Dementorok, démonok és patrónusok

Hickory

3. fejezet

2019. január 24.

– Milyen ízű tortát?

– Csokoládésat.

Harry figyelte, ahogy Dean átgondolja a kapott választ, és életében először azon kapta magát, hogy azért imádkozik, beszélgetőpartnere szeresse a csokoládét.

– Dean! Szállj le róla! – szólt a bátyjára valahonnan fentről Sam, most (feltételezte Harry), hogy sikerült lenyelnie a falatot.

Dean elvette a kést Harry torkától, de nem engedte el a varázsló pálcás kezét, és nem is mozdult el róla.

– Sam? – szólt. – Jól vagy? Ki ez a pasas?

– Jól vagyok, Dean – felelte Sam, és hatalmas alakja megjelent Dean mögött. – Harrynek hívják. Megmentett minket. Szállj le róla! – Az egyik keze megrángatta Dean vállát, és Harry megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy a vadász lemászott róla.

– Ülj nyugton, hozok neked egy szeletet – mondta Sam a testvérének.

Ekkor vette Harry észre, hogy Dean mindene enyhén remeg. Felült, és a torkához szorította a kezét. Semmi vér. Valaki, akit ilyen súlyosan érintett a dementorok közelsége, nem kellett volna képes legyen arra, hogy biztos kézben tartson egy kést, arról nem is szólva, hogy valaki torkához szorítsa a pengét, és ne sértse fel véletlenül a bőrt.

– Mit mondtam neked az édességet kínáló idegenekről, Sammy? – kötözködött Dean, de eleget tett az öccse kérésének, és ülve maradt. Sam válaszul csak grimaszolt egyet, de Harry látta, hogy jó humorban teszi.

A varázsló megpróbált felállni, azonban Dean keze hirtelen elkapta a jobb csuklóját. Harrybe nyillalt a fájdalom, ahogy a férfi ujjai egy pontban a húsába vájtak, mire a szorítása elgyengült, és kiesett a kezéből a pálcája. A fájdalomtól halkan felnyögött ugyan, de nem próbált meg védekezni.

– Lehet, hogy kihúztál minket a csávából, de egy darabig enyém a csodabot, világos? – morogta Dean, mire Harry bólintott.

Harry belegondolt, hogy talán Sam kezébe kellett volna nyomnia a csokoládé szirupos üveget, megmondania neki, hogy találjon ki valamit egyedül, majd lelépnie, de még mindig annyi megválaszolatlan kérdése volt! Korábban még azt is feltételezte, hogy a fivérek közül Sam a nagyobb fenyegetés, a férfi méretei és könyörtelen pillantása miatt is. Nyílván, Harry nem ma volt a legeszesebb.

– Dean… – sóhajtott fel Sam elkeseredetten. – Nem kellett volna bánta… – Harry összehúzta a szemeit, mire a fiatalabb férfi félbeszakította magát.

– Tudok vigyázni magamra, köszönöm szépen – mondta Harry. – Ha őrizetbe akarja venni a varázspálcámat, akkor jó szórakozást hozzá.

Sam összeszorította az ajkait. Harry rájött, hogy a vadász próbál nem felnevetni, mire érezte, hogy az arcába szökik a vér. Ez egyszerűen megalázó volt. Nem fegyverezték le, mióta… nos, mióta Voldemort meghalt. Harry ellenállt a késztetésnek, hogy Deanre pillantson, és hirtelen elgondolkodott, hogy a Bodzapálca birtokjoga továbbszállhat-e egy muglira.

– Remélem hagytatok még ebből az átkozott tortából… – mormogta Harry, ahogy felállt, és az asztalhoz sétált, hogy elrejtse zavarát.

Közben Sam Deannek nyújtott egy szeletet, majd letelepedett mellé a földre, mintha tortát enni mindig is a földön ülve lett volna szokás, Harry pedig odahúzott egy széket, és gyerekes bosszúból élvezte, hogy lenézhet a fivérekre.

– Isteni ez a torta, kösz, haver – mondta Dean teli szájjal.

Harry látta, ahogy Sam az égnek emeli a tekintetét, de felismerte a megjegyzést annak, ami valójában volt – békeajánlatnak.

– Örülök, hogy ízlik – felelte, és úgy is gondolta. Dean arcába visszatért a szín, így a varázsló biztosra tudhatta, hogy a csokoládé használt, és a védővonalat ezek szerint elég tágra kerekítették.

– Akkor… – kezdte Dean – elárulnád, miért erőszakoltál meg csokiszósszal?

Harry lenyelt egy falat tortát, és maga mellé rakta a tányért.

– Megtámadt… vagyis, nem igazán, de túl közel kerültél egy csoport dementornak nevezett teremtményhez. Elájultál, az öcséd pedig aggódott, és bár valószínűleg egy idő után magadtól is magadhoz tértél volna, nem akartam kockáztatni. Egyedül a csokoládé enyhíti a dementorok hatását.

– A dementorok boldogsággal táplálkoznak, Dean – szólt közbe Sam, és Harry biztos volt benne, hogy csak meg akarta magyarázni, miért engedett egy vadidegent a bátyja közelébe, amíg az eszméletlen volt. – Harry azt mondta, minden boldog emlékedet megeszik, és csak a rosszakat hagyják hátra. Úgyhogy… tudod… – Sam elhalkult, és Harry rájött, hogy Dean időzése a Pokolban valószínűleg tabu téma volt a fivérek között.

A varázsló Sam megmentésére sietett.

– Beszéltem Sammel, és több mint valószínű, hogy az utóbbi napokban már éreztétek a dementorok hatását. Jól gondolom?

Dean bólintott, és mérges pillantást vetett a tortájára.

– Ja, ez megmagyaráz néhány dolgot – felelte halkan.

– Láttad őket? – kérdezte Harry.

– Ha láttam volna őket, le lettek volna puffantva – morogta Dean.

– Nos, csak a lövedékeid pazaroltad volna, de megválaszoltad a kérdésemet – mondta Harry. – De Sam, te láttad őket, igaz? Ma, a parkolóban?

– Igen… – helyeselt lassan Sam, majd folytatta, amikor Dean rábámult. – Mintha repülő árnyékok lettek volna. Pont azelőtt pillantottam meg őket, hogy megjelent volna az a szarvas. De nehéz volt, alig tudtam rájuk nézni. Nem tudtam fókuszálni. Fájt tőle a fejem.

– Érdekes – mormogta Harry. Sam egész biztosan mugli volt. Nem létezett, hogy egy varázsló ilyen idősen ne keltsen feltűnést. A véletlenszerű mágikus kitörések száma az életkorral együtt csak nőtt, ha a varázslót senki nem képezte.

– Micsoda érdekes? – kérdezte Dean.

Harry ráébredt, hogy a gondolatai valószínűleg kiültek az arcára, mert Dean olyan pillantással nézett rá, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy a férfi nem értékelte, ha bárki “érdekesnek” találta az öccsét. Harry elmerengett rajta, hogy eddig vajon hányan találták Samet érdekesnek, miért, és vajon mi történt velük.

– A muglik, vagyis varázstalan emberek, normál esetben nem látják a dementorokat. Te nem vagy varázsló, Sam, de mégis láttad őket. Egyszerűen nem értem, miért – magyarázta Harry, mire Sam és Dean jelentőségteljes pillantást vetettek egymásra, és kihagyták a varázslót valamiféle néma beszélgetésből… vagy vitából, néhány arckifejezésből ítélve.

– Vérzett az orrod? – kérdezte végül Dean hangosan.

– Nem – legyintette le Sam.

– De ugyanaz a fajta fejfájás, igazam van? – érdeklődött tovább Dean, de Harry érezte, hogy igazából nem kérdésnek szánta a mondatot, főleg, hogy Sam összeszorított állkapccsal csak elfordította a tekintetét válaszul.

– Beavatnátok? – tudakolta Harry.

– Nem – vágta rá Dean. – Családi ügy.

Úgy tűnt, Sam nem tervezett visszakapcsolódni a beszélgetésbe a közeljövőben, hiszen eltökélten nézett mindenhova, csak Dean és Harry felé nem.

– Rendben… – sóhajtott fel Harry.

– Ez az akármi – kezdte Dean az ujjai között forgatva Harry pálcáját. – Varázspálcának hívtad. Azt mondod, csak varázslók látják a dementorokat. Jól sejtem, hogy te is varázsló vagy?

– Igen – felelte Harry, és nem tudta, milyen reakcióra számított, de biztosan nem arra, hogy Dean kinyújtsa a karját, és tarkón csapja az öccsét.

– Mégis mi bajod van?! – szidta Samet Dean. – Egy percre sem csukhatom be a szemem anélkül, hogy démoni csodabogarakkal haverkodj?!

– Hé! – tiltakozott Sam és Harry kórusban.

– Megmentett minket, Dean! – védekezett a fiatalabb vadász.

– Akkor mindenki, aki megment, meghívást kap a motelszobába, mi? – vágott vissza Dean. – Mert már kezdem látni a mintát, Sam!

– Ha Rubyról beszélsz…

– A józan paraszti észről beszélek!

– Halott voltál! – kiáltott fel Sam.

– Csak elájultam!

– Nem, azelőtt! Meghaltál. Ruby csak…

– Most nem Rubyról van szó!

– Meghaltam egyszer. A feleségem még mindig nem bocsátott meg érte – szólt közbe Harry, és elégedetten figyelte, ahogy Sam és Dean is értetlen arccal felé fordul. Küldetés teljesítve. – Tehát most, hogy megragadtam a figyelmeteket, szeretném tisztázni, hogy sem démon, sem csodabogár nem vagyok, úgyhogy értékelném, ha egyiknek sem neveznétek. Ahogy már Samnek korábban elmagyaráztam, auror vagyok, vagyis lényegében egy vadász varázsló változata. Szóval hadd áruljam el neked, Dean, hogy Sam nem döntött rosszul, amikor megbízott bennem. Ha nem engedte volna, hogy segítsek, valószínűleg még mindig ájultan feküdnél, úgyhogy ne hívj csodabogárnak!

Harry mély lélegzetet vett – kevés dolgot utált jobban, mint amikor csodabogárnak szólították.

– Haver – szólalt meg Dean ékesszólóan –, mindig saját életre kel a hajad, amikor felhúzod magad?

A varázsló kérdő pillantást vetett a férfira. – Mi?

– Tényleg magától mozgott, Harry – tette hozzá Sam. – Csak úgy elszállt a homlokodról, mintha a szél fújta volna, de bent vagyunk…

– A fenébe – átkozódott Harry, és felnyúlt, hogy megtapogassa csupasz homlokát, amit általában eltakartak a tincsei. Gyorsan visszasimította a haját a sebhelye fölé. – Bocs, csak a csodabogár szó elég érzékeny pont… és néha, amikor felmérgelődök…

– Ne haragudj – szakította félbe Harryt Dean, majd újabb jelentőségteljes pillantást vetett Samre. – Kösz a segítséget meg minden. De haver, ha a varázslók olyanok, mint a boszorkányok… ki kéne nyírjunk.

– Dean! – borzadt el Sam. – Harry vadász!

– Csak egy boszi-pasi vagy mi, Sam!

– Talán, ha jobban elmagyaráznám? – vágott közbe Harry. – Ha elmagyaráznék mindent, rájönnétek, hogy nincs miért… kinyírnotok.

– Jó, oké – engedett Dean. – Tedd azt, de előbb elbúcsúznék a padlótól… és ennék még egy szelet tortát. Költözzünk az asztalhoz, hm?

Dean példáját követve Sam is feltápászkodott, Harry pedig visszahúzta a székét az asztalhoz. A fiatalabb vadász átengedte a másik széket a bátyjának, és az asztalhoz közelebbi ágy végére ült inkább.

– Nos. Két fajta boszorkány létezik – kezdte Harry. – Vannak lányok, akik annak születnek. Nem tudják befolyásolni. Varázslat van a vérükben, ha úgy tetszik. A férfiak, akik mágiával születnek, ők a varázslók. Tehát vannak boszorkányok és varázslók, mint én, akik tudnak varázsolni, látják a mágikus teremtményeket, és az esetek többségében a gyerekeik is boszorkányok vagy varázslók… Mi mind egy külön társadalomként élünk, ami minden varázstalantól rejtve van, mert attól félünk, hogy vagy… kinyírnak minket, vagy rákényszerítenek, hogy elvarázsoljuk minden problémájukat.

– Szivárványt szaró egyszarvúitok is vannak? – gúnyolódott Dean.

– Nos, egyszarvúak vannak, de egész biztos vagyok benne, hogy ugyanolyat szarnak, mint bármelyik más ló – válaszolt Harry a szemét forgatva. – Hallgass végig, kérlek. A másik fajta boszorkányok azok, akiket ti is ismertek. Varázstalan emberek, valami rejtélyes oknál fogva főleg nők, akik visszataszító módon szereztek mágikus képességeket. Általában gonoszak, és semmi közük a varázslókhoz, ahogy nekünk sincs semmi közünk hozzájuk. Biztos vagyok benne, hogy jól tudjátok, milyenek ezek a boszorkányok, úgyhogy nem megyek bele a részletekbe, de szeretném tisztázni, hogy a normális boszorkányok és varázslók nem rosszak. Nincs okotok megölni. Vadász vagyok, akárcsak ti.

– Vagyis vannak a ti boszorkáitok és varázslóitok, és vannak a mieink, és a tieitek jók, a mieink pedig gonoszak? – foglalta össze Dean.

– Igen – felelte Harry –, de nem egészen. Csak úgy, mint a világ többi részében, a mi társadalmunkban is sokféle személyiség él. Ahogy vannak sorozatgyilkosok és rossz emberek a varázstalan emberek között, ezek a varázslóknál is előfordulnak. Egy auror dolga levadászni a sötét varázslókat. Lényegében olyanok vagyunk, mint a rendőrök. Ha egy boszorkány vagy varázsló sötét mágiához folyamodik, az én munkám, hogy elfogjam őket, így vagy úgy, de lehetőleg bíróság elé kerüljenek, hogy börtönbüntetést kapjanak meg ilyesmi.

A fivérek egy percig a gondolataikba mélyedtek, majd Sam törte meg a csendet:

– Ez megmagyarázza, miért vannak odakint azok a srácok az irányításod alatt. A vadászok általában egyedül dolgoznak, de Phil egész este uramnak szólított, és apámra emlékeztetsz, amikor parancsolgatsz neki.

Dean tátott szájjal bámult Samre, mire Harry felsóhajtott; ez az elejtett plusz információ nem fogja megkönnyíteni a dolgát.

– Emberei vannak odakint? Mennyi? – faggatózott Dean.

– Felállíttatott egy védővonalat – adott magyarázatot Sam.

– És tízen vannak, tizenegyen, ha Philt is számoljuk – felelt Harry a második kérdésre. – De Philt leszámítva mind csak gyakornokok. Szeretek fiatalokkal dolgozni, úgy nem olyan furcsa érzés parancsolgatni nekik.

– Vagyis körbe vagyunk véve… egy csapat fiatal gyakornok varázslóval? – kérdezte Dean lassan.

– Nos, igen – bólintott Harry –, de kifelé néznek, nem befelé. – Dean értetlen pillantását látva folytatta is: – A dementorokat tartják távol, nem titeket idebent. Fogalmuk sincs, kikkel vagyok itt. Amennyire ők tudják, csak két jelentéktelen mugli vagytok, nekem meg pokoli sok ideig tart kitörölni az emlékeiteket. Ha azt mondom, biztosítsák a körzetet, megcsinálják. Ha azt mondom, nem tartozik rájuk, kivel vagyok itt, nem kérdezősködnek. Ezért dolgozok újoncokkal. Lelkesek, hogy velem dolgozhatnak, ezért nem kérdőjelezik meg a parancsaimat. Ez pedig nekem is jó, és nektek is, mert így mérföldekkel könnyebb dolgom van, és mert így a feletteseim nem tudják meg, hogy kapcsolatba kerültem a Winchester fivérekkel, de mégsem vittelek be titeket kihallgatásra.

– Kihallgatásra? – visszhangozta Dean. – Csináltunk valamit?

– Nem tudok róla – mondta Harry. – A fenébe is, francot se tudok rólatok azon kívül, amit ma megtudtam. Angliából jöttem, ha esetleg nem jöttetek rá. De amikor korábban Sam bemutatkozott, Phil – a helyettesem – reakciójából ítélve a Minisztérium érdekelt az ügyetekben. Mondjuk, a Minisztérium általában békén hagyja a vadászokat – ti elintézitek a dolgokat, amik a muglikat fenyegetik, az aurorok pedig azokat, amik a varázslókat.  Normál esetben ez tökéletesen működik. A tény, hogy Phil felismerte a neveteket azt jelenti, hogy valamivel felhívtátok magatokra a figyelmet, de Phil azt is mondta, hogy nem csináltatok semmi rosszat, vagyis nem öltetek véletlenül rendes boszorkányt vagy varázslót. Úgyhogy, őszintén, fogalmam sincs, mit akarnak tőletek.

– De mégsem jelented, hogy megtaláltál minket… – mondta Sam.

– Nem – nyugtázta Harry, és beletúrt a hajába. – Tudom, hogy technikailag én is a része vagyok, de a Minisztérium attól még a kormány marad, a kormány pedig hajlamos megfeledkezni a lényegről, amíg beleveszik a politikába és a téveszmébe, hogy mindenre ők a megoldás. Akármibe keveredtetek, csak az utatokba állnának. – Harry Samre pillantott, és nem tudta, folytassa-e.

– Még van valami – jelentette ki Dean. – Valami Samről… Aggaszt, hogy látja azokat a dolgokat.

Harry egy pillanatra elgondolkodott, hogy Dean gondolatolvasó-e, de aztán rádöbbent, hogy valószínűleg csak jó emberismerő.

– Igazad van – ismerte el Harry. – Sam egy mugli, tehát nem kéne lássa a dementorokat. Ha átadlak titeket a Minisztériumnak, és rájönnek erre, teszteket akarnának végezni. Meg akarnák tudni, hogyan. – Harry látta, hogy Sam és Dean is megdermed. – Pontosan ezért nem fogom elmondani senkinek. Phil már tudja, de ő azt fogja csinálni, amit mondok neki. Szerencsétek van, hogy én találtalak meg titeket. Manapság csak a feleségem, a legjobb barátaim és a brit mágiaügyi miniszter kérdőjelezi meg a döntéseimet. Nem kértem ezt a befolyást, és próbálok nem visszaélni vele, de az ilyen helyzetekben azért jól tud jönni.

Harry figyelte, ahogy Dean és Sam megemészti az információt. Mindent megtett volna, hogy kielégíthesse a kíváncsiságát a fiatalabb vadásszal kapcsolatban, de tudta, hogy a kíváncsiskodás nem a legjobb módja az emberek megnyugtatására, és most, hogy egyedül, pálca nélkül ült két veszélyes vadász társaságában, nagyon nem akarta őket felidegesíteni.

– Nem fognak gyanakodni? – kérdezte Dean. – Hogy ilyen sokáig idebent vagy?

– Mindjárt kimegyek, és mondok nekik valami kifogást. – Harry átgondolta a lehetőségeit. – Azt hiszem, itt kéne maradjunk éjszakára. Majd megmondom nekik, hogy csak biztosra mentem, jól vannak-e a muglik, majd biztosítottam az épületet.

– Miért nem léptek csak le? – kérdezte Dean.

– Dean… – szólt Sam olyan hangon, amit Harry dorgálásként értelmezett. Dean épp mindent megtett, hogy a lehető legmegfélemlítőbb pillantását vesse a varázslóra, és egyértelműen nem örült a lehetőségnek, hogy kiderülhet Sam titka.

Harry felsóhajtott, és a tortás dobozra nézve válaszolt. Lehet, hogy nem tudott túl sokat a Winchester fivérekről, de azt tudta, ő hogyan érezné magát, ha valaki közölte volna vele, hogy ezúttal nem fog tudni vigyázni magára. Nem akarta látni a reakciót Dean ismerős zöld szemeiben.

– Ha elmegyünk, a védővonal is velünk jön – mondta higgadtan. – Semmi nem tartaná vissza a dementorokat.

Harrynek nem kellett Deanre néznie ahhoz, hogy lássa, a vadász megfeszült ültében. Sam sem mozdult. A varázsló ráébredt, hogy a fiatalabb fivér már rég tudta a dolgot; hogy nem az udvariatlanságáért dorgálta a bátyját, csak a tudatára akarta hozni, hogy Harry és a csapata volt az egyetlen ok, amiért Dean még mindig eszméleténél volt.

Eltelt néhány feszült másodperc, mielőtt Dean újra megszólalt volna.

– Van nálunk só. Meg tudjuk védeni magunkat. Milyen tág kell legyen a védőkör? – kérdezte. A hangjából már eltűnt az él.

Harry csak megrázta a fejét.

– Csak egyetlen dolog tud megvédeni a dementoroktól, és nektek olyanotok nincs.