Kedvencekhez adás
21

Dementorok, démonok és patrónusok

6. fejezet

Deant a következő reggelen kopogás riasztotta fel egy rémálom/emlék közepéből. Figyelte, ahogy Harry kábultan felkel a matracáról, és felveszi a pálcáját és a szemüvegét a földön fekvő talárhalom tetejéről. A vadász megragadta a kését a párnája alatt, és Sam ágya felé pillantott. Az öccse nyakig volt takaróban, de a tekintete Deanen pihent, az idősebb vadász pedig már tudta is, hogy a másik ébren volt, amíg ő volt alvásban a soros.

– Jó reggelt, Phil – mondta Harry az ajtót nyitva.

Kezében egy kis válltáskával Phil belépett a szobába.

– Megszereztem az információt, amit kért, uram – jelentette be, miközben Harry visszaváltoztatta a matracát párnává, hogy több hely legyen a kis hotelszobában.

– Mennyi az idő? – kérdezte Dean.

– Nem akarod tudni – felelte Harry ugyanabban a pillanatban, ahogy Sam kibökte: – Reggel nyolc.

Dean felnyögött.

– Elnézést kérek a korai óráért – szólt a fivérekhez Phil –, de Harry megkért, hogy legyek a lehető legdiszkrétebb az információszerzést illetően, és a reggeli időszak a legjobb, ha nem akar feltűnést kelteni a Minisztériumban az ember. Különösen, amikor mindenki tudja, hogy egy fontos brit varázslóval dolgozol, aki még nem alkalmazkodott az időeltolódáshoz.

Dean összehozott egy szemöldökfelvonást és egy vállrándítást, majd jelentőségteljesen Samre mutatott. – Te. Kávé. Most.

Sam az égnek emelte a tekintetét, és összeszorította az állkapcsát, de kimászott az ágyból. Dean megajándékozta egy kicsit túl széles mosollyal.

– Megkérhetnék valakit a csapatból, hogy hozzon – ajánlotta fel Phil.

– Á – felelte Dean –, Samre ráfér egy séta.

A szóban forgó öccs fújtatott egyet, és felvette a cipőjét.

– Igazán nem kell, kösz – motyogta.

Phil vállat vont, majd Harry felé fordult. Kinyitotta a válltáskáját, és nekiállt könyveket kihúzni belőle. Dean összeráncolta a szemöldökét. A táska alig tűnt elég nagynak, hogy két könyv beleférjen, nemhogy…

– Ne haragudj, Dean – szakította félbe a gondolatait Sam, és elé lépve elállta a kilátást.

– Höh? – kérdezett vissza Dean azon tűnődve, miért várják el tőle az emberek, hogy a reggeli kávéja előtt gondolkozni tudjon.

– Fel akartalak ébreszteni, pont, amikor kopogott, eskü. De mostanában nem aludtál túl jól…

Ó, gondolta Dean. Samnek feltűntek a rémálmok.

– Semmi baj, Sam. Menj, hozz kávét – mondta, mire Sam aggodalmaskodva összeráncolta a szemöldökét (egy arckifejezés, amit Dean utált), de szerencsére a férfi csak megfordult, és kiment az ajtón. Dean belegondolt milyen messze fog kávéért menni csak azért, hogy láthassa, mekkora sugarú a védett körzet.

Dean visszafordult az asztal és a rajta tornyosuló könyvek és mappák felé. Alig két perc alatt a két varázsló könyvtárrá változtatta a szobát egyetlen válltáska segítségével.

– Mi a franc? – kérdezte Dean. – Hogyan… mikor…?

– Nagyobb belülről – felelte Harry anélkül, hogy felpillantott volna a könyvkupacból, amit épp rendszerezett.

– Te vagy a nagyobb belülről… – motyogta Dean, majd próbált nem elvörösödni, amikor Harry az ajkába harapott, hogy elfojtsa a nevetését. A vadász megdörzsölte az arcát; tényleg nem a reggeli kávéja előtt kéne beszólásokkal próbálkoznia.

– Lezuhanyzom – motyogta, és a fürdő felé vette az irányt.

Phil még mindig úgy vette elő a könyveket a táskájából, mintha feneketlen lenne.

– Normális rémálmod volt, vagy tágíttassam a védett körzetet? – kérdezte Harry halk, nyugodt hangon, mielőtt Dean belépett volna a fürdőszobába. A vadász nem állt meg, és különben anélkül is tudta, hogy Harry nem őt nézi, hogy odapillantott volna.

– Normális – felelte Dean, és próbált nem törődni a ténnyel, hogy az életében semmi nem számított normálisnak. Furcsa, de úgy gondolta, Harry talán megérti.

Amikorra Dean végzett a zuhanyzással, Phil már elment, és Sam már visszaért kávéval és reggelivel felszerelkezve. Még Harrynek is hozott valamit, és amíg az asztalnál ülve ettek, a varázsló más-más kupac könyvre mutogatott szerte a szobában.

Amint a szobába lépő vadászra felfigyelt, Harry kinyitotta a száját, és Dean azt kívánta, bár magával vitte volna a tiszta ruháit a fürdőbe.

– Hű, és még azt mondják nekem van furcsa sebhelyem.

Dean rábámult, és Harryben volt annyi illem, hogy megilletődjön, amiért megemlített bármit is. Aztán, természetesen, amíg beletúrt a táskájába tiszta ruhákért, Deannek még jobban bele kellett tenyerelnie a motyogásával:

– Hülye Cas a hülye kezével… – Azt hitte, Sam túlzottan elfoglalt volt a könyvekkel, hogy egyáltalán meg is hallja.

– Dean, ha egy angyal visszahoz a Pokolból, legalább hálás lehetnél érte – dorgálta az öccse őszinte haraggal pillantva Deanre, majd belekortyolt a kávéjába.

– Téged megérintett egy angyal?! – kiáltott fel hirtelen Harry, mire Sam teleprüszkölte kávéval a könyvet, amit épp olvasott, és nekiállt egyszerre köhögni és nevetni.

Dean megragadta a ruháit, rábámult Samre, majd beviharzott a fürdőbe, hogy átöltözzön. Hogy miért pont őt választotta Isten, hogy megállítsa a kibaszott apokalipszist, Deannek gőze sem volt, de most nagyon kívánta, bár kinyírták volna inkább.

* * *

Harry arcára volt festve az értetlenség.

– Bocsi – mondta Sam, majd megismételte: – bocs, bocs… –, ahogy próbálta abbahagyni a nevetést és felitatni a kávét a könyvről. A vadász látta, ahogy Harry felkapja a pálcáját, majd motyog valamit, és hirtelen a kiömlött kávé eltűnt, a könyv pedig megszáradt.

– Komolyan, Sam – mondta Harry. – Semmi baj… de angyalok? Úgy tért vissza Dean?

Sam a fürdőajtó felé pillantott, és grimaszolt egyet.

– Igen, angyalok. Figyelj… ne beszélj róla, jó? Nem, amikor… Dean nem… – Mély levegőt vett, és próbált nem túl kétségbeesettnek hangzani. – Ki fog nyírni, hogy megemlítettem.

– Jó – mondta Harry békítő hangon –, de…

Sam próbálta nem túl feltűnően lepisszegni a varázslót, amikor hallotta nyílni a fürdőszoba ajtaját, de nem is volt szükséges. Harry azonnal félbeszakította magát.

Dean úgy battyogott elő, mintha mi sem történt volna.

– Mi a terv? – kérdezte olyan hangon, amitől az egész úgy hangzott, akár csak egy új ügy, csak még egy vadászat.

– Kutatás – felelte Sam és Harry kórusban.

Dean felkapta a harmadik papírpoharat, és nagyot kortyolt belőle.

– Mmm, még meleg. Klassz.

– Melegítő bűbáj – magyarázta Harry.

Dean szemöldöke felszökött, Sam pedig elmosolyodott. Személy szerint ő meg tudta volna szokni Harry képességeinek jelenlétét.

– Arra magamtól is rájöttem, hogy tervben van egy kis kutakodás – mondta Dean gúnyosan körbeintve a könyvekkel teli szobában. – Hol van Phil? Ő nem segít?

– Végzett mára. Valamikor aludnia is kell – felelte Harry, majd az ágyra pakolt könyvekre mutatott. – Az a kupac a tietek. Minden bennük van a dementorokról és más mágikus teremtményekről, amiket érdekesnek találhattok. De a dementorokra koncentráljatok, ki kell találnunk, mit csinálnak.

– És te mit fogsz csinálni?

– Ezeket fogom olvasni – A széke melletti hatalmas rakás könyvre és mappára mutatott. – Emelt szintű mágiával foglalkoznak, szóval csak halandzsa lenne nektek. Megpróbálom kitalálni, hogyan lehetne megvédeni titeket, hogy anélkül válhassanak el útjaink, hogy vér száradjon a lelkemen… vagy Isten haragja sújtson.

Sam majdnem megszólalt, mondván Isten valószínűleg nem úgy működött Deannel, hiszen miért hagyta volna olyan összetörten, hogy lényegében védtelen maradt; de végül csak rábámult Harryre, és azt mondta: – Jó, kezdjünk neki.

A délelőtt hátralevő része olvasással telt. Sam és Dean az ágyaikon ültek, néha könyvet cserélgetve, attól függően, mit találtak. Dean motyogása (Egyszarvúak… tényleg itt a világvége) megmosolyogtatta Samet, és örült neki, hogy Harry túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy jobban belegondoljon az idősebb Winchester megjegyzésébe.

– Azt mondtad, már álltak egy sötét varázsló irányítása alatt…? – keresett megerősítést Sam.

Harry becsukta a könyvét, Marvin Marlosh Muglik, mágia és felfordulás című alkotását, és nyújtózott egyet.

– Ez az általános elmélet, de szerintem nem igaz – sóhajtotta. – Mármint… nem hiszem, hogy irányította őket. Szerintem csak, nos, kedvelték.

– Ezekben a könyvekben semmi nincs motivációkról – közölte Dean. – Azt sem tudjátok, vannak-e érzelmeik. Az egész életciklus meg történelem.

– Tudom, és talán nincsenek érzelmeik… de hallgassatok meg – mondta Harry. – A dementorok boldogsággal táplálkoznak, nem? Akkor miért csatlakoznának valakihez, aki mindenkit meg akart keseríteni?

– De akkor… – kezdte Sam értetlenül – akkor irányítva kellett hogy legyenek, nem? Kényszerítenie kellett volna őket.

– Nem, pont ez az – mondta Harry. – Ezért hiszik ezt az emberek. De, ha a boldogok tényleg több “ételt” jelentenek, miért lógnának a dementorok egy parkolóban veletek?

Sam Deanre pillantott, épp időben, hogy lássa a bátyja összeszorított állkapcsát és földre eső pillantását. Sam tudta, hogy Dean mindent megtett annak érdekében, hogy mindennek ellenére boldog életet biztosítson az öccsének, de Harrynek igaza volt.

– Miért – folytatta Harry –, amikor tizenhárom éves voltam, hagytak békén egy iskolányi boldog gyereket, és jöttek utánam? Ez még hónapokkal azelőtt volt, hogy Voldemort feltámasztotta magát, hónapokkal azelőtt, hogy a Minisztériumnak eszébe jutott volna használni őket ellenem.

Sam rádöbbent, hogy Harry már csak magának beszélt.

– Nem azt mondtad, hogy a Minisztériumnak dolgozol? – kérdezte Dean, és Sam figyelte, ahogy Harry tekintete újra rájuk fókuszál.

– Most – felelte Harry. – Most már igen. Amikor fiatal voltam, máshogy működtek a dolgok.

– A Minisztérium egy gyerek után küldte azokat az akármiket? – kérdezte Dean hirtelen, Sam pedig elgondolkozott, milyen messze ment Dean védelmező ösztöne. Harry velük egyidős volt, és egyértelműen túlélte az eseményeket. Habár, Dean mindig is rosszul reagált, ha gyerekekkel történt valami rossz. Úgy tűnt, az idő és a végeredmény nem számított.

– Túléltem – mondta Harry óvatosan, érzékelve Dean hangulatát. – Már túl voltam rosszabbon is, és pont ez lenne a lényeg. Amikorra először összefutottam a dementorokkal, már elvesztettem a szüleimet, a megmaradt rokonaim már tizenhárom éve hanyagoltak és bántalmaztak, megtámadott egy tanár, akit… megszállt Voldemort, harcolnom kellett egy baziliszkusszal, és legyőznöm Voldemort egy lelkének darabját. Arról nem is beszélve, hogy azt hittem, egy börtönből szökött őrült meg akar ölni. Elég nyomorult gyerek voltam. Mégis miért pont engem céloztak be?

– Egy baziliszkuszt? – nyögte ki Sam, és végtelenül hülyének érezte magát, amiért sikeresen rákérdezett a magyarázat egy olyan részére, aminek semmi köze nem volt a dementorokhoz. Deanre pillantott, és ráébredt, hogy Harry semmit nem tett, hogy lecsillapítsa Dean védelmező ösztönét.

– Bántalmaztak a rokonaid?! – sziszegte Dean ökölbe szorított kézzel.

Sam egyszerre sóhajtott fel Harryvel. Deannél az egyetlen rosszabbnak minősülő dolog annál, hogy egy gyereket megtámad egy szörny az volt, ha a gyerek családja a támadó.

– Most nem az a lényeg – motyogta Harry. – Koncentrálhatnánk a dementorokra?

– Tehát azt mondod, hogy a dementorok viselkedése ellentmondásos – vágta rá Sam Harry megmentésére sietve, és visszakényszerítette magát agyaló módba. – Boldog emberek után kéne menjenek, mert ők… boldogabbak. De a tapasztalatod szerint az áldozataik, öm, kevésbé boldog emberek, szóval…

– Szóval szerintem szeretik megtörni az embereket – vette át a szót Harry. – Szeretnek olyanok után menni, akik nem annyira boldogok… talán nem is szeretik, talán nincsenek érzelmeik, talán az a kevés boldogság, ami a nehéz életű embereknek van, finomabb, mint a boldogok boldogsága. – Harry grimaszolt a gondolattól. – Én csak azt mondom, van rá esély, hogy nem voltak kényszerítve. Van rá esély, hogy követni akarták Voldemortot, mert tudták, hogy ő megadná nekik azt, amit akarnak – hogy több megtörhető ember legyen.

– Van értelme, de nem tudjuk bizonyítani – mondta Sam.

– Elmegyek egy körre – szólt közbe Dean hirtelen.

– Dean? – Sam szégyellte bevallani, de annyira belemerült Harry elméletébe, hogy egy pillanatra meg is feledkezett a bátyja jelenlétéről.

– Ti ketten maradhattok és dumálhattok kínzásról még egy sort, de én elmentem egy körre.

Sam elsápadt. Elcseszte. Nem gondolkozott.

– Dean… – kezdte, ahogy Dean az ajtóhoz lépett.

– Veled megyek! – szakította félbe Harry.

– Mi? – kérdezték a fivérek egyszerre.

– A nagy fekete kocsi a tiéd, ugye? – folytatta zavartalanul Harry. – Klassz kis autónak tűnik. Szívesen megnézném.

Sam megnyugodott, amikor látta Dean halvány mosolyát.

– Még jó, hogy klassz! Vedd a cipőd, haver.

– Remek – felelte Harry gyorsan. – Csak hadd rakjam el a kényesebb dokumentumokat. Két perc és megyek, jó?

Dean bólintott válaszul, és kiment az ajtón, teljesen figyelmen kívül hagyva Samet, de az öccse már hozzászokott az ilyesmihez.

– Tudsz bármit is a kocsikról? – kérdezte Harrytől, amint biztos volt benne, hogy Dean már elég messze volt az ajtótól.

Harry felpillantott a feneketlen táskából, amibe épp könyveket és mappákat süllyesztett.

– Az égvilágon semmit – felelte –, de Dean most nem mehet sehová egyedül.

Samet lenyűgözte, Harry milyen gyorsan ki tudott találni valamit. Közben a varázsló a vállára kapta a táskáját, és elővette azt a furcsa kinyithatós telefonját.

– Deacon! Ide, most – mondta egyenletes hangon, Samnek pedig újra felvillant az apja emléke.

Hangos pukkanás hallatszott, és hirtelen egy húszévesforma, nyeszlett kölyök toporgott az ajtó előtt.

– Uram?

– Deacon, elmegyek egy körre.

– Egy… körre?

– Egy kocsiban, igen – felelt Harry tömören, majd megrázta a fejét. – Hol vannak a dementorok?

– Még mindig a hotel közvetlen környezetében, uram – jelentette Deacon. – Persze már nappal van, úgyhogy nem olyan aktívak, de…

– Köszönöm, Deacon – szakította félbe Harry. – Szólj, ha van változás. Nem tudom, meddig leszek el.

– Igenis, uram.

– Ó, és Deacon? – tette hozzá az idősebb varázsló mosolyogva. – Ez itt Sal, egy jó barátom.

A fiú végre Sam felé fordult, a vadász pedig le kellett nyelje a nevetését a kis varázsló arckifejezésén, amikor meglátta, milyen magas idegennel van dolga. Deacon láthatóan tartott Harrytől, de a férfi legalább alacsony volt. Sam csak tippelni tudott afelől, mi ment keresztül a fiú agyán.

– Örülök a találkozásnak, uram – mondta Deacon, és bátran előrenyújtotta a kezét.

– Viszont, Deacon – felelte Sam kedvesen, és biztosra ment, hogy azt a mosolyát használja, amitől az emberek meg szoktak nyugodni körülötte. – Köszi a segítséget.

– Ööö… igazán semmiség – dadogta a fiú.

Hangos dudálás hallatszott a parkolóból, mire Harry elvigyorodott.

– Akkor mentem! – mondta az ajtón kirohanva. – Deacon, most már vissza… – A hangja elhalkult, ahogy eltávolodott, Deacon pedig egy pillanatig értetlenül ácsorgott.

– Szerintem azt akarja, hogy menj vissza folytatni, amit eddig csináltál – segítette ki Sam. – Itt minden okés.

– Ó, értem. Ööö… – habozott Deacon – …tényleg a háborúban találkozott Mr Potterrel?

– Igen – idézte fel Sam a fedősztorit.

– Milyen volt? – kérdezte a fiú óvatosan.

Sam tudta, mit akar hallani. Valami hőstörténetet Harryről, a háború megpróbáltatásairól, talán valami információt a feletteséről, amiről senki más nem tudott, vagy talán aggódott a jövő miatt, és tudni akarta, mire számíthat. Sam semmi ilyesmivel nem tudott szolgálni, hiszen valójában nem is volt jelen akkoriban. Azonban volt egy apja, aki Vietnámban szolgált, és a saját személyes háborúját vívta az élete hátralevő huszonhárom évében.

– Háború volt, Deacon – mondta Sam komoran. – Amikor azt hitted, már nem lehet rosszabb, az lett. Most, ha megbocsátasz, sok olvasnivalóm van.

– Igen, uram, bocsánat, uram – rebegte Deacon. Sam rámosolygott, majd a fiú sarkon fordult, és eltűnt.

A vadász végigjáratta a tekintetét a könyveken, és azt kívánta, Harry bár itthagyta volna a magasabb szintű értekezéseket, de aztán úgy döntött, akár el is kezdhetné a következő kör kutakodást azzal, hogy utánanéz, hogyan kell megölni egy baziliszkuszt, vagy hogy mi a csoda egy Voldemort.