Kedvencekhez adás
135

Elisabeth

Örökké várni

Szerzői megjegyzés:

Köszönöm, ha elolvasod. Remélem, elnyeri a tetszésedet. :3

Fülszöveg:

Elizabeth magányosan tengeti mindennapjait, miközben kedvesét várja, hogy visszatérjen hozzá… Egy keserédes történet, egy fiatal lányról, aki a múltképeit felidézve próbálja életben tartani reményét.

Egy ecsetvonással varázsolt  vakító kékséget a hófehér lapra, melynek égett, rojtos szélein a tűz játszi könnyedséggel kúszott fel, s hintett aranysárga és narancssárga pacnikat. A fehéren hagyott részletek, fodros tejszínbe mártóztak s feltűntek a zamatos lila leplek a fények árnyékában. Aprócska, fekete pacák lovagolták meg a patyolatfehér bárányokat, majd, amint színük beleivódott a fehérségbe, szürke kisegerekké változtak. Szél támadt, s felbolygatta az égi egyensúlyt, így a szürkeség lassan felemésztette a vizesen csillogó színeket. Magába itta a Nap aranyló sugarait, az egek kékjét, a lila leplek mályváját. Csupán unalmas szürkeség tátongott a mestermű helyén…

S egyszer csak eleredt az eső…

Csipkés esernyőjén lassan kúsztak le az esőcseppek, miközben határozott léptekkel haladt a tömegben, mely sietve lökdösődött, s próbált meg menedéket találni a zivatar elől. Egyesek felkészültebben indultak el reggeli sétájukra, így amint az esőcseppek szitálása hevesebbé vált, felnyitották esernyőjüket, s nyugodtan folytatták tovább útjukat. Az ifjú hölgyek ugyan sajnálták legújabb ruhájukat s magas sarkú csizmájukat, a fodros úszókról nem is beszélve. Szoros kontyaik is megszenvedték a párás, nyári esőt, egyeseknek göndörödve kuszálódtak össze tincseik, vagy kibomlottak s rendezetlenül terítették be az arcukat. A nevelőnők cicegve lépkedtek a siránkozó hölgyek mellett, az úriemberek pedig segítő jobbat nyújtva próbálták minél hamarabb közeli kávézókba vagy szalonokba tessékelni a nőket. A leány nem sok figyelmet fordított a felfordult utcára, feltűrte szoknyáját, hogy ne vizezze össze sietségében majd, amint elérte úti célját egy takaros, világoskék színű boltot, összehúzta az esernyőjét, s ibolyaszín selyemkesztyűs kezével megmarkolta az ajtókilincset. Amint kinyílt az ajtó, csengettyű szólalt fel, hogy üdvözölje a betévedt idegent. A leány kisöpörte szőke, csapzott tincseit smaragdzöld szemeiből, s lágy mosollyal köszöntötte a rozoga mahagóni asztal előtt álldogáló ősz, szemüveges urat. Megtörölte sáros cipőjét, majd az ajtó melletti kosárba dobta vizes esernyőjét. Kibontotta szoros kontyát, így fejét díszítő fonatja göndörödve hullott szét. Hófehér arcára újabb mosoly kúszott fel, miközben közelebb lépett az idős férfihez, aki egy széken üldögélt, s éppen egy regényt olvasgatott.

– Miben segíthetek, Elizabeth kedvesem? – nézett rá kukkerén keresztül, miközben ujjaira hajtotta a könyvét. Kopott, kockás ingén aprócska kávéfoltok éktelenkedtek, s néhány helyen, pedig öltésnyomok virítottak. Az asztalon szinte hegyekben álltak a könyvek, tetejüket, pedig por lepte. Elizabeth ruhájának egyik rejtett zsebébe nyúlt, s átadott a férfinek egy cetlit. A férfi megigazította a szemüvegét, majd keserű mosollyal az ajkain elolvasta a lapon lévő írást.

– Mark egyik kedvenc regénye – tűrte egy kusza tincsét füle mögé. – Napokig el tudott felette ülni. – összekulcsolta kezeit az asztalon, s a férfira vetette tekintetét. – Remélem, meg van még önnek.

– Természetesen, kincsem – állt fel székéről az öreg, s elindult a könyvespolcok labirintusa felé. – Régen járt erre, mi szél hozta? – a lány körbepillantott a piciny helységben, mely számtalan sok történetet rejtett magában, s melyeknek ő is részese akart lenni. Mark szeretett idejárni, órákon át böngészett a sorok között, míg választani tudott.

– A postára jöttem – suttogta Eliza, miközben megállt, s végigfuttatta ujjait a könyvek gerincén.

– És? – kérdezett vissza a férfi, kicsit félénken, miközben könyveket halászott ki egy kupacból, mely a földön hevert.

– Még nem érkezett levelem – húzta le vékony kezéről a kesztyűt, s leemelt egy könyvet a polcról.

– Kedvesem – harapott ajkaiba a férfi, majd megrázta a fejét. – A háborúnak vége, úgy hiszem lassan több könyvre számíthatunk. Ismeri azt az új szerzőt? – bökött a leány kezeiben lévő könyvre. – Egy hete érkezett, valami George Orwell.

– Állatfarm? – forgatta a kezeiben a vékony könyvecskét.

– Nem tudom, mi jár annak a férfinak a fejében – kuncogott az öreg.

– Annyira érthetetlen? – lapozott bele Eliza, s átfutott néhány sort. – Nem annyira nehéz a nyelvezete.

– Nem is úgy értettem, kedvesem – emelt fel diadalittas tekintettel egy könyvet az úr, majd fájdalmasan nyögött egyet, s meggörbülve simogatta a hátát. – Okos.

– Okos? – a férfi átnyújtotta a könyvet.

– Majd megérti – indult el vissza a helyére, hogy tovább olvashasson. – Nyugodtan nézzen körbe, hátha talál valamit. – a szőke lány bólintott, leporolta mályvaszín ruháját, s megigazította a nyakában lógó türkizkék medalionját. Némán meredt a különböző nagyságú és színű könyvre, s csupán néha érintette meg őket. A boltban édes mandula szag terjengett, mivel a közelben egy pékség pihent, melynek édes illatjait legtöbbször erre sodorta a szél, így a dohos szagot mindig elnyomta. Elizabeth lehunyta szemeit, s elmerült álmaiban. Magához szorította a két könyvet, miközben elképzelte, hogyan lép be a smaragdzöld szemű Mark az üzletbe, s járja végig a könyvespolcok sorait. Hogyan simítja végig a könyvek gerinceit, hogyan húzódik meg egy sarokban, s lapoz fel egy könyvet. Hogyan jelennek meg gödröcskéi, hogyan folynak könnyei. Lehuppant a földre, s fejét a súlyos könyvespolcnak vetette.

– Elizabeth nézd – érintette meg a férfi a kezeit, s halkan olvasni kezdett neki. A lány fejét a férfi combjára hajtotta, s lágy mosollyal hallgatta a felolvasását, egészen addig, míg a kép el nem fakult.

– Remélem, minél hamarabb hazaérsz – állt fel, s kifizette a szerzeményeit.

***

Hazaérkeztével az eső elállt. Elizabeth kinyitotta aprócska vidéki háza ajtaját, s csalódottan tekintett körbe az üres házban. Csupán foltos kandúrja pihent a fonott kalácsok mellett az asztalon. Levette lábairól a cipőjét, majd át is öltözött, pár perccel később egy lenge hófehér, rózsákkal díszített ruhában készítette az ebédet. A finom illatokra a macska is felébredt. Hatalmasat ásítva nyúlt el az asztalon, majd nyávogva kérte ki étkét. A leány összekötötte tincseit, majd tejet öntött a cica tálkájába.

– Finom? – vakarta meg a füle tövét, miközben leguggolt a doromboló állathoz. – Mostanában híztál, Lulu! – emelte fel egy pillanatra a valóban duci macskát, aki boci szemekkel bámult a lányra. – Megírtam Marknak is, hogy elkényeztetett! – a kandúr értetlenül méregette, majd felnyávogott, szerette volna tovább folytatni a reggelijét. Elizabeth magához szorította a macskát, majd letette a földre, s főzött magának egy teát.

– Ez azért van, mert mindig adsz neki a sütemények végéből – pillantott rá Mark, kezeiben a kávéját szorongatva, s rosszallóan csóválta a fejét, ugyanakkor ajkain mosoly pihent.

– Nem is tudom, ki adja oda a vacsorájának a felét – nyújtotta felé kezét, hogy megérintse a férfi jéghideg ujjait.

– Csak nézz rá – intett fejével a kandúr felé, mire a lány rápillantott a vidáman falatozó jószágra, Mark pedig elillant. Felhúzta a lábait, s rájuk hajtotta a fejét.

– Remélem, hamarosan rád is főzhetek – suttogta, miközben próbálta visszafojtani könnyeit.  Egész nap elfoglalta magát, miközben minden percben arra várt, mikor jelenik meg a postás az ajtója előtt, s nyújtja át neki Mark levelét vagy akár leveleit. Két hónapja már nem érkezett semmi. Egyetlen vigasza a férfi rejtett üzenetei, melyeket naplójában talált néhány hete. Minden napra egy könyv az idős úr boltjából, melyekben mindig aprócska üzenetek pihennek.

***

Mosásközben a lepedők árnyékában egy férfi alakját vélte felfedezni. Óvatosan lépkedett mezítelen lábaival a harmatos fűben, majd amint elérte a lepedőt, vidáman ölelte át az árnyat.

– Mit keresel itthon? – kérdezte, miközben kibogozta a férfit a fehér lepedőből. A férfi nem válaszolt, hanem egy levelet nyújtott át neki. Elizabeth megrökönyödve meredt a vörös pecsétre, mely csak egyet jelenthetett. Feltörte puszta kézzel a viaszbélyeget, s könnyeivel küszködve olvasta a behívó levelet.

– Sajnálom, Lizzy – ölelte át a férfi, miközben próbálta elnyomni feltörő könnyeit. – Figyelj kedvesem – érintette meg a lány arcát, hogy az egy pillanatra nézzen fel rá. – Hazajövök, megígérem – nyomott csókot a homlokára.

– Megígérted – engedte el az emlékképet Elizabeth, miközben a széllel dacolva próbálta kifüggeszteni az ágyneműit. A nap aranysugarai csókot nyomtak szomorú arcára, a szél pedig felborzolta szőke, göndör tincseit, miközben a lány az eget kémlelve imádkozott kedveséért.

***

A nap végére fáradtan ült le a kertje végében pihenő tölgyfa hűs árnyékába, néhány aprósütemény és macskája társaságában. Szőke tincsei összekuszálódva takarták el kisírt szemeit, egész testében remegett, s kezdte elveszíteni a reményét. Tudta, hogy a városban őrültnek nevezik, hogy a két éve holt kedvesét várja… hogy reménykedik abban, hogy visszatér hozzá, annak ellenére, hogy két éve semmit se hallott felőle. A tölgyfa vékony ágacskával átölelték, a szél halk melódiát sodort feléje, hogy megnyugtassa. Smaragdzöld levelek takarták be, nehogy megfázzon. Csókot, pedig a harmatcseppek hintettek száraz ajkaira. Egy életen át képes lett volna várni, ha kell.

– Hallod… a pacsirtát? – érezte vállain egy fej súlyát, s egy meleg kéz szorítást a derekán. Óvatosan felemelte tekintetét, s rögvest letörölte könnyeit, hogy a férfi ne láthassa őket. Az égre vetette a tekintetét, melyen ezernyi csillag bontotta magából a fényességet. Lehunyta a szemeit, s mély levegőt vett. Fülelni kezdett, s valóban meghallotta a pacsirta keserves sírását. Nem énekelt, hanem sírt. Elizabeth szíve összeszorult, miközben hallgatta a bús melódiát.

– Szegény – motyogta, mire a férfi kíváncsian felemelte a fejét.

– Ugyan miért, kedvesem? – söpörte ki szemeiből a tincseit.

– Magányos… nem hallod?…

– Valóban – hunyta le szemeit Mark, s visszahajtotta a fejét. – Te is az vagy, Lizzy?  – a leány rápillantott a fakó alakra. Beletúrt barna tincseibe, majd csókot nyomot a feje tetejére.

– Nem – kúszott mosoly könnyes arcára. – Hiszen itt vagy nekem.

– Lizzy… Én már.

– Tudom, tudom Mark. Két éve tudom – lassan kúsztak végig arcán könnyei. – De az emlékeid itt élnek bennem, ezek adnak erőt.

–  El kell engedned, Lizzy – a lány rémülten összerezzent, s rápillantott a vigyorgó férfira. – Így lesz a legjobb, mind a kettőnknek. – Ne beszélj butaságokat – csattant fel a lány, miközben könnyei megeredtek, képtelen volt gátat szabni már nekik.

– Szeretlek, Elizabeth – ölelte magához a fakuló alak, majd lágy csókba fonta a lány ajkait. – Őrizd meg az emlékem, de engem engedj el. – a férfi kezei közé vettem a lány szomorú arcát, majd letörölte könnyeit. – A világ túl szép, hogy egész életedben, csak szomorkodj, és várj rám…

– Mark, ne – omolt össze a lány, miközben látta, hogyan kezdi elveszteni színeit a férfi, s válik minden porcikája semmivé. – Nem akarom… nem elég, hogy itt hagytál – fakadt ki, de már nem tudta megállítani, az emlékei egyszerűen eltűntek. A levelek elporladtak, s a lenge szél tovasodorta őket, egyetlen emléke maradt a férfiről a nyakába pihenő medalion.

Óvatosan feltolta magát, észre se vette, hogy elaludt. Körbepillantott, s rá kellett jönnie, hogy másnap reggel van, ő pedig kint töltötte az egész éjszakát. A nyakában pihenő medalionhoz nyúlt, majd könnyei ismét megeredtek.

– Ég veled, Mark…