Kedvencekhez adás
26

Dementorok, démonok és patrónusok

1-2. fejezet

Szerzői megjegyzés:

Harry Potter/Odaát (Supernatural) crossover. A történet nem a sajátom, hanem egy fordítás hells_half_acre Damned Demented Demons c. művének alapján, amelyet megtalálhattok ezen a linken: https://archiveofourown.org/works/401208/ chapters/661126. A fordításhoz engedélyt kértem. Jó olvasást! :)

Az idő napok óta felhős, ködös és az évszakra nem jellemzően hűvös volt. Ha Sam nem tudta volna jobban, esküdni mert volna rá, hogy a csendes-óceáni partvidék északnyugati részén tartózkodtak, vagy esetleg – Isten ments – Kanadában; de Deannel igazából Észak-Karolinában dolgoztak egy ügyön.

Arról nem is beszélve, hogy az időjárás kezdett rossz hatással lenni rájuk. Amikor Sam kicsi volt, Dean mindig megtalálta a módját, hogy felvidítsa – általában azzal, hogy szándékosan hülyét csinált magából –, de mostanában Dean is ugyanolyan feszült volt, ha nem feszültebb, mint Sam, amitől a fiatalabb férfi még rosszabbul érezte magát.

Dean rémálmai is súlyosbodtak, és a táskák a szemei alatt mintha állandó arcvonássá avanzsáltak volna. Túlzottan is emlékeztették Samet a hétre, amikor Dean a szeme láttára haldoklott lassan.

Sam nem tudta, mit kezdjen az egésszel, úgyhogy megpróbált az ügyre koncentrálni inkább. Ezzel annyi volt a baj, hogy az említett ügy egyszerű sózd-és-égesd típusú munka volt. Dean általában szerette a hasonlókat, már gondolkodás nélkül is meg tudták őket oldani, ahogy most is tették, de Sam látta, hogy egyáltalán nem vonta el Dean figyelmét, vagy akár a sajátját, a pillanatnyi pocsék állapotukról.

Épp leparkoltak a kocsival, és elindultak a hotelszobájuk felé egy hajnali két órai temetőlátogatás után, amikor a hőmérséklet hirtelen a padlóig zuhant. Sam megtorpant. Az ilyesmi nem volt normális. Bár a jelenség hasonló volt ahhoz, amikor egy szellem miatt lehűl a levegő, a férfi biztos volt benne, hogy a hotel nem volt kísértett. Általában ez volt az első dolog, amiről Deannel meggyőződtek, amikor új hotelben szálltak meg.

Ekkor vette észre, hogy Dean sem sétált tovább. De nem is csak az, jó pár lépéssel korábban megtorpant. Sam kérdőn felvont szemöldökkel a bátyja felé fordult, de a kifejezés azonnal elhalványult a vonásairól, amikor meglátta Dean arcát.

Nem olyan rég került sor Dean útmenti vallomására a pokolbéli történéseket illetően, és Sam imádkozott, hogy soha többé ne kelljen látnia a bátyját olyan összetörten, mint akkor. Úgy tűnt, senki nem hallgatta meg egy démonvérű fiú imáit.

– Dean?! – kiáltotta Sam, ahogy Dean térdei összecsuklottak alatta. A bátyja felé lépett, de hirtelen alig kapott levegőt, és a teste sem engedelmeskedett neki. Mintha egy jeges kéz markolta volna meg a szívét, és Dean újra a szemei előtt haldoklott, újra és újra és újra.

– Sammy… – suttogta Dean kétségbeesetten, de a hangja belecsuklott a névbe.

Sam csak nézni tudta, ahogy a bátyja szemei lecsukódnak, majd ájultan a betonra zuhan. Cserbenhagyta Deant, csak úgy, mint mindig. Felé mozdult, de térdre roskadt. Négykézláb próbált ájult bátyjához mászni.

A látótere kezdett elsötétülni.

Nem, nem, még mindig a parkolóban volt. Csak feketeséget látott a szeme sarkából. Fekete alakokat. Megpróbált rájuk nézni; talán kaszások voltak, és jöttek, hogy megint elvegyék tőle a testvérét. De fájt tőlük a szeme, mintha nem tudott volna rájuk fókuszálni.

Dean üvöltését hallotta? Nem, Sam csak képzelődött. A pokolkutyák, a lángok… Megrázta a fejét, és megpróbált a parkolóban fekvő Deanre koncentrálni. A koponyájában visszhangzó üvöltözés egy pillanatra abbamaradt, a látása pedig kitisztult. Látta a fekete alakokat a levegőben siklani, átlátszóan, akár az árnyak.

Hirtelen valami kékes ezüst száguldott el mellette – egy szarvas? A szívét markoló jeges szorítás eltűnt, bár még mindig fázott, és nehezen kapott levegőt. A fekete alakok menekültek az ezüstös fényű szarvas elől, túl gyorsan ahhoz, hogy Sam jól megnézhesse őket, de úgyis fájt rájuk koncentrálnia, mintha valami olyat akart volna látni, ami valójában nem is volt ott.

Megpróbált remegő lábaira állni és Deanhez sietni, de megbotlott.

– Lassíts, pajtás! – mondta valaki brit akcentussal a bal válla alól, Sam pedig észrevette a kezeket a karján, amik megakadályozták, hogy elessen. A férfi szíve a torkába ugrott, és hátrakapta a fejét, hogy megtalálja a hang forrását.

A tekintete egy őszinte, élénkzöld szempárra talált, és minden észérv ellenére érezte, hogy megnyugszik.

– A bátyám… – kezdte Sam, de az idegen félbeszakította.

– A bátyád jól van, csak elájult. Leülnél, kérlek? Elég nehéz vagy.

Sam rádöbbent, hogy olyasvalakire támaszkodik, aki közel fél méterrel alacsonyabb nála. Hagyta, hogy a férfi segítsen neki a földre ereszkedni, és kihasználta az alkalmat, hogy szemügyre vegye az idegent. Úgy saccolta, hogy a fiatal férfi valahol közte és Dean között lehet korban, ami a számára kizárta, hogy vadászról legyen szó, hisz a legtöbb vadász, akit ismertek, idősebb volt. Rendkívül ritka volt, hogy valakit úgy neveljenek a foglalkozásba, ahogy Samet és Deant az apjuk. Mégis, az idegen tekintete más történetről mesélt, és Sam tudta, hogy valahogy ez a férfi állt az ezüstös szarvas mögött – hogy ő mentette meg őket.

– Harry Potter vagyok – mutatkozott be az idegen mosolyogva, amikor feltűnt neki Sam vizslató pillantása. Aztán a… talárja? zsebébe mélyesztette a kezét, és Samnek nyújtott egy Mars szeletet. – Tessék, egyél egy kis csokoládét! Segít.

Sam zavarodott pillantást vetett a férfira.

– Bízz bennem – mondta Harry, és felbontotta a csomagolást, majd újfent Samnek nyújtotta az édességet. Az elvette, és beleharapott.

Harry elmosolyodott.

Sam elképedve érezte, hogy melegség járja át; a fagyos levegő mintha enyhült volna, és a nyomasztó érzés, ami napok óta nem hagyta nyugodni, szinte köddé vált. Tágra nyílt szemekkel bámult Harryre, miközben a szájába nyomta a Mars szelet maradékát.

– Nem olyan nevetséges, mint gondoltad, nem igaz? – nevetett Harry. – Na, nézzük, hogy van a bátyád!

Sam visszatért erővel pattant fel, és egy szívdobbanásnyi idő alatt Dean mellett találta magát. Ahogy a hátára fordította a bátyját, és ellenőrizte a pulzusát, fel sem tűnt neki, hogy Dean másik oldalán Harry is térdre ereszkedik. Elárasztotta a megkönnyebbülés, amikor érezte Dean szívdobogását az ujjbegyei alatt, és látta, ahogy emelkedik és süllyed a férfi mellkasa. Előre dőlt, és a bátyja szegycsontjára támasztotta a homlokát.

– Hála Isten – suttogta.

– Mondtam, csak elájult – szólalt meg Harry gyengéden.

Sam felemelte a fejét, és épp kérdésre nyílt volna a szája, amikor meglátott egy újabb férfit feléjük rohanni a parkolón keresztül. Megdermedt, és azonnal védelmezőn Dean mellkasára helyezte a karját. Látta, hogy valószínűleg az ő hirtelen hangulatváltása miatt Harry is megfeszül, és hogy a férfi keze a talárja egyik zsebe fölé repül.

– Uram! – mondta az érkező, amikor Harry feléje fordult. – Láttam a… – Ekkor észrevette Samet és Deant. – …Minden rendben van?

Sam felfigyelt rá, hogy Harryvel ellentétben ő amerikai akcentussal beszélt.

– Szólíts Harrynek, Phil, ne uramnak, és igen, minden rendben. De legközelebb próbálj meg nem lerohanni egy csapat feszült embert – felelt Harry ellazuló testtartással.

Sam elgondolkodott rajta, hogy ki fene lehetett Harry. Phil egyértelműen legalább tizenöt évvel idősebb volt nála, mégis alárendeltként beszélt hozzá. Sam figyelte, ahogy Phil felméri őt és Deant, majd láthatóan lényegtelennek ítéli őket.

– Elnézést, uram… Akarom mondani, Harry. Mi történt? Hívjak amneziátort? – kérdezte Phil, nem vetve újabb pillantást Samék felé.

Sam nem tudta, mit jelent az az utolsó szó, de azt tudta, hogy épp figyelmen kívül hagyják, ami egyáltalán nem tetszett neki. Főleg nem akkor, amikor bátyja ájultan feküdt, és fogalma sem volt, hogy miért.

– Mik voltak azok a fekete akármik? Honnan jött az a szarvas? Kik vagytok ti? – szólt közbe, mielőtt Harry válaszolhatott volna Philnek. Harry úgy kapta felé a fejét, mintha pofon vágták volna.

– Te… – Harry elhalkult, arcán pedig nyílt döbbenet ült.

Sam belegondolt, hogy talán soha senki nem szakította még félbe ezt a fickót. Aztán úgy tűnt, Harry lerázza magáról a döbbenetet, de továbbra is kíváncsi pillantással firtatta Samet.

– Ne haragudj, de nem kérdeztem meg a neved. Csináljuk ezt, ahogy illik. – Harry elhallgatott, és bal kézzel beletúrt szélfútta fekete hajába, hogy kiseperje a tincseket a homlokából, majd mosolyogva Sam felé nyújtotta a jobb kezét. – Harry Potter vagyok, örvendek a találkozásnak.

Sam nem tudta, miért volt most ez olyan fontos, de nem ellenkezett.

– Sam Winchester – rázta meg Harry kinyújtott kezét, majd Dean ájult alakja felé intett. – És a bátyám, Dean.

Harry továbbra is kíváncsian csillogó tekintettel megszorította Sam jobbját, majd felnyúlt, és visszaseperte a haját a homlokába. Visszafordult Phil felé, de Sam nem vette le róla tekintetét.

– Egy kérdésemre sem válaszoltál… – kezdte ingerülten.

– Valóban – nyugtázta Harry –, de Phil most válaszolni fog az enyémre.

Sam Philre pillantott, és azonnal megdermedt. A férfi úgy nézett rá, mintha pontosan tudta volna, kicsoda Sam. Ez sosem volt jó jel.

– Vadászok, uram – lehelte Phil. – A Winchester fivérek, ők… ismert vadászok, uram.

Sam guggolva maradt, felkészülten.

– Jó vagy rossz okokból ismertek, Phil? – kérdezte Harry megtévesztően nyugodt hangon, de Sam látta, milyen feszült a tartása.

Phil láthatólag nem tudta, mit válaszoljon, de végül mégis megszólalt:

– Még nem volt velük gondunk, uram. De, uram, nem kellett volna látnia a…

– Nos… – szakította félbe Harry, és Sam látta, ahogy ellazul – akkor nincs szükség amneziátorra. Húzass fel a fiúkkal egy védővonalat! – Majd Sam felé fordult. – Ebben a hotelben szálltatok meg, igaz? Mi lenne, ha elmennénk a szobátokhoz, ágyba raknánk a bátyádat, és majd ott megválaszolnám a kérdéseidet? Jól hangzik, Sam?

Sam bólintott, Harry pedig visszafordult Philhez.

– Senkinek egy szót se arról, hogy kik a muglik, és senki nem léphet a szobába az engedélyem nélkül, világos?

– Igen, uram – vágta rá Phil habozás nélkül, Sam pedig nem is hibáztatta. Ahhoz képest, milyen fiatal volt, Harry hangsúlya olyan tiszteletet parancsolt, amit Sam eddig csak az apjától hallott.

Phil sarkon fordult, és visszafutott abba az irányba, ahonnan érkezett.

– Elbírod? – kérdezte Harry Samtől, és Dean felé biccentett.

– Persze.

Sam óvatosan felemelte a bátyját, és elindult a szobájuk felé, némán hálát adva az égnek, hogy a földszinten szálltak meg. Az ajtó előtt történő rövid manőverezés után, amely során Harry kihalászta Dean zsebéből a kulcsokat, Sam lefektette Deant az egyik ágyra, majd a kisasztal és a hozzá tartozó két szék felé intett.

– Válaszolj! – vetette Harryre a legszigorúbb pillantását. – Mik voltak azok a fekete alakok? Honnan jött az a szarvas? Miért nem tért még magához a bátyám? Ki vagy te?

– Jól van, jól van…!

Amint helyet foglaltak, Harrynek be kellett látnia, hogy nagy önuralomra volt szükség ahhoz, nehogy összerezzenjen Sam könyörtelen tekintetétől. Ez mondott valamit, mert Harry még Voldemort láttán is ritkán rezzent össze – és ha mégis megtette, ráfoghatta, hogy csak gyerek volt akkoriban.

– Azokat a fekete alakokat dementoroknak hívják – magyarázta a szemével követve, ahogy Sam felemelte az asztalon pihenő három jegyzetfüzet egyikét, és azonnal jegyzetelni kezd. Harry nem tiltakozott. Vadászok voltak, megérdemelték, hogy tudják. – Mágikus lények. Általában hidegebb éghajlaton élnek, főleg Észak-Európában. Nem kellene ilyen délen, és egyáltalán, ezen a kontinensen előfordulniuk.

– Akkor miért vannak itt? Mit csinálnak? – érdeklődött Sam gyakorlatiasan.

– Hogy miért vannak itt… nem tudom. Ezért vagyok itt. Amikor legutóbb ilyen szervezetten mozogtak, valaki irányította őket, vagy legalábbis parancsolt nekik, és mivel én győztem le azt a valakit, amolyan “szakértőként” hívtak ide. De őszintén, fogalmam sincs, hogy parancsra vagy saját akaratukból jöttek-e el idáig. – Harry beletúrt a hajába, és úgy döntött, ennyi erővel teljesen őszinte is lehet. Pukkadjanak meg az amerikaiak a titoktartási szabályaikkal együtt. – Meg kell értened, Sam. Csak egy nagyon erős sötét varázsló tudná irányítani a dementorokat, de nem hiszem… vagy legalábbis nem akarom hinni, hogy ilyesmi gonddal állnánk szemben.

– Varázsló? – vonta fel Sam a szemöldökét. – Mint egy boszorkány?

– Igen – felelte Harry –, és nem. Bonyolult. Nos, hogy a dementorok mit csinálnak… Már elsőkézből tapasztalhattad.

Sam összeráncolta a szemöldökét.

– Hideg volt… – mondta. – Mintha jég folyt volna az ereimben.

– Igen – bólintott Harry –, de ez inkább csak mellékhatás. Borzalmasan érezted magad, nem igaz? Mintha soha nem lehetnél újra boldog?

Harry figyelmesen nézte, ahogy Sam vonásain zavart arckifejezés suhan át.

– Igen, de… – kezdte Sam. – De már napok óta így éreztem magam… Dean is.

Harry igyekezett nem mutatni a meglepetést az arcán, ahogy a Winchester fivérek iránti kíváncsisága még magasabbra szökött.

– A dementorok már egy hete az Államok határain belül mozognak. Néhány valószínűleg közel volt hozzátok az utóbbi pár napban. – Harry figyelte, ahogy Sam szája grimaszba húzódik. Jól ismerte ezt az arckifejezést. – Nem tudtatok róluk, úgyhogy nem is tudtátok volna, mit keressetek.

Sam úgy tűnt, elfogadja a kifogást, majd újra a jegyzetfüzet fölé emelte a tollát.

– Akkor elszomorítják az embereket?

– Igen, de nem csak ennyiről van szó – mondta Harry, és a továbbra is eszméletlen Dean felé pillantott. Egy kicsit nyugtalanította a dolog, hisz a legtöbben már magukhoz tértek volna. – Egy dementor ki tudja szívni a lelked. Ezt a dementor csókjának nevezik, főleg azért, mert elég közel kell kerüljenek hozzád ahhoz, hogy megcsókoljanak. Mondjuk viszonylag ritkán történik meg az ilyesmi; általában csak távolról táplálkoznak. A dementorok lényegében boldog érzelmeket “esznek”. Ehhez nem kell hozzád érjenek, elég, ha a közeledben vannak. Minél több szomorúság, tragédia van az életedben, annál erősebben reagálsz rájuk. Lényegében addig eszik a boldog emlékeidet, ameddig csak a rosszak maradnak. Néhány ember…

Harry félbeszakította magát, amikor meglátta Sam arckifejezését. A vadász szemei kistányér méretűre kerekedtek, a tolla pedig kiesett a kezéből. Hirtelen felpattant a székről, és a bátyja ágyához rohant.

– Baszki! DEAN! – kiáltott Sam az eszméletlen férfira, majd csapkodni kezdte az arcát. – Ébredj fel, Dean! Kérlek, ébredj fel! – A hangja kétségbeesett rémülettől csengett. – Nem ott vagy! Már visszajöttél! Kérlek… Dean, kelj fel!

Harry lerázta magáról zavart megdöbbenését, ő is az ágyhoz rohant, és elhúzta Sam kezeit a bátyja arcától.

– Sam! Nyugodj meg!

Sam elrántotta a kezét a Harryéből, de nem próbálta tovább erőszakkal felébreszteni a testvérét. Térdre rogyott az ágy mellett, majd olyan kétségbeesett tekintettel pillantott fel Harryre, hogy a varázsló torkán akadt a levegő.

– Nem érted. – Sam csaknem suttogott. – Csak nemrég jött vissza… csak… csak nemrég hozták vissza…

– Mire gondolsz, Sam? – kérdezte Harry. – Ha nem értem, magyarázd el!

Sam a bátyjára pillantott, majd vissza Harryre, és láthatólag hozott valamiféle döntést.

– Nemrég jött vissza a Pokolból – mondta végül. – Négy hónapig ott volt… négy hónapig a mi időnk szerint, de az sokkal hosszabb idő a… – Sam lélegzete elakadt, és anélkül fordult vissza Dean felé, hogy befejezte volna a mondatot.

Harry döbbenten bámult.

– A Pokolból? Mégis hogy…? Micsoda? Ó, Merlin… a Pokolban volt?

– Eladta értem a lelkét – suttogta Sam. – Csak egy pár hónapja hozták vissza…

Harrynek nem kellett megkérdeznie Hermionét ahhoz, hogy tudja, a Poklot be sem sorolták a Dementorokra való érzékenység az áldozatok tapasztalatai alapján című cikkbe, amit a Szent Mungó adott ki néhány évvel ezelőtt. Rossz volt a helyzet.

– Sam – szólalt meg Harry, és a szólított azonnal felé fordult. Harry észrevette, hogy visszacsusszant auror-módba, de megállás nélkül folytatta. – Segíthetek a bátyádnak, de teljesen meg kell bíznod bennem. Képes vagy rá?

Sam mélyen a szemébe nézett. Ha Harry nem tudta volna jobban, megesküdött volna rá, hogy Sam legilimenciával próbálkozik, de nem érezte senki más jelenlétét a fejében. A vadász néhány másodpercig csak bámult Harryre, majd bólintott.

– Igen.

– Remek. Köszönöm – felelte Harry, de érezte a súlyt Sam válasza mögött. Tudta, hogyha Dean nem ébred fel, neki annyi.

Harry előhúzott a zsebéből egy kinyithatós telefonra hasonlító tárgyat, amely valójában egy oda-vissza ikertükör volt.

– Phil – mondta, és a férfi arca feltűnt a tükörben.

– Igen, uram? – csengett fel kristálytisztán a válasz.

Harry gyanította, hogy Sam azt hiheti, az oda-vissza tükör csak egy kihangosított telefon, de tudta, a vadász előbb-utóbb rá fog jönni, hogy varázslóval van dolga. Hacsak nem sejtette már most.

– Kód: M2-D. Hozd a szükséges dolgokat.

– Máris, uram.

– És, Phil? – szólította meg Harry a férfit Sam felé pillantva.

– Igen, uram?

– Engedélyt adok a hoppanálásra.

– Re… Rendben, uram. – Phil aggodalmas pillantást vetett Harryre a tükrön keresztül, épp mielőtt az összecsukta és elrakta volna a kis eszközt.

Sam felállt, és Harry felé fordult. A varázsló be kellett lássa, hogy sokkal kényelmesebben érezte magát, amíg a vadász nem tornyosult fölé. Sam nem volt olyan megfélemlítő, amikor térdelt.

– Mit takar az M2-D kód? Ki vagy te? – kérdezte Sam.

– Azt, hogy egy… személy dementorok miatt eszméletét vesztette, de nem csókolták meg – felelte Harry. – És ahogy korábban is mondtam, a nevem Harry Potter… Varázsló vagyok, Sam.

Sam szemei elkerekedtek meglepetésében, Harry pedig elgondolkozott, mi lesz a vadász következő lépése – vajon a földön heverő vászontáska felé veti magát, amely Harry gyanúja szerint tele volt fegyverekkel, vagy védelmezőn eszméletlen bátyja mellett marad? Harry úgy döntött, nem kockáztatja meg Sam választását.

– Hogy pontosabb legyek, egy auror. Ez azt jelenti, hogy olyan varázsló vagyok, aki sötét varázslókra vadászik, és gondoskodik arról, hogy senkit ne bánthassanak, illetve megfizessenek azért, ha már ezt megtették. Érted? Nem engedem, hogy bármi rossz történjen veled vagy a testvéreddel.

Harry figyelte, ahogy Sam bólint.

– Akkor… olyan vagy, mint egy vadász, csak…?

– Varázsló is – fejezte be Harry Sam mondatát egy mosoly kíséretében. – Így is mondhatjuk. Nos, továbbra is bízol bennem?

Sam Harry szemébe nézett, és bólintott válaszul.

– Remek – nyugtázta Harry, épp, amikor Phil hirtelen megjelent a semmiből az ajtónál, kezében egy nejlonzacskó és egy fehér doboz.

Sam megdermedt, de egyébként nem mozdult. Harryt lenyűgözte a fiatalabb férfi önuralma, hiszen mások már rég kiakadtak volna.

– Köszönöm, Phil – mondta Harry, és elvette a csomagokat Phil kezéből. – Mondd a fiúknak, hogy bővítsék a védett körzetet; egy besorolhatatlan érzékenységgel rendelkezővel van dolgunk. Minden korábbi parancs továbbra is él.

Phil megfontoltan bólintott egyet, és tűnődő vagy talán félő pillantást vetett Samre, majd sarkon fordult, és dehoppanált.

Harry letette a nejlonzacskót és a fehér dobozt az asztalra, majd az előbbiből elővett egy üveg csokoládé szirupot.

– Egyél – szólt Samnek, és a fehér doboz felé intett, mire Sam ellépett Dean mellől, és az asztalhoz sétált. Harry kikerülte a vadászt, és hallotta, ahogy az kinyitja a dobozt, miközben átvette Sam korábbi helyét az eszméletlen férfi mellett.

– Torta? – kérdezte Sam, és Harry szinte felnevetett a hangsúlyát hallva. Mostanság olyan ritkán szóltak hozzá úgy, mintha megbolondult volna.

– Tudom, hogy nevetségesnek tűnik – mondta Harry visszapillantva Samre –, de azt mondtad, bízol bennem.

Sam vállat vont, és szedett magának egy szelet tortát a nejlonzacskóból elővett papírtányérok egyikére egy szintén onnan származó műanyag villa segítségével. Harry meglepetten konstatálta, hogy Sam úgy tűnt, tényleg megbízik benne.

– Le fogsz önteni a bátyám torkán egy üveg csokiszószt? – érdeklődött Sam egy furcsa pillantás kíséretében.

– Igen. Remélem, beválik. Ha ide kell hívjak egy gyógyítót… nos, maradjunk annyiban, hogy nem szeretnék ahhoz folyamodni. – Szerencsére Harry pont tudta a bűbájt, amire szüksége volt. Egyszer használta Jamesen, amikor a fiú még kisbabaként megbetegedett, és nem volt hajlandó enni.

Közben Sam a tortaszelettel a kezében leült az ágy másik oldalára, és figyelni kezdte Harryt.

Harry elővette a varázspálcáját, és gyorsan Samre pillantott, de a vadász csak őszinte kíváncsisággal nézett vissza rá. A Deannek szóló aggodalmas csillogás még mindig ott volt a szemében, de Harry látta, hogy Sam nem tartotta őt fenyegetésnek. A varázsló tudta, hogy hálásnak kellene lennie, és hagynia az egészet, de a kíváncsisága csak nőtt.

Harry a levegőbe öntött egy adag csokoládé szirupot Dean felett, és elkapta a folyadékot egy elmotyogott bűbájjal, hogy a szósz lebegve maradjon. Összpontosított, és lefelé irányította a szirupot, majd Dean állánál fogva szétnyitotta a férfi ajkait, hogy a szósz a szájába kerülhessen. Elmotyogott még egy adag varázsigét, és a pálcája hegyét Dean torkára helyezte, mire a férfi nyelt egyet.

Harry újra Samre pillantott, és megismételte a folyamatot, de ezúttal megosztotta a figyelmét. Végül is, az ilyen könnyű bűbájokat a varázsigék kimondása nélkül is el tudta végezni.

– Sam? – kezdte Harry halkan. – Nem mintha meg szeretném kérdőjelezni a döntésedet vagy ilyesmi, de megkérdezhetem, hogy… miért bízol bennem?

Sam értetlen pillantást vetett rá.

– Mármint nagyon örülök, tényleg. És bízhatsz is bennem. Rendes fickó vagyok, meg minden… csak segíteni szeretnék. – Harry elhallgatott, hogy lenyelessen egy újabb adag szirupot Deannel, és ráébredt, hogy fecsegni kezdett. – Csak… te és a bátyád, nos, vadászok vagytok! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy csak úgy megbízol valakiben, főleg, ha az a valaki… más.

Harry meglepve látta, hogy Sam lehajtja a fejét, mintha zavarba jött volna, és túlságosan is rákoncentrál, hogy újabb falat tortát szedjen a műanyag villájára.

– Valószínűleg rájössz, ha felébred – felelte Sam csendesen, elkerülve Harry pillantását. Aztán elmosolyodott. – Meg aztán biztos vagyok benne, hogy tudsz a hegről a kézfejeden, “Hazudni bűn”.

– Ó. – Harry arról őszintén megfeledkezett.

– Működik? – váltott témát Sam, és Dean felé biccentett.

Harry Dean arcához nyomta a kézfejét.

– Szerintem igen. Visszatért a színe, már nem olyan sápadt. De már fel kellett volna ébrednie… Adok neki még egy kis szirupot.

Miközben Sam tortával tömte a fejét, Harry megismételte a procedúrát. Ezúttal azonban abban a pillanatban, hogy Harry lenyelette Deannel az újabb adag csokoládé szirupot, a férfi szemei felpattantak.

Harry azonnal megértette, miért bízott benne Sam. Ugyanolyan szemek bámultak rá, amiket a tükörben szokott látni. Samnek is zöld szemei voltak, de azok inkább barnába hajlottak át. Deané azonban kristálytisztán zöldellt.

Persze Harrynek alig egy másodperce volt csak, hogy mindezt felfogja, mert szinte azonnal a padlón találta magát, a pálcás keze leszorítva, torkánál kés, és azok a zöld szemek fenyegetően fúródtak az övéibe. Hallott egy hangot Sam felől, ami valószínűleg a tortával teli szájjal kiáltott Dean név lehetett.

– Egy okot adj, miért ne öljelek meg – morogta Dean Harryre támaszkodva.

– Hoztam tortát – nyögte Harry gondolkodás nélkül, majd elátkozta magát, amiért sikerült a legostobább utolsó szavakat választania.