Kedvencekhez adás
8

Egy kezdő tolvaj vallomása

Új partok felé

Szerzői megjegyzés:

Tisztelt Olvasóim! Szkiriosz karaktere a saját szerepjátékos karakterem volt, amibe nagyon beleszerettem és azonosulni is tudtam vele. Aki szerepjátékot játszott valaha, az tudja, csak úgy tudsz igazán kibontakozni, ha magadénak tudhatod a főhősöd. Ez az írásom az első a fantasy világában, remélem tetszeni fog! Irónikus, kissé sikamlós nyelvezete sok ismerősöm arcára mosolyt csalt, így bátorkodom másokkal is megosztani. Természetesen főhősöm kalandjai csak ezután kezdődnek, a trilógia első regénye már elkészült, éppen szerkesztőt és esetleg (nem akarok nagyképűnek tűnni, csak reménykedem) kiadód keresek hozzá. A második kötet írása folyamatban van, örülnék, ha mihamarabb eljutna az olvasókhoz!

Fülszöveg:

Szkiriosz, aki borkereskedőként éli unalmas életét, unalmas menyasszonya mellett, nekivág a nagyvilágnak. Hajóra szállva mindent hátrahagyva megszökik apósa és leendő felesége elől. Hajtja a vére, a kaland, az ismeretlen. Próbált kibújni a bőréből, de szíve húzza….másfelé.

A MAGAM ÉLET- ÉS HALÁLRAJZA

Hogy ki is vagyok valójában? Neveznek Gonzalgónak, máshol Krippa volt a nevem, mostanság Szkiriosz Úrnak szólítanak hazámban.

Nehéz, sanyarú gyermekkorom nem volt, gyerekszobával is megáldottak az istenek, na meg apámuram nemesi rangja, és a hozzá tartozó szép kis vagyon, ami lakájossá tette életem első tizenöt évét. De, mint az lenni szokott a népmesékben, apám hanyagolni kezdte anyámat, más szórakozás után nézett. Kártyázott, dámázott és „Dámázott”, sokszor csak hajnalban keveredett haza, vagy inkább máshol hajtotta le fejét. Édesanyám elnéző és magára adó nő volt, tartással viselte új keletű sorsát mindaddig, amíg egy hajnalon arra nem ébredt, hogy apám egy nagyszerű hátra szaltóval véget vetett a család erkölcsi szenvedéseinek, s nyakát szegve nem okozott több fájdalmat néhai szeretteinek. Erkölcsi szenvedés fuccs, jött az anyagi jellegű. A temetést illedelmesen megváró uzsorások elkezdték benyújtani számláikat, váltókat, kötelezvényeket téve anyám rémült szemei elé, s mosolyogva mondták: ők türelmesen megvárják, amíg készpénzzé tesszük értékeinket. Azt hiszem, ekkor tört el valami szülőmben, s ennek kézzelfogható jele volt csupán az a kötél, mely a padlásgerendáról lógott le, miután terhétől megszabadították. A kúria elszállt, én pedig egy utazóládát, egy kocsit kocsissal, na meg két lovat örököltem a nemesi címen kívül.

Két dolgot szerettem volna véghez vinni életemben. Életben maradni és bosszút állni. Életben maradni úgy, ahogy lehet, a bosszú viszont nagy éltető, és mindenkit utolér, aki hasonló apaként éli világát. Célpontommá váltak a nagyúri, mihaszna úrhölgyek, buja, kihívó viselkedésükkel, és a nyálcsorgató, lassan botra támaszkodó, néhol kopaszodó nagylegények, akik egy kis „édességért” mindent, és mindenkit odadobnak. Életcélommá vált, hogy minél kevesebben büszkélkedhessenek ezen túl az utazóládás, két lovas, kocsis örökséggel.

A sorsom szépen alakult, és már büszkélkedhetek is az eredményeimmel. Elsőként sikerült rávennem apám „régi szeretőjét”, hogy egy zsíros erszényű férfival találkozzon egy diszkrét fogadó emeleti, ám még diszkrétebb szobájában. Pechére, a sármos öregúr helyett néhány fiatal fiú kényeztette őt, azt hívén, hogy egy legénybúcsú mindenre elszánt, képzett háziasszonya talált kihívást a csődörökben eme kellemes esti órákban. Úgy szokták mondani mifelénk: „Italt és nőt soha ne utasíts vissza! „. Minden, ami szem-szájnak ingere, hát lesett is csak a csapodár dáma, de hiába küzdött a nyolc kar ellen, a legénybúcsú, az legénybúcsú, még akkor is, ha a jól megfizetett kisasszony szeme olykor el is kerekedik. Azonban nem volt hiába az a sok tanulás, csapodár hölgyünk az óta már az ősi mesterséget űzők táborát erősíti a város legforgalmasabb részén.

Gyönyörűséges dolog az is, amikor láthatod, hogy az igyekvő besurranókat megelőzve tudsz értékes trófeákat szerezni az uzsorásokkal vívott felejthetetlen játékban. Hárman közülük rosszkor, rossz helyen voltak, ráadásul nem voltak felkészülve az éjszaka reájuk váró veszedelmekre. Szerintem az ember nem járkálhat éjszaka egyedül a város kivilágítatlan részein még akkor sem, ha élete nagy üzletét készül megkötni! Ezek a gazfickók! Hát nem rátámadnak a békésen bandukoló „kereskedőkre”? Persze lehet, én is elgondolkodtam volna ezen, ha az én zsebemben is ott rejtőzött volna vagy kétszáz aranypénz, amire ugyan fel is hívták a figyelmet: ennyi készpénz feltétlenül kell az üzlet megköttetéséhez. Vajon honnan a zsiványok zseniális orra ezekhez? Kit és mikor kell megkönnyíteni az úti terhétől? Sajnos, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy kereskedőinket csak jóval a vízbe esésük helyétől sikerült kihalászni, a békés, ám az eseményektől kissé beijedt, nagybajuszú öreg halászoknak. Sokan azt is fontolgatták, hogy ha ezen túl a zsákmány köpenyben és csizmában érkezik, kissé felpuffadt ábrázattal, akkor inkább kitanulják a nádi rigó befogás, vagy a kecskepásztorság tudományát.

Sajátos barátság és érdekszövetség alakul ilyenkor ki az emberek között. Sok jó cimbora akad, akik folyamatosan állítják, hogy jó barátjuk egész este húzatta a talp alá valót a zenészekkel, füstölgött a csizma alatt a táncparkett, s pirosra csókolta orcáját annak a szép virágszálnak, aki, mint tudjuk, a korcsmáros legszebbik, s legkisebb rózsája, s mellesleg jegyespárom a tavasz kezdete óta. Szépen alakulunk családilag, a forgalom nagyon megnőtt az óta, mi után által ellenben a szomszéd kocsma tűzhelye este lángra lobbantotta a nádtetőt, esélyt sem adva a vödrökkel, lavórokkal oltani igyekvő voluntéreknek. Máshol a szeszfőzde robbant fel a pincében, berobbantva a szeszkészletet, de még az ökörsütés hajnali maradványait is. Az emeleti fogadószobákból csak úgy ugráltak ki a csukott ablakon a felriadt átutazók, s hogy égett a nagy mindenség – kék és sárga lángok a vörös helyett –, mindenki láthatja, vizezte a bestia a pálinkáját. Normális pálinkának nem lehet ilyen a lángja.

Amúgy rendes ember lennék, hiszen csak volt „külhoni nevelőnőm”, beszélem sok faj nyelvét, jártas vagyok a nemesi viselkedés tudományában, megtanultam, hogyan kell újra megrajzolni a tintával eláztatott, majd kicserélt kódexlapokat, sőt a plébános úrtól hozomra kapott nagyszótár iniciáléját is jobban piktorozom, mint a kispap, aki ezt formálta azóta, hogy az állán már igen, de a fején már nem nőhet a toll. Nem keresem én a bajt, most is éppen emiatt szálltam hajóra, s mentem el hosszabb vándorútra kedvesem szoknyája mellől, nehogy én legyek az, aki gátolná az igazságszolgáltatás rögös útját. Nem olyan családból származom én. Ha gyanúsított kell, nosza, én hagyom, hogy keressék, nem kutyuljuk a szálakat össze, sőt, a nagyságos bíró uramnak mindenben a szolgálatára leszek! Tehetem jó szívvel, ha itthon vagyok, s nem szólít a kötelesség messzi honba, hogy leendő apámuramnak híres borokat hozzak, ezzel is jó hírét keltve a nagyszerű szőlészdinasztiáknak.

Nagy igény van erre kérem, a városban a magára valamit is adó nemes urak tőlünk rendelnek borpárlatokat, arájuknak „connyacot”, szeretőjüknek illatos „liceaur” -t, vagy harmatos jégaszút, rajta hizlalt mazsolával. S a magára valamit is adó jó kereskedő-korcsmáros ezeket határidőre, meglepetés csomagolásban, esetleg ajándékba, feldíszítve, a legnagyobb gondosság mellett ki is szállítja. Szerény személyem kezeskedik arról, hogy a címzetthez ezek el is jussanak. S mily’ érdekes az a sok felismerés, mely a kívánt hamisság mögött lapul, nagyúr a bírónéval, kokott a jegyzővel, katonafiú a papnéval, sok, csak a népek száján hallott, s regékben megénekelt történetek, melyen mindenki csak nevetne, ha az utazó dalnok ontaná versbe ezeket. S a publikum csak kacag felszabadultan, mit sem sejtvén azt, hogy a strófa ledér hölgyének leírása, becses feleségének „cselekedeteiről” szól, vagy, hogy a hangzatos himnusz koszorús költője, a sarokban sokadik kupáját lehajtó bankár rímfaragásait mutatja be, miközben annak imádott alanya nem más, mint a szomszéd fűszeres, lánykára egyáltalán nem hasonlító daliás fiacskája. Hát nem gyönyörű? Egy kis elejtett szó itt, egy kicsi ott, és máris barátokra, lekötelezettekre talál az ember. Támogassuk a művészetet? Nemes gondolat! No persze engem is. Éppen, amivel tudnak. Ha egy szép nő az alsószoknyája felemelésével a nagy titokért cserébe, akkor azzal. Ha valaki egy ajtó be nem zárásával egy hivatalban, ahol fontos leveleket őriznek, s fontos emberek pecsétlenyomataival, akkor azzal. Ha az őrségváltás pontos menetrendjével, vagy a vízellátást adó közkút helyével, akkor azzal. Ki, amivel csak tud.

De most az írást abba kell hagyjam, jó szelet kaptunk, s lassan megérkezünk, már látszik a part körvonala. Szép táj, új táj, s biztosan itt is szépek a lányok. Csak tudnám, milyen nevet találjak ki! Azt sem tudom, kik élnek itt. S a bor kiket érdekel? Apósomat persze, de ő nem érti a világ nagy dolgait, neki minden fekete vagy fehér. Mondtam már, hogy a legszebb szín a piszkosszürke, némi korommal átködölve?