Éjfél

mirechyn

Szerelmeslevél

2019. február 18.

A hétvége hamar eltelt Kaitlyn számára. Szerencséjére időben hazaért vasárnap reggel, így megúszhatta amúgy is paprikás hangulatban lévő édesanyja szurkálódását. Az utóbbi időben egyre ritkább volt az olyan alkalom, hogy az asszony ne fűzött volna valami csípős megjegyzést ahhoz, hogy mennie kellett anyósához, vagy ne húzta volna némán a száját, ha valaki megkérte valamire. Kaitlyn úgy érezte, hogy az anyjának kezd elege lenni az anya szerepből, és mindenből, ami ezzel jár. Persze szóban erre semmiféle említést nem tett. Nem mindig volt ilyen, de feltűnően egyre többször.

Vasárnap este például volt egy pillanat, mikor a semmiből tört elő belőle az ellenséges, dühödt hangnem, pedig Rachel csak annyit kérdezett tőle, hogy mit vacsorázzanak. A lány egy szóval sem említette, hogy a vacsorát az anyjának kellene megcsinálnia, sőt, a kérdés közben már nézte is a hűtőt, hogy összeüssön valamit, de az anyja felháborodottan rivallt rá két Facebook bejegyzés között, hogy ő nem csinál semmit, mindenki felnőtt, legyenek már képesek ellátni magukat egyedül is.

Kaitlyn emlékezett Rachel arckifejezésére, mert a hűtőajtó mellől úgy nézett rá, mint aki egy párhuzamos univerzumban érzi magát, vagy legalábbis egy olyanban, ahol az anyja skizofrén.

Kaitlynnek többször is eszébe jutott a hét elején ez a jelenet a húga arckifejezésével, és minden ilyen alkalommal egyre erősödött benne az érzés, hogy jobban meg szeretné ismerni a húgát. Pont ezért találta igazán furcsának, mikor szerdán délután Rachel megjelent az iskolafolyosón pont ott, ahol Kate-tel a következő órára vártak. Kaitlyn tisztában volt vele, hogy a húgának is most kezdődne az utolsó órája aznap, így értetlenül meredt rá, mikor Rachel és egy másik lány odasétált hozzájuk. Kaitlyn látásból ismerte csak a húgával tartó lányt. Igazából egyik barátnőjét sem ismerte közvetlen közelről, és sokaknak még a nevét sem tudta, ami miatt most furcsán kényelmetlenül kezdte érezni magát. Aztán ahogy meglátta Rachel tekintetét, ez a kellemetlen érzés tovaszállt, és helyébe az aggodalom szállt.

– Mi történt? – kérdezte Kaitlyn mindenféle bevezetés nélkül, mikor odaértek hozzájuk. A Rachel mellett álló lány csak lesütött szemmel bámulta a földet, hosszú, egyenes barna haja az arcába hullott.

– Segítséget akarunk kérni – jelentette ki Rachel habozás nélkül. Kaitlyn lélegzete elakadt egy pillanatra, mert soha mégcsak hasonló sem történt. Rachel bizonyos szempontból sokkal érettebb volt nála, olyan volt, mintha ő bármit meg tudna oldani mindenféle segítség nélkül. Mintha nem lenne se Kaitlynre szüksége, se a szüleikre.

– Rendben – mondta azonnal Kaitlyn határozottan. Felkapta táskáját a folyosó oldalába csúsztatott pad mellől, és Kate felé fordult. – Mondd meg Mrs. Westonnak, ha kérdezi, hogy miért nem vagyok órán, hogy rosszul lettem.

Kate aggodalmas pillantások közepette bólintott egyet, majd nézte, ahogyan a három lány sarkon fordulva távolodik a folyosón. Számára is pont ugyanolyan furcsa volt Rachel megjelenése, mint saját nővére számára. Egy kezén meg tudta volna számolni, hogy hányszor látta azokat együtt az iskolában eddig.

– Oliviával csináltunk egy kis butaságot, amit megbántunk, és a bátyja már hazament, ő nem tud segíteni – kezdett bele Rachel, mintha magyarázkodnia kellene azért, miért éppen Kaitlynhez fordultak végül.

– Már ha segítene egyáltalán…

A Rachel mellett haladó lánynak egészen mély hangja volt, Kaitlyn már látta párszor húga társaságában, de ha arra kérték volna, hogy mutasson rá három lányra, aki a testvére közeli barátnője lehet, ez a lány biztosan nem lett volna közöttük. Magának valónak tűnt, és szégyellte magát emiatt a gondolat miatt.

– Mindegy is – intette le Rachel türelmetlenül. Épp egy sötétbarna hajtincsét igyekezett a füle mögé tűrni, mikor tekintetét ijedten előre emelve váratlanul lassított léptein. Kaitlyn is abba az irányba bámult. A második szinten lévő női mosdóból három lány lépett ki éppen. Hangosan nevetve csacsogtak egymással. Észre sem vették, hogy ott állnak, de Rachel csak akkor kapcsolt újra normális ütemre a sétában, mikor már jó pár méretes volt a távolság.

– Elárulnátok végre, hogy mi történt?

A két lány hosszú másodpercekig hallgatott, majd Rachel váratlanul újra megállt a folyosó végén. Szembefordult nővérével, aki csak néhány centivel volt magasabb nála.

– Oliviának tetszik egy srác, Nathan – kezdett bele kelletlenül, mint akinek nagyon fáj, hogy ilyen mélységű információt kell megosztania saját testvérével. – Röviden, azt találtuk ki…

– Találtad ki – helyesbített Olivia halkan, de Rachel úgy tett, mint aki meg sem hallja.

– Hogy írunk neki egy levelet, és becsúsztatjuk a szekrényébe.

Kaitlyn szívéről hatalmas kő gördült le. A két lány olyan halálra vált arccal ment oda hozzá és Kate-hez, hogy azt hitte, komolyabb problémáról van szó. Persze a világért sem mutatta volna ezt ki. Félt, hogy a húga talán észreveszi, és hátat fordít neki most, mikor életében először, mondhatni megnyílt neki valamiben, még ha az közvetetten nem is a saját problémája, és amiről ő maga úgy gondolta eddig, hogy az ilyesmi kicsit gyerekes. De hát mit tud ő az ilyen dolgokról egyáltalán? Sosem írt szerelmes levelet senkinek, és még csak az ötlet sem fordult meg a fejében sosem. Ha őszinte akart lenni magához, nem is igazán volt még szerelmes. Persze voltak fiúk, akik tetszettek neki az évek során, de sosem tapasztalt még olyan vonzódást, ami felülírt volna minden más az életében. Vagy ha nem is minden mást, de legalább kicsit kitúrta volna a gondolatai közül a dolgozatokat, az edzéseket, a szüleit vagy a barátnői problémáit.

– Már egyáltalán nem tűnik jó ötletnek – nyafogta Olivia hirtelen piros filccel kidekorált cipőjének orrát bámulva. Kaitlyn megsajnálta.

– Megpróbáltuk feltörni a szekrényt, de nem sikerült – vette át a szót Rachel. Arckifejezéséből úgy tűnt, kissé szégyelli a dolgot, de kitartóan igyekezett tartani a szemkontaktust.

– Miből gondoljátok, hogy én fel bírom törni? – kérdezte Katilyn táskáját igazgatva, mikor egyértelművé vált, hogy mi lenne a feladata. Rachel arca elvörösödött, és ahelyett, hogy választ adott volna, egyszerűen megsértődött.

– Felejtsd el – jelentette ki fojtottan, és mérgesen hátat fordítva, megindult a folyosón. Olivia zavartan bámult utána, ő sem értette igazán Rachel reakcióját. Sötét tekintetében látszott, hogy a remény utolsó szikrája is kihunyt belőle, de nem ez volt az, ami Kaitlynt mégis szólásra bírta.

– Rendben. Feltöröm nektek – vett nagy levegőt. Rachel azonnal megtorpant, Kaitlyn szíve pedig megdobbant, ahogy látta, hogy a testvére vontatottan megfordul. – Mutassátok, melyik az – sóhajtott, mint akit igazán nem is érdekel a dolog, pedig legbelül boldog volt. Tudta, hogy ezért fegyelmit is kaphatnak, ha lebuknak, de egyszerűen meg akarta tenni, mert olyan volt ez, mintha egy egészen apró lépést tennének egymás felé, és ez tetszett neki.

– Ez az – nyújtotta ki Olivia bal kezét mutatóujjával az egyik szekrényre bökve. Kaitlyn táskáját a földre téve, közelebb lépett hozzá. Jane-nel többször is csináltak ilyet régebben, általában Jane különféle ügyes-bajos dolgai miatt. Tudta hogyan kell, és emlékezett az adrenalinra is, ami átjárta a testét valahányszor ilyesmit csináltak.

Az adrenalin most teljességgel elmaradt. A szekrényzár azonnal nyílt, ahogyan végigjátszotta rajta a Jane-től tanultakat. Olivia és Rachel egyöntetűen lélegzett fel, ahogy feltárultak Nathan cuccai, de elsőre Kaitlyn pillantotta meg a szerelmes levelet. Olyannyira kitűnt a srác saját dolgai közül a pasztell sárga boríték, hogy nehéz lett volna nem észrevenni. Ujjaival még éppen azelőtt nyúlt érte, hogy megzavarták őket.

– Olivia? – hallatszódott a mély hang, amelynek a tulajdonosát Kaitlyn a nyitott szekrényajtótól először nem is látta, de ezer közül is felismerte volna.

– Mark – nyögött fel az említett reményvesztetten. Kaitlynnek még annyi ideje maradt, hogy farzsebébe süllyessze a borítékot, majd bevágja a szekrény ajtaját, mielőtt Mark teljesen odaért volna.

– Mit műveltek? – kérdezte, majd ahogy a csukódó szekrényajtó mögött feltűnt Kaitlyn arca, a kifejezése megváltozott.

– Te nem hazamentél? – szegezte neki a kérdést Olivia válasz helyett. Az arca láthatóan égni kezdett.

– Bent hagytam a töri jegyzeteim. Amúgy meg nem tartozom elszámolással a húgomnak. Nem válaszoltál! Szóval, mit is csináltok ti Nathan szekrényével? – Olivia összerezzent a kérdés hallatán, ami nem kerülte el Kaitlyn figyelmét sem, így aztán nagyot sóhajtva előhúzta zsebéből a levelet.

– Oké. Feltörtem. Most boldog vagy? – ironizált Kaitlyn. Ezt letagadni már úgy sem lehetett. Mark érdeklődve egyenesedett ki. Egyik szemöldöke kíváncsian szaladt a magasba folytatást várva. Kaitlyn egyértelműen nem akarta bemártani Oliviát, látszott rajta, hogy bármit megtenne, csak hogy a bátyja ne jöjjön rá titkára, így aztán pár másodperces megfontolás után újra megszólalt. – Írtam egy levelet Nathannek – kezdett bele kelletlenül a szemét forgatva. Rachel és Olivia szinte egyszerre tátotta el a száját. Kaitlynnek fogalma sem volt róla, hogy ki ez a srác, hogyan néz ki, és halvány lila gőze sem volt arról sem, hogy Mark honnan ismeri, de valamiért Mark arca megváltozott, ahogy kiejtette ajkain a mondatot. Egy pillanatra átsuhant valami a kifejezésén, mielőtt gúnyosan vidám álarcot öltött volna. –  Aztán meggondoltam magam – összegezte tömören Kaitlyn végül. Mark mosolya vigyorrá szélesedett.

– Óha – dőlt neki a szekrényeknek Mark keresztbefont karokkal. – Szerelmes levél? – A hangja undorítóan nyálasan csengett, szinte fülsértő volt Kaitlyn számára. Dühös is lett tőle.

– Semmi közöd hozzá – védekezett a lány. Azt hitte, Mark majd tovább gúnyolódik, de pár másodperc hallgatás után csak hümmögve egyet a Nathan szekrényétől két távolságra lévő szekrényhez lépett. Kinyitotta, kivett belőle néhány füzetet, eltette hátizsákjába, majd megindult a folyosón abba az irányba, amelybőlt jött. Köszönés nélkül. Kaitlyn tudta, hogy nem fogja megúszni ilyen könnyen. Valamiért összerándult a gyomra, ahogy az elhaladó fiú hátát nézte. A pillanatot Olivia törte meg.

– Köszönöm szépen, Kaitlyn! – hálálkodott sokkal nagyobb hévvel, mint azt a helyzet megérdemelte volna.

– Ugyan – adta vissza a levelet jogos tulajdonosának. Rachel csak némán figyelte a jelenetet. Volt valami meghatározhatatlan melegség féle a tekintetében, amit Kaitlyn most először látott rajta, és zavarban is érezte magát tőle.

– Máskor azért gondoljátok át jobban az ilyesmit.

– Úgy lesz – tette el a levelet Olivia virágmintás táskájába. – Mark a halálba szekált volna, ha kiderül, hogy én írtam. Furcsa is volt, hogy annyiban hagyta a dolgot. Bár mostanában amúgy is furcsán viselkedik – vont vállat. Sokkal beszédesebb volt most, hogy biztonságban tudta a levelét.

– Köszi – köszörült meg a torkát zavartan Rachel, ami újra zavarba hozta Kaitlynt is. Táskáját a vállára vetve válaszolt, mint akinek semmit sem jelentett a jelenet.

– Nincs mit – vonta meg vállát hasonlóan Oliviához. – Otthon találkozunk – jelentette ki köszönésképpen, majd megindult a szekrények mellett. Arcára önkéntelen mosoly kúszott, lelkében pedig olyasmit érzett, amit korábban már sokszor hiányolt. Persze ettől még nem lesznek a világ legjobb testvérei Rachellel, de remélte, hogy a húga megpróbál majd kicsivel nyitottabban viszonyulni hozzá a jövőben.

 

Mark a zebránál állt. A délutáni napfény a szemébe sütött a kockaházak között, ahogy a piros lámpára bámult. Az autók gerjesztette huzat a hajába kapott, és a szemébe verte a sötét tincseket, de észre sem vette. Gondolatban nagyon messze járt. Azt sem vette észre, hogy a lámpa zöldre vált. Állva maradt a járda szélén, miközben a tömeg felbolydult körülötte. Semmi kedve nem volt elérni a célját. Az otthagyott jegyzeteiért útban még várta a mai találkozást a lánnyal, de a szekrénynél történtek valamiért furcsa ködként telepedtek rá. Kaitlyn arca járt az agyában, ahogyan ránéz, és bevallja, hogy szerelmes levelet írt Nathannek. Egyáltalán nem volt már kedve találkozni Miával. A lány úgy ismerte őt gyerekkoruk óta, mint a saját tenyerét. Tudta, hogy látszana rajta, hogy nincs minden rendben, és ő sosem volt jó a magyarázkodásban.

A lámpa újra pirosra váltott. Néhány autó már a sárgánál meglódulva dudálni kezdett a lassabb gyalogosokra. Mark elővette telefonját dzsekije zsebéből. Ujjával feloldotta a képernyőzárat. A nyitva hagyott Facebook alkalmazás üdvözölte a kezdőképernyőn lévő ikonok helyett. Kaitlyn komor, táblára révedő arcát bámulta. A háttérből még a kémia labor részleteit is felismerte. Mielőtt észrevette volna, hogy az iskolában hagyta a jegyzeteit, hosszú percekig böngészte a lány profilját. Ujja többször is elidőzött az Ismerősnek jelöl feliratú gomb felett, de egyszer sem nyomott rá, mintha bármit is számítana egy Facebook jelölés. Márpedig nagyon úgy tűnt, hogy ebben az esetben neki valamiért mégis számít, nem is kicsit. Soha nem érzett még ilyet. Sosem tulajdonított jelentőséget egy ilyen apróságnak.

Ez csak a hülye Facebook – suhant át az agyán. És mégis…

Mélyet sóhajtva inkább kilépett, és kikereste Mia nevét a névjegyzékből. Nem akarta felhívni, habár az lett volna a fair. De mit is képzel ő? Fairnek lenni Miával? Az lett volna az igazán fer vele szemben, ha nem csókolja meg Kaitlynt. De megtörtént. És ettől most mintha elcsúsztak volna a dolgok.

Végül csak egy rövidke üzenetet küldött arról, hogy Nathan váratlanul felhívta, hogy mindenképpen segítenie kell neki. És hát ez sosem okozott gondot. Csakhogy eddig ez sosem volt hazugság sem.

 

Épp egy repülőgép utolsó útjának a rekonstrukcióját nézem a tévében, mikor sípolni és rezegni kezd  a telefonom, egymás után háromszor is. Nagyon jól ismerem a Facebook üzenet jellegzetes értesítési hangját, de csak a következő reklámnál állok fel az ágyról, hogy az asztalomon hagyott telefonomért menjek. Biztos vagyok benne, hogy Kate vagy Jane küldött valamit a csoportos beszélgetésünkbe, éppen ezért döbbenek meg, mikor a lányok fotója helyett, egy számomra teljesen idegen kép jelenik meg a kis körbe zárva a kijelzőm jobb oldalán. Azonnal zavar keletkezik a lelkemben, és ez csak tetőzni látszik, mikor ujjammal megérintem a kis képet. Jack Nicholson van rajta a Ragyogásból.

Kitaláltam, mit fogok kérni a győzelmemért – ennyi áll az üzenetben, de a pulzusom azonnal megugrik. Magam sem veszem észre, de visszahátrálok az ágy felé.

– Mi van? – suttogom, mert először nem esik le. Jack Nicholson egyértelműen nem az ismerősöm. Nem is látom az adatlapját, csak felületesen. A profilképén kívül gyakorlatilag semmit sem. Remeg a kezem, mikor elolvasom a nevet  kép alatt.

Mark? – gépelem, mikor világosság gyúlik az agyamban. A kis pontok azonnal ugrálni kezdenek, ahogy elküldöm az üzenetet, és közben egy igazán furcsa gondolatom támad. Nézem Jack Nicholsont a kis körben, és egyszeriben tudatába kerülök a saját profilképemnek. Eddig nem voltam az a hetente váltogatós típus, de most valamiért el tudnék képzelni jobb fotót is magamról profilképként.

Ennyire nehéz elolvasni két szót a profilképem alatt, vagy másnak is tartozol? – jön az üzenet, én meg automatikusan elvigyorodom.

Nem tartozom neked sem – írom. A kérdés elejét elengedem magam mellett. Nem hagyom, hogy ilyen egyszerűen belém kössön, miközben felhúzom magam elé a térdeim az ágyra. A reklámnak már vége, de képtelen vagyok a tévére figyelni, még akkor sem, ha igazán érdekesnek ígérkezett ez a rész.

Ó, dehogynem – ugrik fel az üzenet, nekem meg kétszer is el kell olvasnom, hogy elhiggyem a betűket, amiket leírt. Érzem, hogy melegem lesz, és zavarba jövök, ami egyértelmű hülyeségnek tűnik. Nem tudok mit reagálni. Úgy teszek, mintha el sem olvastam volna. Ekkor újabb üzenet érkezik: És én be is hajtom rajtad a tartozást. Nyertem a játékot Peternél. Emlékszel?

Egy pár másodpercre felpillantok a tévére, de nem fogom fel, hogy mi történik rajta. Azon agyalok, hogy mit kellene most erre írnom. Mit talált ki? Ok nélkül vigyorgok.

Nekem valami más ugrik be, ha arra az éjszakára gondolok – írom végül, és annyira izgatott vagyok a választ várva, hogy észre sem veszem, hogy a rágom a körmöm a hüvelykujjamon. Valami összerántja a gyomrom.

Miért? Mi ugrik be?

Hogy a barátom akarsz lenni – gépelem gondolkodás nélkül, és dobogó szívvel várom a választ. Látom, hogy ugrálnak az apró kis pontok, aztán eltűnnek. Aztán pár másodperc múlva megint ugrálnak, és megint eltűnnek. De üzenet semmi. Hosszú másodpercek telnek el, mire mégis megjön a válasz.

Azóta rájöttem, hogy nem lehetünk barátok – olvasom magamban. – Hogy mi van? – engedem le szabad kezem testem mellé. Egyáltalán nem értem. Semmiféle mosolygós fej nem érkezik az üzenet mellé. Ideges leszek. Ezt meg hogyan értelmezzem? Mi az, hogy nem lehetünk barátok? Most ezt hogy érti?

De úgy tűnt Peteréknél, hogy neked ez a felállás amúgy is megfelel – írja, miután hosszú percek telnek el úgy, hogy nem reagálok. Emellé jön egy mosolygós fej is, de a helyzeten nem változtat. Össze vagyok zavarodva, de ez attól is lehet, hogy fogalmam sincs a csetelési szokásairól, és nem is ismerem annyira, hogy következtetni tudjak.

Legszívesebben visszaírnám, hogy ne papoljon nekem a baráti vagy nem baráti felállásokról, mikor ő rontotta el az egészet azzal, hogy ismeretlenül megcsókolt az utcán. Összeszorítom a fogsorom, ahogy felidézem a történteket, és rájövök, hogy ahogyan egyre többször és többször teszem ezt, annál szívesebben idézem fel. Zavarba jövök ettől.

Újra a tévére bámulok. Éppen egy animációt mutatnak az egyik roncsdarab feltételezett leválásáról, mikor újra rezeg a telefonom a kezemben. Lenézek a képernyőre a tévé halványkék fényében.

Mit csinálsz?

Tévét nézek – gépelem automatikusan megfeledkezve magamról.

Meddig?

Értetlenül rázom meg a fejem a kérdést olvasva. Mit számít az, hogy meddig tévézek?

Míg érdekes a műsor benne – közlöm az egyértelmű választ. Úgy érzem, hogy valahol félúton leszakadtam a beszélgetés fonaláról, és most vaktában loholok arra, amerre a szál végét feltételezem.

Beugrom.

– Mi van? – újra csak ez tudja elhagyni a számat. Hova ugrik? Zavartan felnevetek. Nem értem egyáltalán, de rájövök, hogy nem az üzenetekkel van gond. Magával Markkal. Eddig egyetlen olyan megmozdulása nem volt, amit tudtam volna logikusan értelmezni, így nevetve csak visszakérdezek:

Hova?

Erre már nem jön válasz. Értetlenül és egyben kissé kínosan érezve magam teszem le a telefont végül az ágyra. Az oldalamra dőlve igyekszem újra felvenni a műsor ritmusát, de hosszú percekig csak a furcsa üzenetváltás jár az agyamban. Néha késztetést érzek arra, hogy visszapörgessem a sorokat, és megpróbáljam értelmezni őket, hátha elsiklottam valami felett, de egyértelműen hülyeségnek tűnik Mark üzeneteit olvasgatni.

– Teljesen hülye – mondom csak úgy magamnak. Már majdnem elbóbiskolok, mikor halk neszezést hallok az utca felől. Az ablakra bámulok, mintha így az ágyon fekve látnék bármit is a fák lombján és a holdvilágon kívül. Pár pillanatig nem történik semmi, már majdnem azt gondolom, hogy a tévéből jön, de akkor megint hallom a furcsa zajokat. Lenémítom a tévét, mert biztosra akarok menni. Kezembe veszem a telefonom és bekapcsolom rajta a zseblámpát. Óvatosan az ablak felé világítok felé, de nem is tudom, mit képzeltem. A fény egyenesen sávban verődik vissza rám a fehér függöny mögötti üveglapról. Nem látok semmit sem. Lekapcsolom a világítást, és kiszállok az ágyból. Kissé aggaszt a helyzet, de azzal győzködöm magam, hogy biztos valami éjszakai madár trappol a tetőn. Kinézek az utcára, és nagyon ügyelek rá, hogy a függöny takarásában legyek, mikor váratlanul kopognak az ablaküvegen, engem meg annyira váratlanul ér a dolog, hogy felsikkantok. A telefon kicsúszik a kezemből, ahogyan reflexszerűen ajkaim elé kapom az ujjaim, és megpróbálom lenyugtatni magam, mikor felismerem Mark alakját az üveg mögött. Elrántom a függönyt, és kissé dühödten lehajolok a telefonomért.

Mit képzel?

Direkt nem nyitom ki az ablakot azonnal. Ingerülten megnyitom a beszélgetésünk, és gondolkodás nélkül a kis telefon ikonra kattintok. Azonnal kicsöng. Farkasszemet nézve vele várom, hogy felvegye a túloldalt. Mikor ez megtörténik, meg sem várom, hogy beleszóljon.

– Teljesen hülye vagy? A frászt hoztad rám! – mondom, és közben nagyon ügyelek, hogy a hangom ne legyen annyira hangos, hogy kihallatszódjon a szobámból. Ezt biztosan nem magyaráznám ki anyám előtt.

– Beengednél? Eléggé hideg van – feleli, mintha fel sem tettem volna az előző kérdést.

Mi van ezzel a sráccal? Tényleg megőrült.

– Szenvedj! – mondom határozottan. Persze nem gondolom komolyan, meg nincs is még annyira hideg éjszakánként, de jól esik nem engedelmeskedni neki egyből. Most már értem a Beugrom kifejezést.

– Kaitlyn – szól rám, én meg egy pillanatra elgyengülök, nem is tudom, miért. Teljesen őrült. Mit keres itt egyáltalán? Nem néztem, de biztos vagyok benne, hogy tíz óra is elmúlt már. Egyáltalán hogy mászott fel ide? Oké, hogy eléggé lapos a tető, de a falon nem…

– Mondd, hogy nem anyám virágtartóján másztál fel ide! – teszem csípőre szabad kezem felháborodottan.

– Kaitlyn, engedj már be! – rivall rám türelmetlenül, én meg pár másodpercig hallgatok. Ideges vagyok. Nem akarom, hogy a szüleim, vagy a húgom rájöjjön, hogy itt van, de közben meg én nagyon is akarom, hogy itt legyen.

Miért akarom, hogy itt legyen? Hülye kérdés. Tetszik nekem… Nagyon is. A maga furcsa, egészen különös viselkedésével, és azzal együtt, hogy semmit sem tudok róla. Megrémülök kicsit az érzéstől, mert sekélyesnek érzem magam. Egyszer megcsókolt, rám meg azonnal ilyen hatással lenne egy csók? Egyáltalán amiatt van? Nem tudom.

Arrébb tolom a függönyt, és halkan kinyitom az ablakot. A hideg úgy tódul be rajta, hogy összerándulok tőle. Hidegebb van, mint tegnap este, az már biztos. Mark leveszi a cipőjét, mielőtt belépne az ablak elé helyezett párnákra. Én ellépek, hogy legyen helye, ő meg óvatos mozdulatokkal visszazárja az ablakot. A cipőjét leteszi a szőnyegre a fal mellett, a kabátját, meg egyszerűen leveszi, és a párnákra dobja. Nem zavartatja magát, én meg annál inkább, pedig az én szobám.

Egyik lábamról a másikra billegve, keresztbe font karokkal várom, hogy magyarázatot adjon arra, hogy mit keres itt ilyen későn, és honnan tudja egyáltalán, hogy hol lakom, de őt mintha nem is érdekelnék ezek a kérdések. Kissé megrázza magát, mintha le akarná dobni magáról a hideget. Ujjaival végigszánt haján, miközben körbenéz. Egy vastag, szürke melegítő alsóban van, és egy fekete kapucnis pulcsiban, nekem meg furcsa ez a felállás.

– Váó, One Direction poszterekre számítottam – közli, bennem meg elszakad valami.

– Barom – csúszik ki a számon, és egész egyszerűen beleöklözök a jobb felkarjába. Úgy tesz, mintha fájna neki, de közben nevet. Figyelem a mosolyát, és én is kissé elmosolyodom.

– Csak vicceltem – mondja, aztán néhány másodperc kínos csend ülepedik ránk. Az ajkaim szegletét rágcsálom.

– Minek jöttél? – kérdem végül, mert látom, hogy marhára nem azon van, hogy elárulja. Éppen ezért ér nagy meglepetésként, mikor úgy válaszol, mintha a válasz tartalma a lehető legtermészetesebb dolog lenne.

– Látni akartalak – mondja egyszerűen. Nem néz rám, mintha tényleg nem lenne jelentősége annak, amit mond. A szobámat figyeli. Elsétál az íróasztalom előtt a polcokig, végignézi a rajta heverő csecsebecséket, a könyveket, képeket.

– Azt hittem, rájöttél, hogy nem lehetünk barátok – jegyzem meg cinikusan az ágyra ülve. Félig felém fordulva válaszol. A tévé fénye sápadttá varázsolja az arcát közben.

– Ki mondta, hogy barátkozni jöttem? – kérdez vissza. Ajkai szegletén halvány, cinkos mosoly bújik meg, és megint mintha nem is lenne teljesen komoly, amiket beszél, visszafordul a polcok felé. Felhúzom magam, és arra a következtetésre jutok, hogy a legjobb az lesz, ha úgy teszek, mintha nem is érdekelne, hogy itt van.

Eldőlök az ágyon, és unott ábrázattal visszahangosítom a tévét. A szívem elképesztő ütemet diktál, én meg nagyon remélem, hogy ez nem látszik rajtam. Próbálom a képernyőn tartani a tekintetem, de lopva a hátára nézek. Nem bírom ki.

– Ezt gyakran csinálod? – emelem fel a távirányítót, amivel teszek egy apró kört a levegőben. Rám bámul, mintha nem értené a kérdést, így kiegészítem. – Hogy váratlanul megjelensz valakinél az éjszaka közepén.

Ismét csak mosolyog.

– Először is, az éjszaka közepén kifejezés kissé túlzás, másodszor pedig, ami azt illeti nem… nem gyakran csinálok ilyet. Ez az első alkalom, és be kell vallanom, teljesen megérte. Ha láttad volna az arcod, mikor észrevettél az ablakban – nevet. Nekivágom a távirányítót, ami hangos csattanással pattan le róla, hogy aztán a szőnyegen darabjaira hulljon.

– Biztos vagyok benne, hogy valami mentális problémád lehet – mondom konzekvensen. Jót mulat a kijelentésen. Könnyeden felveszi a távirányító darabjait, az ágy mellé sétál, és lehuppan mögém a párnámra. Megcsap az illata, ahogyan elhalad mellettem. Egyik lábát felhúzva bámul a tévére. Bizsereg a hátam.

Hallgatunk, mint pár perccel ezelőtt, annyi különbséggel, hogy most nem érzem kínosnak. Még mindig ugyanaz a műsor megy. Hosszú percek telnek el így, mikor megtöri a kettőnk között beállt csendet.

– Ha nem akartad megölni magad az uszodában, miért nem jöttél fel a felszínre? – kérdezi. Teljes testemben megmerevedek. Ez meg most honnan a fenéből jön ide? Mély lélegzetet veszek, és átfordulok a másik oldalamra, hogy szembenézhessek vele. Barna szeme feketének tűnik a sötét szobában. Komor ábrázattal mered vissza rám.

Most erre mit lehet válaszolni?

– Nem tudom – mondom az igazságot. Megrándul az arca. – Ennél többet nem tudok mondani – mondom szándékosan azokat a szavakat használva, amiket ő mondott nekem, mikor magyarázatot vártam tőle. Hümmög egyet, miközben halvány, de annál gúnyosabb mosoly fut át az arcán. Ujjai között a távirányítóból kihullott elemeket forgatja, és úgy válaszol.

– Rendben – hagyja helyben, és egy teljesen másik témával folytatja. – Szóval? Mi is van veled meg Nathannel?

Eltátom a számat. Ez most biztos nem lehet komoly!

– Tessék? – kérdezem, és érzem, hogy a hangom magasra kúszik. Elvigyorodik. Ahogy sejtettem, nem úszom meg.

– Nem gondoltam, hogy ilyen szerelmes levél írós típus vagy – fűzi tovább, és a hangjából egyértelműen kiderül, hülyeségnek tartja az egészet. Oliviára gondolok.

– Nem látom, mi a probléma azzal, ha valaki szerelmes levelet ír.

– Semmi – védekezik azonnal. – Csak Nathan nem az a típus.

– Nézd – ülök fel törökülésbe, mert kezd kínos lenni számomra a téma. Érdeklődve vonja fel egyik vastag szemöldökét. – Felejtsük el az egész levél dolgot. Az egy nagy hiba volt. Ezért is akartam visszaszerezni. Egyébként is. Rájöttem, hogy Nathan nem is igazán az esetem. – Bárhogy is nézzen ki Nathan. Rá kellett volna keresnem a Facebookon, vagy legalább rákérdezni Oliviánál, de nem gondoltam, hogy szükségem lenne erre az infóra egyáltalán. Hülye Mark!

– Hát persze – mondja. Teljességgel hihetetlennek tartja, amit mondok. Mondjuk, az is.

– Mit érdekel ez téged?

– Nathan az egyik legjobb barátom általános óta – feleli.

Remek. Hát ez tényleg igazán remek! Olivia belezúgott a saját bátyja legjobb haverjába. Mark meg azt hiszi, hogy én vagyok belezúgva. Köszönöm, Rachel! Válaszolni akarok, bár még magam sem tudom, mit. Mire kitalálnám, kopogtatnak az ajtómon, és választ se várva Rachel lép be rajta. Kopogni ugyan szokott, de sosem várja meg, hogy beengedjem, engem meg egészen eddig a pillanatig egyáltalán nem is zavart ez. Meg nem is jött be sokszor az igazat megvallva.

Felpattanok ülő helyzetbe. Mark nem mozdul.

– Bocs, hogy ilyen későn jövök, csak meg akartam kö…

A mondat megakad a levegőben, ahogy az ágyra emeli a tekintetét, és meglát minket. Egy lépést hátrál meglepetésében, már-már újra kinn van a folyosón, mikor felugrok, megragadom a karját, és szabályszerűen berántom a szobámba, az ajtót pedig most már bezárom mögötte. Életemben először.

– Mark? – néz értetlenül az említettre.

– Szia, Rachel! – emeli meg jobb kezét köszönésképpen, mintha csak minden nap ezt csinálná. Nem kérdezek semmit sem. Rachel nyilván ismeri Markot Olivia miatt. Döbbenetét inkább az okozza, hogy én ismerem, és nem mellesleg az ágyamon fekszik. Álmatag arcára van írva, hogy a legkevésbé sem számított tőlem ilyesmire, főleg meg nem ilyenkor. Meg én sem magamtól. Nem is nagyon tudom követni, hogy mi történik. Részese vagyok az eseményeknek, de mintha nem tudnék hatást gyakorolni rájuk.

– Ez elég fura – vonja le a konklúziót Rachel a rá jellemző kissé rideg, felnőttes stílusban. Mark arca meg sem rezzen. Az elemeket nyomja vissza éppen a szétesett távirányítóba, úgy reagál. – Nem tudtam, hogy ismeritek egymást.

– Mert nem is – fonom keresztbe a karjaim gúnyosan visszahuppanva az ágy szélére. Mark halkan kuncog egyet.

– Aha – húzza el a szót Rachel kissé szarkasztikusan. A kijelentésem még én is butának érzem, de nem vonom vissza.  – Tulajdonképpen mit is keresel te itt?

Mark erre már felpillant a távirányítóról, egyenesen Rachelre. Felvonva az egyik szemöldököm, én is várom a választ, habár szkeptikus vagyok kissé, mert ha velem nem közölte, miért tenné meg Rachellel.

– Nyugalmat – válaszolja mosolytalanul. Összerándulok. Megint egy olyan mondat, amit nem tudok hová tenni…