Kedvencekhez adás
14

Deathly Hallows

Különös idegen

A késő délutáni bágyadt napsütés két fiatalt világított meg az aprócska temető földútján sétálva. Mindkét gyermek fekete ruhát viselt, kéz a kézben sétáltak egymás mellett némán. A fiatal Dumbledore-ok halott szüleiket látogatták meg. Iskolaidő volt még ugyan, ám őket ez már nem akadályozta. Albus már elvégezte a RAVASZ-t, és annak befejeztekor azonnal hazautazhatott családjához, húga pedig soha nem is járt sehova. Egyedül középső testvérük hiányzott a kicsinyke gyászmenetből, Aberforth-nak maradnia kellett még utolsó vizsgáinak végéig.

A csöppnyi lány elengedte az eddig őt vezető kezet, s előrefutott. Ariana Dumbledore nem volt sem bátor, sem meggondolatlan, szülei sírjának látványa mégis arra késztette a gyermeket, hogy hátra hagyja egyetlen kísérőjét, bátyját, aki nem is bánkódott annyira ezen a momentumon.

Albus messziről figyelte a jelenséget. A felásott földhalmon már elkezdtek cseperedni az első zöld hajtások, lassacskán eltakarva a feliratot, mely Percival és Kendra nevét, születésének és halálának dátumát tartalmazta. A szerény síron kevéske koszorú és virág kapott helyet. A Dumbledore házaspár inkább volt híres botrányairól, mintsem jó barát vagy szomszédság hírében álltak volna. Alig akadt tehát személy, aki eljött a megemlékezésre, melyet édesanyjuk halála után tartottak. A legnagyobb, liliomokkal díszített koszorút talán a szomszédjukban lakó éles szemű boszorkány, Bathilda néni döntötte neki a fejtámlának.

Ariana most hangosan beszélt a sírhoz, mintha csak édesanyja hallaná őt. Arca szomorú grimaszba torzult, hangját mégis könnyeden vitte a szél. Hogy tisztában volt-e a ténnyel, hogy ő maga ölte meg édesanyjukat, azt senki sem tudta. Ariana úgy viselkedett azóta az ominózus nap óta, mintha semmire nem emlékezne a történtekből. Talán így is volt. Agya megkímélte a fájó részletektől a gyermeket még egy időre, és a feledés homályába taszította az eseményeket. Úgy tűnt, a leány megsínyli ugyan anyjuk hiányát, ám a halálának valós tényét felfogni továbbra is képtelen volt. Egyelőre. Albus száz százalékig biztos volt benne, hogy ahogy telik majd az idő, a nyomasztó esemény úgy fogja majd hatalmába keríteni húgát. Tudta, hogy nem lesz túl kellemes időszak, és alig várta, hogy túlessenek rajta. A leghalványabb fogalma nem volt róla ugyanis, mihez kéne kezdenie egy önmagát hibáztató, búskomor kistestvérrel. Soha nem volt jó a kommunikáció közte és húga között, és mindezt tetézte az egyre jobban kiélesedő intelligenciabeli különbözőség. Bosszantotta, hogy Arianával mennyire nem képes kommunikálni, és annak tudatlansága az őrületbe kergette. Főleg így, hogy még a Roxfortba sem iratkozott be. Egész életében titkolnia kellett testvére fogyatékosságát – önmagában csak így nevezte az egészet -, és rendkívül kellemetlenül érintette, hogy az egész történet miatt néha úgy álltak hozzá az emberek, mint holmi bűnözőhöz. Irigyelt mindenkit, akinek kicsit is több dicsfény jutott a családja okán. Egyiknek a Minisztérium nagy rangú hivatalnoka volt az apja, másiknak híres felfedező, harmadiknak aranyvérű rokonsága évszázadok óta kápráztatta el a társadalmat. És neki? Neki mi jutott? Egy Azkabanba zárt öreg, és egy titokzatosan beteges húg. Nem is beszélve Aberforth kicsapongó teljesítményéről, és illetlen viselkedéséről, amiről híressé vált az iskolában. Nem is csoda hát, hogy eleinte Albusra is úgy néztek, mint valamiféle bűnözőre. Hosszú ideig élt a megrovó pillantások kereszttüzében a családja körül keringő pletykák végett, és sokáig nem szavaztak neki bizalmat a tanárok sem. Akármennyire is ő egy ártatlan fiú volt csupán, édesapja esete a mugli kölykökkel mindenki fülébe eljutott, ami miatt elutasítóan viselkedtek vele egyes diákok. Ami pedig a legjobban zavarta, hogy a mardekárosok többsége, főleg a magukat aranyvérűnek nevező sznobok, rendszeresen tették vicc tárgyává az esetet, mintha mókás dolog lenne csak úgy muglikat agyonverni.

Természetesen ezek az emberek aztán mind elfelejtették ezt a témát pár hónap, pár év elteltével, és tehetségének kibontakozása hajnalán már mindenki úgy tekintett Albusra, mint a zsenialitás példaképére. Ahogy telt az idő, úgy kerültek előtérbe képességei, és nem kevés munka árán, hamarosan nem csak az évfolyama legjobbja lett, de az iskola egyik leghíresebb diákjává vált. Elmosolyodott a gondolatra. Nem keveset dolgozott érte, hogy ezt a megbecsülést elérje, és hetedik év végére az egész varázslóvilág várta a következő lépését. Fényes karriert képzelt el magának, amelynek legvégén nem más vár rá, mint maga a Mágiaügyi Miniszteri pozíció. Ezt persze még senkinek nem vallotta be, bár józan realitással tisztában volt vele, hogy addig még hosszú az út. Uralni akarta a társadalmukat, egy jobb jövő felé vezetni a népet, és úgy érezte, ez a legfőbb célja, erre teremtette Merlin az intelligenciáját.

A valóság aztán visszarángatta a jelenbe. Ariana leült a sír melletti kis földhalomra, és ujjaival valamit rajzolni kezdett a porba. Albus mélyet sóhajtott, miközben elővarázsolt egy kis széket, majd ráripakodott húgára.

– Meg fogsz fázni, hideg a föld – Haragosan beletúrt a hajába. Még az kéne neki, hogy a lány fel is fázzon. Akkor aztán itatgathatná napokig boszorkányfű kivonattal, és pátyolgathatná az ágyban. Már így is túlságosan sok figyelmét foglalta le a róla való gondoskodás. Hiszen önmagától még bevásárolni sem megy el a merlinverte. Ő tehet arról is, hogy most neki, a zseniális Albus Dumbledore-nak itt kell rostokolnia ebben a nyavalyás faluban ahelyett, hogy világ körüli útra ment volna, ahogyan azt tervezte.

És a történtek miatt a családja újra a rivaldafénybe került. Utálta, hogy az újságok megint elővették a témát a titokzatos húgáról, anyjának beesett képe pedig ott virított az elmúlt hónap majd minden Reggeli Prófétájának számán. Valahogyan újra előkerült édesapja históriája is, és ezek után elindult a pletyka lavina, amelyben Albus zsenialitását is elkezdték megkérdőjelezni a firkászok. Ezzel volt tele a sajtó, ahelyett, hogy a kalandjairól és kutatásairól számolna be, amelyet külföldön folytat. Talán már elkezdte volna megírni könyvét is valamely kalandja nyomán. Irigykedve gondolt Elphiasra, aki épp a múlt héten indult el a közösen megtervezett útjukra.

Ariana mindeközben újra belemerült a sírhoz való beszélésbe, Albus pedig unott sétába kezdett, cipője orrával egy követ rugdosva maga előtt. Észre sem vette, mikor csavargott el  testvérétől, egyszer csak a kihalt kőtemplomnál találta magát. Morgolódva megfordult, és készült visszamenni húgához, amikor is a távolban egy alakot vélt felfedezni a temető sarkában. Nem is lett volna ebben semmi különös, hiszen sokan megfordulhattak itt, meglátogatván halott hozzátartozóikat. A figyelmét az keltette fel, miképpen az idegen áhítattal adózott a Preverell fivérek rég elfeledett, kopottas, megfakult sírjanak. A fiatal fiú szemeiben ülő különös fény megtorpanásra késztette az ifjú Dumbledore-t, s felkorbácsolta a kíváncsiságát. Azt szinte biztosra vette, hogy nem családfa kutató, ahhoz túlságosan elszántan tekintett le a sírra maga előtt. Ezen kívül viszont ötlete sem volt róla, mit kereshet ott egy idegen. Arcvonásai senkiére nem hasonlítottak Godric’S Hollow-ból, s tudott volna róla, ha valaki csendes kis falujukba költözött volna. Nem, az idegenről lerítt, hogy nem idevalósi, és Albus már-már fel tett volna rá akár ezer galleont is, hogy még a Roxfortban sem látta egyetlen egy alkalommal sem. Külföldi lenne? És mi vezetne valakit egy távoli országból ide, éppen a temetőbe?

Az alak ebben a pillanatban kiegyenesedett, és ajkaira széles vigyor ült. Úgy nézett ki, mint aki felbecsülhetetlen felfedezésre bukkant. Elfordult balra, épp abba az irányba, ahol Albus is ácsorgott, és olybá tűnt, észrevette, hogy nézőközönsége akadt. Pillantását rajta felejtette, nem jött zavarba tőle. Szép vágású arcára játékos mosoly ült ki. Az ifjú Dumbledore elpirult, és lesütötte a szemét. Mégis mi ütött belé, hogy így megbámult egy idegent? Semmi köze az egészhez, most pedig még jól tetten is érték. Még azon sem csodálkozott volna, ha a különös fiú odajön hozzá számon kérni, mit is művelt itt egymagában. Az előbb felé küldött mosolyt viszont sehova sem tudta tenni. Mégis mit jelentsen ez a reakció?

Alkalma viszont nem sok volt rá, hogy elgondolkozzon a kérdésen, ekkor ugyanis Ariana robogott felé, arcán félelem tükrözött, és mindeközben hangosan sírt és jajveszékelt. Dumbledore egy pillanatig nem értette, mi történhetett, aztán körbepillantott a temetőben. Épp ott, ahol szüleik sírja is volt, két ismeretlen tűnt fel. Húga valószínűleg tőlük ijedt úgy meg, hogy felborítva a nemrégiben elővarázsolt széket, átcsattogott a fél temetőn.

Albus karjai közé zárta testvérét, és halkan csitította annak zokogását. Közben lopva újra a Preverell sír felé tekintett. Az idegen már nem volt ott többé.

 

***

 

A bagoly kopogtatott az ablakon, s Ariana riadtan húzta össze magát. Albus morgott egy sort a reakció láttán, hisz testvére igazán megszokhatná már a varázslóknak ezt a fajta levelezési szokásait. Az édesanyjuk baglya, Arthur, mindig a kapunál szállt le, és türelmesen megvárta, míg Kendra kitipegett a napi levelekért, ezzel sem zavarva meg a varázslástól annyira idegenkedő leányát. Ő, Albus viszont ragaszkodott hozzá, hogy a levelei a szokásos módon érkezzenek hozzá, és baglya, Morgana is ezt a rendszert szokta meg. Kitárta hát a vastag, fával keretezett üvegablakot, s a hatalmas méretű fülesbagoly leszállt az egyszerű, tölgyből készült étkezőasztalra. Ariana leejtette kanalát a földre, és lebukott érte. Albus tudta jól, hogy ott is fog maradni, amíg csak a madár nem távozik az épületből. Valahol mélyen szórakoztatta a jelenet. Lekötötte Morgana lábáról az aznapi Reggeli Prófétát, és ez mellett még két levél is várt rá. Egyiket barátjától, Elphiastól kapta. Ezt azon nyomban messzire hajította, nem szívesen olvasta el a kalandokról szóló históriát, amelyekről mind lemaradt. A másikat viszont növekvő érdeklődéssel kezdte bontogatni, hiszen levelező társa, Nicolas Flamel cirkalmas betűire ismert rá a borítékon.

Éppen az első sorokat olvasta, amikor nagy dúlva-fúlva lecaplatott a lépcsőn Aberforth.

– Hess – hess, menj innen már, te randa madár! – kiáltott rá amaz a bagolyra, és kezeivel kifelé kezdte tuszkolni. A megszólított sértődötten a fiú kezébe csípett egy hatalmasat, majd szárnyait kitárva eltűnt a kora nyári hajnalban.

– Jó lenne, ha nem itt fogadnád az ütődött állatodat. Szerencsétlen Ariana az asztal alá mászik miatta – ripakodott rá testvérére, aki már várta ezt a mindennapi frázist. Minden egyes reggel eljátszották ugyanazt, amióta Aberforth visszatért a Roxfortból pár nappal ezelőtt, és úgy tűnt, lelkesedése nem hagy alább, hogy bosszantsa idősebbik testvérét.

– Nélküled unalmas volt az élet – sóhajtotta Albus, öccsére emelve tekintetét. – Esetleg te is megtaníthatnád az örökölt baglyodnak, annak az ütődött Arthurnak, hogy jöjjön beljebb a kertkapunál. Egyszer le fogom durrantani onnan egy kellemes kis varázslattal – vágott vissza testvérének, majd gondosan zsebébe csúsztatta a levelet, és leült az asztalhoz. Halálos nyugalommal kezdett el kenegetni egy pirítóst vajjal, miközben Aberforth tovább mérgelődött az asztal végében.

– Tanítja a rosseb! Ariana a lényeg! – mutatott rá megszeppent húgukra, aki hogy kihúzza magát az újabb veszekedésből, gyorsan eltüntette reggeli zsemléjét, és teli szájjal nekiállt a mosogatót rendbe tenni. – Nézd meg, szerencsétlen menekül miattad a saját házában!

– Ugyan már, Aberforth. Semmi probléma nem volt, amíg te meg nem jelentél. Egészen eddig békében reggeliztünk – a megszólított testvér éppen nyitotta volna a száját, hogy visszaszóljon valami jó velőset, ám akkor a párbeszédet hangos csörömpölés szakította félbe. Ariana vágta a földhöz az egyik bádog fazekat.

– Elég legyen. Amíg anya itt volt, soha nem volt veszekedés a házban! – kiáltotta a kicsi lány égővörösre gyúlt arccal. – Nincs szükségem a pátyolgatásodra! – fordult Aberforth felé először, majd ideges pillantását a másik fiútestvérére kapta. – Te pedig igazán abbahagyhatnád a szekálásomat! – fújtatta dühösen. – Csak azért, mert nem tudok megcsinálni mindenféle va – varázslatot – hallatszott rajta, hogy a szó kimondása is komoly elhatározást igényel részéről -, attól még én sem vagyok egy nyámnyila alak! Ugyanannyit érek, mint ti! – kiáltotta dühösen, majd csörtetve elvonult az emeletre, ott hagyva a félig megkezdett mosogatást. Aberforth egy pálcaintésével arra ösztökélte a szivacsot, hogy megkezdje különös táncát a mosogatóban, az edények hangos csörömpöléssel adták az aláfestő zenét, s a suvickolás fülsértő zaja töltötte be a dumbledore nappalit. A két fiú ezen kívül néma maradt. Meglepte őket mindig visszafogott, csendes húguknak ez a fajta kirohanása, és halála óta most először került szóba közöttük édesanyjuk. Egyenként a történteken rágódtak, és úgy, némán fejezték be reggelijük maradékát.

Ariana aznap délutánig elő sem dugta az orrát a szobájából, és akkor is csupán a fürdőszobáig volt hajlandó közlekedni. Aberforth a feszültséget levezetve a kertet igyekezett rendbe szedni, ugyanis gyanúsan elszaporodtak az elmúlt hetekben a kerti törpék náluk, amelyek kiirtását nem lehetett halogatni; Ariana megrémült a mozgó, ronda kis lényektől. Albus ezzel szemben mit sem törődött házi teendőivel, ezen a délutánon is szokásos napirendjét követte. Mindenekelőtt bevonult szobájába, s válaszlevelet írt Nicolas Flamelnek, melyben ecsetelte legújabb elgondolásait a sárkányvér egy új fajta felhasználási módjáról, majd folytatta különös kísérleteit, melyekben bájitalok és egyéb, maga által barkácsolt eszközök, általános varázsló alapanyagok és bűbájok, illetve némi mugli kémiai vegyi anyag is szerepet játszott. Ezek eredményeiről gondos feljegyzést készített, majd dolga végeztével felkapta talárját, és a temető felé vette az irányt, mint akkortájt rendszeresen. Testvéreinek ilyenkor mindig azt mondta, hogy szülei sírját készül meglátogatni, ám a valóság nem ez volt. Úgy sejtette, Aberforth már kapiskálja, hogy valami más állhat a háttérben; csupán arról nem tudhatott senki, pontosan mi. Albus ilyenkor többnyire csupán céltalanul sétálgatott a temetőben, főként olyan helyeken, ahol rálátása nyílhatott a Preverell fivérek sírjára. Természetesen amazt is megvizsgálta már, ám azon kívül, hogy egy furcsa ér értelmezhetetlen – a rúnaszótárban nem található – jelzést talált rajta, el kellett ismernie, hogy semmi más figyelemreméltó dolog nincs a nyughelyben. Az egyetlen nyom, a jel után lázas kutatásba kezdett, csakhogy eszköztára igencsak kicsinek bizonyult itt, a roxforti könyvektől ennyire távol. Az Abszol-útra sem nagyon utazhatott el, sajnos kötelességei mindenképpen kis falujukhoz kötötték, így pedig sok választása nem volt. A helyi könyvtárban egy betűt sem talált arról a különleges szimbólumról, a furcsa idegen pedig, akármennyire is azt kívánta Albus, egyszer sem tűnt fel többé a temetőben.

Ezen a napon is órákat töltött el a kihalt templom mellett zsebre tett kézzel ácsorogva. Egészen addig ott maradt, míg már fázni kezdett vékonyka talárjában, és feljöttek a csillagok. Ekkor még egyszer elsétált szülei sírjához, kicsit topogott ott a félhomályban, néhány könnyű varázslat segítségével elrendezte azt, majd reményét vesztve hazasétált. Út közben utoljára még elhaladt a Preverell sírkő mellett, mint minden egyes nap, ám eredményt a várakozás ez alkalommal sem hozott.