Kedvencekhez adás
17

Elengedés

Fülszöveg:

Rövid, 500 szavas szösszenet, melyben egy hitét vesztett szerzetes próbál megnyugvást keresni a világ első, Isten nélküli korszakában.

Isten maga mögött hagyta a világot. Többé nem avatkozott bele a végtelenségig futó, életnek nevezett láncreakcióba, nem küldött megváltókat a földre, és csodákat sem teremtett.

Egyszerűen csak elment.

Idővel szinte minden ember megérezte elérhetetlenségét, és az Isten utáni idők világszemlélete úgy ivódott bele a köztudatba, akár a romantika melankóliája vagy a huszadik század új utakat kereső zavarodottsága. Hiába őrizték meg sokan az imádságok, szertartások hagyományát, a szíve mélyén mindenki tudta, hogy Isten elment, és soha többet nem tér vissza.

A Szerzetes se volt másképp. Éjszakánként gyakran látta Őt egy másik galaxisba vándorolni. Egyszerre ismert fel benne Földanyára, Allahra, az ókori görögök égboltján dorbézoló istenekre, a kelták hőseire és arra a megtört, erőtlen entitásra, kit még Nietzsche korában megöltek. De hiába élt benne minden valaha létezett istenkép, a Szerzetes arra jutott, hogy egyikre se hasonlított igazán.

Ez az Isten idegen volt.

Fél éve álmodott vele, legalább heti egy alkalommal. Alig egy hónap alatt elhagyta a Naprendszert, és azóta is egyre távolodtak egymástól. A Szerzetest először megrázta a látomás; tömjénezett és szöges ostorral verte magát, majd miután a vezeklés nem hozott neki megnyugvást, Mekka felé imádkozott, végül Tibet hegyeihez zarándokolt egy üres szobába meditálni. Egy délutáni szertartás során látta meg, hogy Isten a Plútó mellett lebeg; alakja ridegebbnek hatott, mint valaha.

Mindezek ellenére reményt érzett, életében talán először. Még sose érezte ilyen közelről a jelenlétét. Nem várt meg még egy találkozást; elfogyasztotta utolsó teáját, és kivándorolt a hóviharba.

A világ legmagasabb pontjára tartott, amit hite szerint Isten azért borított örök hóval, hogy senki ne emelhessen rá templomot. Útját táblák és mászóezközök maradványai kísérték, végtagjait fagy marta, tüdőjének ismeretlen volt a magaslati levegő, de hiába nyúlt utána a Halál jeges ujjaival, a Szerzetes töretlenül haladt előre, és lelki szemei előtt csak az Istenét látta.

Úgy érezte, Isten vár valamire. A Szerzetes nem tudta lerázni magáról a gondolatot, hogy teremtője végre hallja őt. Ajka megremegett. Rég hallotta a saját hangját. Azon tűnődött, maradt-e még valami belőle?

Nem számított. Fejében imádságot szőtt, és ebben az imádságban torkaszakadtából ordított.

– Mit akarsz tőlem? Miért szólítottál?

Isten nem fordult felé. Talán nem is bírt emberi arccal, amit a Szerzetesre emelhetett volna.

– Nem téged szólítottalak. Egyedül te voltál az, aki válaszolt a hívásomra.

Keserű gúnnyal búgott a szél, csitíthatatlanul, akár a Jupiter szemében kavargó vihar.

– Még most is a hitünket teszed próbára, mikor már letettél rólunk? – Fanyar nevetése sűrű páraként szökött a levegőbe. – Mi sosem álltuk ki a próbádat. Túléltünk! Özönvíz, dögvész, halál? Talpon maradtunk, míg nem untad meg a szenvedésünket! De nem Te ajándékoztál meg minket a kitartás erejével. Az az erő mindvégig bennünk volt! Ezért tudom: nélküled is talpra állunk, míg a Nap fénye kitart. Erre emlékezz majd, mikor lángokban áll a Föld, és az utolsó ember is eltűnik színéről! Kőbe vésett szavak fognak mesélni a népről, akit az Istene elhagyott!

A Szerzetes könnyekben tört ki. Gyermekkora óta nem szorongatta ilyen mély keserűség a mellkasát. Isten erre is csak elégedetten bólintott. Egy utolsó, atyai intéssel örökre elhallgattatta a végítélet kürtjeit, majd alakját elnyelték a csillagok.