Kedvencekhez adás
132

Emlékezetvesztés (2006)

"Te ki vagy?"

Fél nap telt el az óta, mióta visszatért mély álmából. A lány gyengének és megerőltetettnek érezte magát, ahogy szomorúan ült a fehér lepedők között. Fejében homály fedett mindent, és ez csak akkor bizonyosodott benne igazán, mikor barátai beözönlöttek a kórterembe. Csomó ember vette őt egyszerre körül. Zűrzavar támadt. Mindenki egyszerre akarta köszönteni őt. A lány tekintete félőssé vált. Idegesen pillantott körbe a tömegen. A doktor ott állt mellette szorosan, és mintha megérezte volna a bajt. Arcáról eltűnt az a meleg mosoly, és aggodalom váltotta fel.

– Felismeri őket, Sakura? – A férfi hangja megremegett, mikor ezeket a szavakat kiejtette ajkain. Sejtette a választ, de bizonyosságot kellett szerezni felőle. A lány felpillantott a mellette álló ötvenes éveiben járó férfira, majd újra a barátaira nézett. Úgy vették őt körbe, mint valami védőpajzs. Mindenki elhallgatott, és csak a válaszra várt. A lány újra orvosára tekintett, aki melegen bámult a szemeibe. Majd olyan arccal, mint egy ártatlan kiskutya, megrázta a fejét. A döbbenettől szóhoz sem jutottak a körülötte állók. Itt-ott egy nagyobb sóhajtás hallatszott, majd az orvos újból megszólalt.

– Őket sem? – kérdezte, és az ágy mellett álló két gyerekre mutatott. Az egyiknek tüsis szőke haja volt, a másiknak kicsit hosszabb fekete. Úgy álltak az ágy mellett, mint két szobor. A lány végigvizslatta a két fiút, majd kérdőn bámult orvosára. Az orvos először a szőke fiúra mutatott, majd így szólt:

– Naruto! – A fiú kicsit – tőle nem megszokottan – félősen mosolygott. A lány érezte, hogy valahonnan ismeri a fiút, de nem tudta hova tenni az érzést. Még. Szolidan visszamosolygott, majd újra orvosára tekintett, aki most a másik fiú irányába mutatott.

– Sasuke! – A lány reakciója ijesztő volt. Mindenki feszülten várta, hogy mi fog történni. A szőke fiú, és még egy páran a teremben azt hitték, hogy a lány, ha mást el is, de a fekete hajú fiút biztosan nem felejtette el. A döbbenet akkora volt a jelenlévőkön, hogy néhányan alig kaptak levegőt. Mihelyt az orvos kimondta az említett nevet, a lány felnézett a fiúra, akinek a tekintete üveges volt, mint mindig. Hirtelen a lány erős fájdalmat érzett a fejében. Olyan erőset, hogy szinte sikítani tudott volna, de nem történt, meg mert nagyon le volt gyengülve, így csak annyit vettek észre a jelenlévők, hogy a lány hatalmas fájdalmakat él át. Úgy érezte, hogy koponyáját szétfeszíti a fájdalom. A fekete hátrált egy lépést az ágytól, és idegesen bámulta a lányt. A rózsaszín hajú ekkor levette két kezét arcáról, majd hirtelen kinyitotta szemeit, és ezzel egy időben nagy levegőt vett, mintha most került volna ki a víz alól.

– Jól van. Ne erőltessük! Kérem, hagyják pihenni a lányt! – szólt a férfi, és kitessékelte a látogatókat az ajtón. A szőke fiú még egyszer visszafordult a lány felé, majd így szólt:

– Gyógyulj meg, Sakura-chan!

– Ramen! – szólt a lány szemöldökét összeráncolva, és egyenesen a takarót bámulta. – Ramen! – ismételte meg. – Megvan! – kiáltott fel. – Naruto! – mosolygott. Az orvos meglepetten figyelte az eseményeket. Az említett visszafordult. Már csak a fekete fiúval voltak benn a szobában, meg persze az orvos. A szőke hatalmas vigyor kíséretében átölelte a lányt.

– S… Sa… Sakura! – dadogta. – Emlékszel?

– Rád, Naruto? Hogyne emlékeznék! – mosolygott bágyadtan a lány.

– Akkor ez azt jelenti, hogy mindenre emlékszel? – kérdezte izgatottan a fiú.

– Hát… azt nem mondanám. Arra még nem emlékszem, hogy kerültem ide. – A szőke fiú lehajtotta a fejét, és mereven a padlót bámulta. A lány észrevett ebből valamit, mert egyből elöntötte a félelem.

– Hol vannak a szüleim? – kérdezte szaggatottan. A fiú még mindig némán állt. Nem tudott megszólalni.

– Eltűntek – szólt végül az orvos. A képzeletbeli köd kezdett egyre sűrűbbé válni a szobában. Szinte már fojtogatónak érezték.

A lány lehajtotta fejét, majd bekötözött kezére csúszott tekintete. Úgy nézte őket, mintha valami tárgy lenne. Egy tárgy, ami sok mindent tudna mesélni.

– Már emlékszem – szólt halkan, majd egy újabb éles fájdalom nyilallt fejébe. Ez nem egy szimpla fájdalom volt. Az elmúlt események úgy pörögtek a szeme előtt, mintha valami filmet nézne. Egy filmet, melyből hiányzik valami. Valami, ami ott volt, csak eltűnt. Mintha kitörölték volna. Minden lejátszódott a fejében. Naruto, ahogy rament eszik, Kakashi sensei, ahogy könyvet olvas, a kiképzések, sőt, még az is, ahogy megtámadták őket. De egy valami nem volt a helyén, és ezt a lány is érezte. Még nem sejtette, hogy valami nincs rendben. A fájdalom hirtelen eltűnt. Mintha az ablakon besöprő szellő kifújta volna. Sakura kinyitotta szemét, majd egy hosszú percig a takarót bámulta.

– Sakura – nyögte a szőke srác, és közelebb lépett a lányhoz. Sakura mintha észre sem vette volna az aggódó tekintetet, nagy zöld szemeit egyenesen, a kicsit távolabb álló, fekete hajú fiú tekintetébe fúrta. A fiú nem tudta levenni szemét a lányról. Valami volt a szemében. Valami ismeretlen. Egy fura csillogás. Ez nem az a csillogás volt, amit régen látott a lány szemében. Annak a lánynak a szemében, amelyik rajongott a fiúért. Ez egy teljesen új dolog volt. Sakura beszédre nyitotta száját. A fiú fel volt készülve arra, hogy a lány mit fog mondani. Azt hitte, újra kezdődik minden. Újra a nyakán lóg majd minden nap, mindig belepirul, ha a fiú egy szócskát is szól hozzá. Egyszóval a rajongás Sasuke iránt, amit már kezdett unni. Sakura még mielőtt beszélni kezdett volna, vett egy nagy levegőt. Mintha nehéz lenne kimondania, amit akar.

– Te ki vagy? – szólalt meg végül. A döbbenet úrrá lett mind az orvoson, és mind a gyerekeken.