azonnali halálos reakció. És Kabutót ez a végletekig elszórakoztatta.

Sasuke egy szempillantás alatt elszakadt a vízeséstől, és kimarta Kabuto kezéből a törölközőt, majd egy pillantásra sem méltatva, tökéletesen kifejezéstelen arccal elmasírozott a szemüveges mellet a nagyterem irányába.

Nagyon jól tudta, hogy egy másodperce még egyáltalán nem volt ilyen érzelemmentes az arca. Ahogyan azt is tudta, hogy az ifjú Uchiha már mestere ennek.

Kabuto fejében megfordult a gondolat, hogy egy-két centivel előrébb tolja a cipője orrát, kigáncsolja, és szemtanúja lehet a méltóságos Uchiha klán utolsó tagjának fájdalmasan szánalmas hasra esésének. De végül csak megrázta a fejét, megigazította a szemüvegét és Sasuke után indult.

***

Sakura az elmúlt három napban nem hagyta el a szobáját. Hozatott ételt magának és a lehető legkevesebbet evett, hogy minél többet tudjon elrakni az útra. Nem tudhatta, mikor lesz lehetősége ágyban aludni és meleg ételt enni.

Take minden nap felment hozzá, hogy hallhassa hogyan győzte le a Hetes csapat Zabuzát, a Köd Démont vagy Sasorit, az Akatsuki rettegett bábmesterét, hogyan küzdöttek a chunnin-vizsgán és hogyan törtek borsot Kakashi orra alá. Sakura élvezte a mesélést, sőt, új történetekkel is gazdagította a Hetes csapat kalandjait. Úgy mesélt, mintha Sasuke még mindig a csapat tagja lenne és Take csillogó szemét nézve egy része ebbe az ábrándba ringatta magát. Azonban akárhányszor ránézett az ANBU tetoválására – amit gondosan elrejtett Take elől – mindig eszébe jutott, hogy tulajdonképpen mit is keres egy lepukkant fogadóban, messze az otthonától, egy bűnszervezetre vadászva.