Enyém, holtodig

Rohamkukac

1. Fejezet

2018. január 10.

Éjszaka volt, a sötétség fekete bársonnyal vonta be a tájat és a vár folyosóját egyaránt. Fényforrás pusztán az ezüst sugarú hold és az azonos távolságban elhelyezett fáklyák sora volt. Zaj szinte semmi nem hallatszott, csak olykor az őrök beszédfoszlányai, vagy lépteiknek nesze. Bár támadástól ez idő tájt nem kellett tartaniuk, mivel István bölcs uralkodásának hála a baj elkerülte az országot, és a vár is egy könnyen védhető völgy csúcsán helyezkedett el, de az óvatosság sosem árthatott.

Ebben a nyugalmas napszakban az ember azt gondolhatná, hogy a strázsálásra kárhoztatott katonákon kívül mindenki az igazak álmát alussza, ez azonban nem volt így. A kő borította talajon felhangzó egyenletes koppanások azt jelezték, hogy valaki a vár lakói közül ébren van, és útnak indult ezen a kései órán. Ez a valaki pedig nem más volt, mint a vár ura, Giletus herceg, a Chlodoveno család sarja.

Joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy egy ilyen rangos személyt mi késztet az éjszakai kóborlásra, de a válasz igencsak egyszerű. Giletust hol pokoli rémálmok gyötörték, hol egyáltalán nem tudott elaludni. Mivel jobb elfoglaltságot nemigen talált magának, így útnak indult, és immáron második hete rótta a folyosókat nap nap után. Inkább tette ezt, minthogy újra zihálva, izzadtságtól csatakosan egy hangos kiáltásra ébredjen, ami saját magától származott. Az álom mindig ugyanaz volt, és egyetlen alkalommal sem tért el a korábbiaktól. Minduntalan üldözte valaki, habár sosem látta, hogy ki. Végül egy oromra érkezett, ahonnét már nem tudott tovább menekülni és kénytelen volt szembenézni az üldözőjével. Ekkor sem látott soha semmit, csak egy hangot hallott az előtte gomolygó sötétségből, ami közölte vele, hogy legyen átkozott, a sziklaorom pedig, amin állt, leomlott a lába alatt, és ő a mélybe zuhant.

Mindezen gondolkodott, és olyannyira elmerült benne, hogy észre sem vette, hogy merre viszi a lába, egészen addig, amíg meg nem érezte a hűvös lég cirógatását a bőrén. Ekkor megtorpant és felemelte a fejét.  Az ámbituson állt. Pont ott, ahová egyáltalán nem akart menni. Nyár volt, mégis úgy érezte, mintha megfagyott volna a levegő. Az ég borús lett, és a korábbi holdfénynek alig maradt bármi nyoma. Mindez kísértetiesen emlékeztette valamire, amit pont úgy nem akart, mint ott állni, ahol éppen áll. A tekintete a várkapura siklott, ami az ámbitusról is látható volt, majd az udvarra, és azon belül is az ott található nyolcvanöt öles kútra. Borzongás futott végig rajta, ami a következő pillanatban rettegéssé változott.

A borzongása betudható lett volna a hirtelen keletkezett szellőnek, de mégsem az volt az oka. Az udvar egy távolabbi pontján egy ezüstös alakot fedezett fel. Giletusnak sem a szemét nem kellett erőltetnie, sem gondolkodnia, hogy tudja ki az. A jelenésen hófehér földig érő ruha volt, hosszú haja kibontva lebegett utána, mintha csak egy könnyű fátyol lett volna. A nő egyenesen a kút felé indult, Giletus pedig dermedt rémülettel figyelte. Ahogy elérte a kút peremét, kinyújtott karokkal hajolt át a káváján és ebben a mozdulatban annyi vágyakozás volt, hogy azt szavakkal aligha lehetne kifejezni. Pár pillanattal később azonban felemelte a fejét, mintha csak észrevette volna, hogy valaki figyeli, és egyenesen Giletus felé fordult. A férfin olyan félelem lett úrrá, ami azelőtt soha életében, és mindez fokozódott, amikor a hófehér nő felemelte a kezét és ujját vádlón rászegezte. Ajkait egyetlen árva szó sem hagyta el, de a mozdulatban annyi düh és keserűség volt, hogy Giletuson eluralkodott a pánik. Sarkon fordult, és olyan gyors futásba kezdett, mintha legalábbis egy felbőszült horda vette volna üldözőbe. Meg sem állt a szobájáig, aminek ajtaját döngve csukta magára. Levegőért kapkodva hátrált el egészen az ágyig, amire aztán lehuppant, a szemét pedig egy pillanatra sem vette le a tölgyfa kidolgozott faragványairól, ami elválasztotta őt a kint látott borzalomtól. Azonban bármily kitartóan is nézte, az ajtó nem nyílt ki, és nem jött be rajta semmi a drága bútorzatú szobába. A herceg légzése végül lecsillapodott, ő maga pedig megnyugodott. Biztosan csak a szeme káprázott, amit a kialvatlanság és a rossz álmok számlájára írt. Halkan és megkönnyebbülten nevetett fel, és már-már szánalmasnak tartotta a korábbi gyáva megfutamodását. Úgy döntött, hogy mégis megpróbál aludni egy keveset, így nem sokkal később már a baldachinos ágy faragott oszlopai között feküdt, takaróját jó magasra felhúzva.

Az álom hamarosan el is nyomta, de most sem bizonyult sokkal kellemesebbnek, mint korábban, bár más volt. Nem üldözte senki, mégis fojtogató szorongást érzett. Egy ideig csak forgolódott az ágyban, végül, amikor lépteket hallott, felpattantak a szemei, és olyan sebességgel ült fel, mintha megcsípték volna. Az éjjeli mécs, ami halovány és remegő fényével megvilágította a szobát, egy alakra vetült. Egy fehér ruhás nőre. Giletus szívét újra jeges markába fogta a rettegés. Kiáltani akart az őröknek, de a torkán egyetlen árva szó, annyi nem sok sem jött elő. Amikor tudatosodott benne, hogy magán kívül másra nem számíthat, őrült módjára nézett körül, hogy valami olyasmit találjon, amivel megvédheti magát ettől a borzalmas jelenéstől. A tekintete meg is akadt díszes kardján, amit az ágyból kipattanva rögtön meg is ragadott. A fém hűvös érintése máskor megnyugtatta, most azonban nem nyújtotta számára azt a biztonságérzetet, amit eddig mindig. Kapkodva a levegőt szegezte a felé közeledő alak mellkasának, de az egy pillanatra sem torpant meg. Végül a félelme táplálta őrület hatására a nőnek rontott, azonban lesújtó fegyvere csak az üres levegőt szelte át. A herceg rettegve fordult körbe, és kapkodta a fejét jobbra és balra, hogy megtalálja gyötrőjét, azonban annak se híre se hamva nem volt. Eltűnt akár a kámfor.

A férfi kezéből a kardja hangos koppanással esett a kövezetre, ő pedig egy alig hallható nyögéssel zuhant tulajdon fegyvere mellé.