Kedvencekhez adás
33

Éjfél

Séta

Azon kapta magát, hogy várja, hogy összefussanak az iskola folyosóján. Nem értette a tegnap történteket, fogalma sem volt róla, hogy mi okozhatta a fiú hirtelen viselkedésváltozását, de meg akarta tudni, hogy miért akart oly’ hévvel leszállni a buszról hirtelen. Gondolatai egyre többet időztek Mark körül. Nem tudott kiigazodni a fiú rendkívüli viselkedésén, de ezt egyelőre annak tudta be, hogy nem ismerte. Hogyan igazodhatna ki egy olyan emberen, akivel csak két napja találkoztak? Nonszensz.

– Hol jársz? – jött a kérdés Jane-től, ami azonnal szertefoszlatta a lány amúgy is kusza gondolatait. Kaitlyn zavartan egyenesedett ki az ebédlő műanyag, fehér székében. Jane és Kate is fürkészően bámultak rá. Végül Jane-nek volt elég bátorsága rákérdezni. – Történt valami otthon? – kérdezte aggódva. Tűzvörös haja, most le volt engedve. Katilyn nem tudta eldönteni, hogy ettől vagy az általa érzékenynek ítélt témától tűnik lágyabbnak az arca.

– Nem, dehogy – felelte. Kate szólni akart valamit, de Peter megjelenése a torkára akasztotta a szót. A fiú mindenféle zavar nélkül huppant le a három lány mellé, őt pedig követte két haverja is. Petert az esetek többségében Greggel és Luke-kal lehetett látni. Ennek két fő oka is volt. A közös órák magas száma, és hogy ugyanabban az utcában laktak. Peter valahányszor szervezett valamit saját otthonában, kilencvenkilenc százalék volt rá az esély, hogy Greg és Luke is ott lesz.

– Szombat. Gamenight – dobta be azonnal Peter a témát a közösbe

– Úgy érted, nálad? – kérdezett vissza Jane. Katilyn mélyet sóhajtott, mert úgy érezte, hogy már most nincs kedve az egészhez.

– Ja – vigyorgott Peter. Jobb szemfoga kissé lentebb helyezkedett el, mint a többi, ettől kicsit rókás lett a vigyora. Kate ez tartotta az egyik legvonzóbb tulajdonságának. – Anyámék házassági évfordulót ünnepelnek – magyarázta, miközben felvette a fehér tálcáján lévő fém evőeszközöket, és azonnal bele is vágott a tányérján heverő húsba.

– Nekem még meg kell kérdeznem otthon – felelte Kaitlyn tettetett csalódottsággal. Valószínűleg elengedné az anyja. Szombat este, vasárnapra pedig nem terveztek be semmi családi programot, de már most tudta, hogy azt fogja mondani, hogy nem engedték el. Szeretett játszani és a fiúkkal lógni. Otthon mindig azt hazudta ilyen alkalmakkor, hogy Kate-tel és Jane-nel csajos estét tartanak. Nem mintha nem lett volna számtalan ilyen, hogy hármójuk közül valakinél alszanak, és hajnalig filmeznek, de most ehhez sem sok kedve lett volna. Egyedül akart lenni.

Jane megszimatolt valamit, mert szúrós szemmel válaszolt.

– Nem mintha nem lógtál volna ki otthonról már elégszer – jegyezte meg cinikusan. Kaitlyn csak egy mély sóhajjal, és szemforgatással válaszolt.

– Na, most komolyan könyörögjünk? – szólt közbe Greg vadul vigyorogva. Kaitlyn mosolyogva elhúzta a száját, mert pontosan tudta, hogy Greg képes az egész ebédlő előtt letérdelni, és hülyét csinálni magából. Nem nagyon érdekelte mások véleménye, és ettől mindig olyan felhőtlenül boldognak tűnt, mintha őt nem érintené semmiféle otthoni, vagy iskolai probléma.

– Nem kell – adta be a derekát a lány, amit Greg feltűnően nagy vidámsággal fogadott.

– Kik jönnek? – tette fel azt a kérdést Jane, ami a leginkább foglalkoztatta ilyen alkalmakkor.

– Mi hárman – intett fejével Peter a fiúk felé –, ti hárman, Emma, Aaron meg Mark.

Az utolsó név hallatán Jane tekintete Kaitlynre villant, de mivel az szándékosan figyelmen kívül hagyta a mozdulatot, a vörös hajú – csak egy halvány mosoly keretében –inkább csak tovább érdeklődött.

– Mark? Milyen Mark? – játszotta a tudatlant meglehetősen rosszul. Kate rosszallóan bökte meg a lábát az asztal alatt. Nem akarta, hogy kellemetlen helyzetbe hozza barátnőjét. Markkal valóban nem találkoztak még Peteren keresztül, kivéve őt, de a túljátszott kérdések erős figyelmet ébreszthetnek a fiúban, amit nagyon nem akart.

– Még nem találkoztatok vele – erősítette meg Peter Kate gondolatait, majd két rágás között a lány felé fordult. – De te asszem’ igen – mutatott üres villájával Kate sápadt arcára. Az említett bólintott egy aprót. – Az emeltes csoportba jár – fűzte még hozzá röviden, majd visszafordult tányérja felé. Jane és Kate összenéztek az asztal fölött. Peter erős közepes tanuló volt. A humán tantárgyak nem nagyon érdekelték, a reál tárgyakból is csak kettő, de azt a kettőt aztán szívvel lélekkel űzte. Az emelt matematikát ugyan az anyja erőltette, hogy hasznára lesz a továbbtanulásban, nem mintha bármilyen nehézséget okozott volna számára. Az informatika pedig saját szenvedélye volt. Nem is nagyon kellett megerőltetnie magát ebben a két tárgyban. Olyan volt, akár egy szivacs, ha bármelyik témából valami új ismeretet kellett felszedni.

– Értem – hagyta helyben Jane. Úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekel a téma, de annyira be volt zsongva attól az egyszerű ténytől, hogy Mark ráköszönt Kaitlynre, hogy maga Kaitlyn is kezdte furcsállni.

– Jó fej, nem kell aggódni – fűzte tovább Peter újabb falatok között. Kaitlyn csak turkálta az ételt, ami Kate-nek is feltűnt, és aggodalmas tekintetét egyre többször pihentette meg barátnőjén. – Emmát meg Aaront meg már ismeritek.

– Ez erős túlzás – reagálta le Jane. Emma és Aaron szintén Peter gyerekkori barátai közé tartoztak, azonban más gimnáziumot választottak, így maradtak az iskolán kívüli találkozók. A három lány ez idáig csak hallomásból ismerte őket.

– Ennyire aggódsz anyukád miatt? – szúrta be Greg a kérdést hirtelen, aminek a hatására mindannyian elnémultak, és egy emberként bámultak Kaitlynre. A lányban csak ekkor tudatosult, hogy szimplán kapirgálja az ételt, és meredten bámulja a villáját maga előtt. Kate aggódó tekintettel harapta be barackszínű ajkait.

– Nem – felelt a fekete hajú egy mosolyt erőltetve az arcára. – Sokkal jobban aggódom a jövő heti meccs miatt. Ha vesztünk, biztos vagyok benne, hogy lecsúszunk az állami megmérettetésről – húzta el a száját. Úgy tűnt, hogy Greget és a fiúkat sikerült meggyőznie, és félig Kate is arra hajlott, hogy barátnője igazat mond, de Jane-t nem lehetett átvágni. Szúrós, zöld tekintetét Katilyn szemeibe fúrta, és mikor mindenki végzett az ebéddel, és visszavitték tálcáikat, hátramarasztalta a lányt.

– Én nem veszem be ezt a maszlagot – sziszegte Jane Kaitlyn arcába, miközben szabad kezének ujjait a lány karjára fonta.

– Miről beszélsz? – A fekete hajú akaratlanul is felvette Jane halk és ingerült hanghordozását.

– Arról, hogy napok óta nem stimmel veled valami.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – hárította Kaitlyn a közeledést. Karját erőszakosan rántotta ki Jane ujjai közül, majd megindult ő is, hogy visszavigye tálcáját.

– Ne hazudj nekem, Kaitlyn – kiabált utána a vörös hajú, amivel sikerült megállásra késztetnie barátnőjét. – Sok mindent elviselek, de ha az arcomba hazudnak, azt nem! – Jane szavai érdesen kúsztak végig Kaitlyn hallójáratain. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy kiönti a szívét a lánynak, de amilyen gyorsan jött az ötlet, olyan gyorsan illant is tova az udvarról beszűrődő délutáni napfényben. Nem akarta nyomasztani Jane-t az aggodalmaival, főleg, hogy még maga sem tudta pontosan, hogy mivel áll szemben. A legrosszabbra készült.

– Nem hazudok – felelte végül Kaitlyn bosszúsan, ami igaz is volt. Az igazság elhallgatása nem egyenlő a hazugsággal. Vagy de?

Ez a kis közjáték mintha a hét további napjaira is kihatással lett volna. Jane nem mondott semmit, nem hozta fel a témát újból, de érezhető volt a viselkedésén az a fajta óvatos tartózkodás, ami sohasem volt jellemző a kapcsolatukra. Kate, ha észrevett is valamit, nem említette egyiküknek sem. Kaitlyn szinte földöntúli boldogságot érzett pénteken, hogy elhagyhatja az iskola épületét. Nem egyszer zörrentek már össze Jane-nel, de egyik veszekedésük sem – még a durvábbnak tűnőek sem – eredményeztek ilyesfajta hidegháborút kettejük között. Ennek most kezdte érezni igazán a súlyát. Pár nap után.

Kedvetlenül ment haza az üres lakásba, hogy letegye iskolai cuccát, és átöltözzön valami kényelmesebbe az esti műszakjához, és később teljes kiábrándultsággal vette tudomásul azt is, hogy a mai estén is a hűtött termékek osztályán pakolhatja a tejtermékeket. A Joey’s nem volt egy Walmart, de ahhoz éppen elég nagy volt, hogy négy óra után azért fájjon az ember lába a folytonos pakolás hatására. Heti egy alkalmat engedélyezett az anyja, és ez Joey-nak sem okozott problémát. Szerette cserélgetni a diákmunkásokat, mert így több embernek adhatott lehetőséget, és kevésbé fáradtak ki.

– Még ezt kipakolod?

Kaitlyn a hang irányába fordult. Éppen a tejet pakolta ki a legalsó sorba, és fel akart állni, mikor meglátta a közeledő nőt, de félúton mintha felmondták volna lábai a szolgálatot. Kicsúszott egyensúlyából, és jobb karjával kénytelen volt nekitámaszkodni a hatalmas, üvegajtónak maga előtt.

– Jesszusom, jól vagy? – A nő azonnal elengedte az addig tolt teli fémpolcos szerkezetet, és a lányhoz sietett.

– Persze, Margot. Csak elzsibbadt a lábam a sok guggolástól – felelte Kaitlyn, de a testes asszony nem tágított.

– Biztos vagy benne? Elég sápadtnak tűnsz.

– Ne fesd az ördögöt a falra – hárította Kaitlyn vigyorogva. Nem akarta, hogy hazaküldjék. Az anyja kérdezősködni kezdene, már ha még ébren találja éjfél után. Mikor elkezdett dolgozni, az anyja minden alkalommal ébren megvárta éjjel, hogy rendben hazaért-e, de mostanában egyre többször fordult elő, hogy az egész család már az igazak álmát aludta, mikor hazaért.

– Rendben – adta be a derekát Margot, de enyhén barázdált arcáról nem tűnt el az aggodalom fátyolos maszkja. – De ezt segítek kipakolni, és utána hazamész – parancsolta. Kaitlyn elcsüggedt. Reményvesztetten húzta elő zsebéből a telefonját, hogy megnézze, mennyi az idő, és előzetes számításai alapján úgy saccolta, hogy fél egy helyett fél tizenkettőre érne haza. Margot észrevehette a habozását, mert megszólalt. – Nincs apelláta! – erősítette meg magát.

– Okés – adta meg magát mosolyogva Kaitlyn, miközben magában már eldöntötte, hogy akármennyire is ódzkodik attól, hogy egyedül sétáljon éjszaka a városban, néhány megállót bizony így kell megtennie, ha húzni akarja az időt.

Margot végig túlbuzgón pakolt, hogy a lánynak minél kevesebbet kelljen. Kaitlyn őt kedvelte a legjobban Joey családjából. Mindig vidám és kedves volt mindenkivel, még akkor is, ha éjjeli műszakban volt, ahogyan most is. A diákok maximum éjfélig dolgoztak, míg a teljes beosztásban lévők műszakja egészen hajnalig tartott.

– Visszatolnád a raktárba? – szólalt meg a pakolás végén Margot a megüresedett fémpolcos tárolóra mutatva. Egy-két lejárt szavatosságú joghurt volt csak rajta, így mindenféle erőveszítés nélkül indult meg a szerkezet aranyos kis kerekein, ha az ember meglökte.

– Persze – felelte Kaitlyn megfogva a fekete gumival borított karokat a szélén. Már egyáltalán nem érezte gyengének a lábait, és a zsibbadás is teljesen eltűnt, mintha soha nem is tapasztalta volna. Egyedül a szokásos hidegrázás maradt meg. Valahányszor a hűtőknél kellett árut feltöltenie, kapott egy Joey’s logóval ellátott, zöld polár pulóvert. Jókedvűen lendítette be a tárolót, majd visszatolta a helyére, és mikor újra visszatért az áruház területére, már egyáltalán nem bánta, hogy hamarabb mehet el. Mivel az éjszakai séta még mindig nem volt annyira ínyére, elhatározta, hogy valahova a közelben beül addig, míg el nem telik annyi idő, hogy azzal a busszal mehessen haza, amivel szokott. Határozottan egyre jobb kedve lett egészen addig, míg el nem érte a szénsavas üdítőkkel megpakolt sorok végét.

– Jesszus – bukott ki belőle akaratlanul is, ahogyan meglátta a sor végén válogató Mark alakját. Éppen az energiaitalokat nézegette. Kaitlyn maga sem tudta, miért, de beugrott a sor végén árválkodó fémpolcos tároló mögé. Befóliázott üvegekkel volt roskadásig megtöltve. Az ide beosztott árufeltöltő valószínűleg még nem kezdte el kipakolni őket. Aztán tudatosult benne, hogy mit is művel. Nem értette, miért bujkál. Egész héten nem látta a fiút, és most, hogy itt állt tőle jó pár méterre, annak ellenére, hogy pár napja még várta is a találkozást, most mégis megköszönte magában az égnek, hogy ez nem történt meg. Most sem volt kedve beszélgetésbe elegyedni vele, pedig lett volna mit kérdeznie. Még mindig szégyellte kicsit az uszodában történteket.

– Mit művelsz? – szakította félbe gondolatmenetét Margot. Kaitlyn a hang hatására ellökte magát a tárolótól, és úgy tett, mintha nem lenne teljesen fura, hogy mögötte bujkál.

– Semmit – vágta rá azonnal a lány zavartan.

– Azt mondtam, menj haza – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, majd a tárolóhoz lépve meglökte azt, hogy betolja az üdítők sorába. Kaitlyn ijedten ugrott be a sorvégi polcok takarásába, mire Margot értetlenül torpant meg. A fém tároló hangos nyöszörgéssel követte Margot utasítását. Mark az asszony felé kapta a tekintetét a sor másik végéről. A nő csak ekkor vette észre a vásárlót, és az első pár másodpercben fel sem tűnt neki, hogy akár a fiú is lehet az oka Kaitlyn furcsa viselkedésének, de amint ez tudatosult benne, ajkai kaján vigyorra húzódtak. Mark figyelmét újra az üdítők kötötték le. Nem tulajdonított semmiféle jelentőséget a sor végében történteknek egészen addig, amíg Margot rá nem kényszerítette Kaitlynt, hogy menjen oda a fiúhoz.

– Szia – lépett mögé bátortalanul, észre sem véve, hogy a zöld pulóverének az ujját piszkálja közben. Mark meglepetten fordult meg.

– Szia! Hát te? – kérdezte, de mire kiejtette a lány pulóverére tévedt a tekintete. Kaitlyn elmosolyodva követte Mark tekintetét a Joey’s logóra, és hirtelen zavarban érezte magát a tudattól, hogy itt dolgozik. – Éjszakai műszak?

– Csak félig. Most végeztem – mosolyodott el, amit Mark azonnal viszonzott. Szemei sarkában újra megjelentek a barátságos szarkalábak, amitől a lánynak mindig jobb kedve lett, valahányszor találkoztak. – Erősítés az éjszakára? – bökött jobbjával a fiú hosszú ujjai között tartott energiaitalra.

– Mondhatni – felelte a másik. Úgy tűnt, hogy mondani akar még valamit, de aztán mégiscsak néma maradt. Kaitlyn meg akarta kérdezni, hogy mi volt az a jelenet a busznál a minap, de nem volt mersze hozzá, így pár pillanatos némaság után csak tettetett lazasággal megvonta a vállát.

– Akkor jó éjt! – köszönt el a további kínos másodpercek elkerülése végett, majd megindult a biztonsági pult felé, hogy magához vegye táskáját, és kilépjen az éjszakába. Néhány métert tett csak meg, és Mark utána szólt. Olyan volt, mintha nem lenne biztos abban, amit mondani akar, még akkor sem, mikor Kaitlyn félig visszafordulva az arcára bámult.

– Van kedved sétálni egyet?

– Igen – felelte kis habozás után. Nem tudta, hogy mi akar ez az egész lenni, de mindenképpen ki akarta deríteni. Nem tudott kiigazodni Markon, és ez zavarta. Attól félt, hogy a fiú megmagyarázhatatlan viselkedését leginkább az uszodában történtek félreértelmezése okozza. Idegen volt számára, de valahogy mégis aggasztotta, hogy milyen gondolatok járhatnak a fejében vele kapcsolatban.

Mark lazán lehajolt még egy energiaitalért, és a pénztárak felé ment, míg Kaitlyn a biztonsági pulthoz sétált. Nem volt ott senki, így csak benyúlt a pult mögé, és kihúzta fekete táskáját, majd a hátára vette. Majdnem üres volt. Addigra Mark is végzett a fizetéssel, így együtt indultak az ajtó felé.

Az éjszaka hűvös volt. Kaitlyn összerezzent, ahogy a fotocellás ajtó bezárult mögöttük, végleg elzárva az áruház melegét tőlük. Enyhe szellő illant keresztül a fák lombjain, jóleső frissességet hozva magával. Egy pillanatra megállt, és egészen mély lélegzetet vett. Az éjszaka nem csak csendesebb, de sokkal tisztább is volt, mint a nappal. Szerette a napnak ezen szakaszát. Hétvégenként gyakran maradt ébren hosszú éjjeleket csak azért, hogy kiülhessen az erkélyre, és megfigyelhesse az éjszaka történéseit. A fák leveleinek halk kuncogását, ahogy megcsiklandozza őket a szellő, vagy a távoli utcákban elhaladó egy-egy autó halk morajlását.

– Szeretem az éjszakát – szólalt meg Mark halkan, mintha csak a lány gondolataiban olvasna. Kaitlyn rákapta a tekintetét, de a fiú nem rá figyelt. Előre bámult, de pupillái nem fókuszáltak egy konkrét helyre. Mintha egy filmet nézne, amit csak ő láthat. – Tessék – nyújtotta hirtelen Kaitlyn felé az egyik energiaitalt. A lány ösztönszerűen vette el, pedig nem sűrűn ivott ilyesmit. Az anyja egyáltalán nem vett a boltban, ő maga pedig szintén nem költött ilyesmire.

– Köszönöm – nyögte.

– Hallom, te is jössz Peterhez holnap este – kezdeményezett beszélgetést Mark. Akármennyire is lazának akart tűnni, valamitől mégis olyan volt minden egyes szava, mintha kétszer átgondolná kiejtés előtt.

– Az még nem biztos – indult meg Kaitlyn a járdán vigyorogva. Mark követte

– Nem engednek el otthonról? – A fiú viccnek szánta ugyan a kérdést, de Kaitlyn arca elkomorodott tőle.

– Még az is lehet – sóhajtotta.

– Na, ne! – nyitotta ki a fiú jókedvűen az energiaitalos dobozt, majd egy korty után folytatta. – Ha nem engednek el, megyek és elkérlek – jegyezte meg nevetve. Kaitlyn megint furcsán közvetlennek ítélte a megszólalást, de ő sem tudott magán uralkodni, elnevette magát.

– Nem hinném, hogy anyám értékelné a dolgot – vonta fel egyik szemöldökét, miközben ő is megnyitotta a dobozt, és kortyolt néhányat a szénsavas italból.

– Egész megnyerő tudok lenni – győzködte heccből karjait széttárva.

– Én inkább rámenőset mondanék – bukott ki a lányból azonnal. Mark teátrálisan megtorpant a járdán. A lány pár métert még sétált előre, de mikor észrevette, hogy a fiú tartósan lecövekelt, megállt és mélyet sóhajtva szembefordult vele.

Várt valami hasonlóan komolytalan jelenetre, de Mark arcáról lefagyott a tettetett felháborodás. Olyan volt, mint egy színész, aki jelenet közben felejti el a szövegét. Karjai teste mellé hanyatlottak, ahogy Kaitlyn arcára bámult. A lány felismerte ezt a tekintetet. Emlékeibe azonnal bevillant a fiú üvegen túli kifejezése a buszon. A tekintete furcsán csillant az úton elhaladó autók reflektorfényében. Korábbi gondtalan mosolyát felváltotta valamiféle meghatározhatatlan elemző tekintet, ami zavarba hozta Kaitlynt.

– Most mi lesz? Itt fogunk állni egész éjjel? Nem sétálni akartál? – kérdezte a lány. Vékonyka ujjaival összezavarodottan tűrt egy, az éjszakai szellőben kibújó tincset jobb füle mögé. Aztán mikor látta, hogy valószínűleg erre sem fog választ kapni, annyira bekattant valami a srácnál, úgy döntött, hogy kerek-perec rákérdez a minap történtekre. – Miért akartál leszállni a buszról? – kérdezte halkan. Az utolsó szó talán oda is veszett a mellettük elrobogó teherautó beteges köhécselésébe. Most már Kaitlyn sem mosolygott. Csak álltak ott a járda közepén egymás tekintetének foglyaként, miközben az el-elhaladó autók meleg fénysugarában fürdőzött az arcuk.

Aztán a fiú hirtelen bevágta a kezében tartott energiaitalos dobozt a járda melletti kukába, és nagy lendülettel átvágva a lány és a közte lévő távolságot, hosszú ujjait a lány nyakára fonva, magához rántotta, és hevesen megcsókolta. Kaitlyn mellkasában mintha bombát robbantottak volna. Olyan váratlanul érte ez a megmozdulás, hogy a betonra csúszott a doboz ujjai közül. Az ital sötét foltot hagyva kúszott egészen a cipőjükig, de egyiküket sem izgatta a dolog. A lány, habár már nem egyszer csókolózott, ezt a mostanit mégis sokkal elevenebben élte meg a korábbiaknál. Talán a váratlansága miatt, vagy mert egyszerűen csak tetszett neki Mark, az első pár másodpercben ösztönösen viszonozta a csókot, de aztán egy racionálisabb része ráébresztette, hogy semmi realitás nincs abban, amit csinálnak, és hogy a fiú gyakorlatilag letámadta az éjszaka közepén.

Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy taszítson egyet a fiún. A szíve a füleiben dobogott, a gyomra pedig egybeugrott. Remegett, de nem a félelem miatt.

– Mit csinálsz? – kérdezte észre sem véve, hogy kiabál. Mark döbbenten tántorodott hátra, és pár másodpercig úgy tűnt, hogy ő maga sem tudja, hogy mit is művel éppen. Ujjaival zavartan szántott végig sötét haján. Mondani akart valamit, de Kaitlyn megelőzte. – Te nem vagy normális – hitetlenkedett ide-oda lépkedve. Zihálva vette a levegőt, mintha hosszú kilométereket futott volna.

– Sajnálom. – A fiú csak ennyit tudott kinyögni. Úgy nézett ki, mint aki most döbben rá, hogy valami szörnyűséget tett. Kaitlyn nem értékelte annyira borzasztónak a helyzetet, mint amiről a fiú arca árulkodott, de tudta, hogy felháborodása igenis megalapozott.

– Hát sajnálhatod is – közölte egyszerűen. Megigazította vállán a táskát, majd sarkon fordulva, sietős léptekkel megindult a járdán. Mark nem követte.