Éjfél

mirechyn

Prológus

2018. július 30.

Az órájára pillantott. Teljes húsz másodperc volt még éjfélig, és még mindig egyedül szobrozott a néma hóesésben. Ahogy nézte a mutató kegyetlenül lassú vánszorgását, úgy vélte, ennél lassabban még egyetlen pillanat sem telt el az életében. Egyszerűen nem tudta levenni róla a tekintetét. Az apró kis üveglapon egyre csak gyűltek a hópihék, és ő már valójában nem is az órát nézte, de képtelen volt máshova tekinteni, mert félt, ha ez bekövetkezik, akkor nem lát mást, csak a kietlen utcát, ahol ő magányos szellemként ácsorog háborút vívva önmagával.

Már minden eshetőséget lejátszott. Lélekben felkészült már minden lehetőségre. Persze ezt ő sem igazán hitte el. Pontosan tudta, hogyha nem jön el, és az egész csak egy otromba tréfa, akkor képtelen lesz elviselni. Szíve millió kis szilánkok darabjaira hullik szét. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonít neki – suhant át az agyán. Hiszen még csak középiskolás. De legbelül már nagyon-nagyon régen tudta, hogy ez jóval több, mint egy múló diákszerelem, és ez megrémisztette.

Már csak tíz másodperc volt hátra. Észre sem vette, hogy könnyezik. A forró, kis parányi cseppek, óvatosan követve egymást, zuhantak az óra átlátszó üveglapjára, magukba olvasztva a hópihék csillogó kis virágait, míg végül homályosan, de újra láthatóvá vált az apró kis mutató, amint éppen eléri a tizenkettes számot.

Kaitlyn szíve óriásit dobbant. A hó halk ropogása szinte még a távolban fellőtt tűzijátékok és petárdák hangját is elnyomta, hiszen közvetlen mellőle jött. Reményekkel teli könnyáztatta arcát, lassan a neszek irányába fordította. Abban a pillanatban jött rá, hogy igenis valóság mindaz, ami vele történik. Hogy él.