Enyém, holtodig

Rohamkukac

4. Fejezet

2018. február 26.

Rozália ágya a vár egy távolabbi helyiségében került elhelyezésre, amit Giletus színlelt nyugalommal vett tudomásul. Ez a nyugalom valóban színlelt volt, mert belül indulatai szilaj hullámokat vetettek, és végtére is ezen indulatok vezettek a döntéshez is. A feleség megelégelte, hogy a férje rivalizál és vádaskodik, ő pedig emiatt folyamatos védekezésre kényszerül. A herceg nem tudta, hogy mégis mit tehetne, mert reményeivel ellentétben nem sikerült Rozáliát jobb belátásra bírnia. A nő továbbra is gyakran időzött Vencel gróf társaságában, és továbbra is úgy vélte, hogy mindössze a kötelezettségének tesz eleget, bár Giletus már korántsem gondolta így. Szerinte neje már sokkal tovább ment ennél.

Hogy véget vessen az eltelt napok őrjítő hatásának úgy döntött, hogy ideje volna egy kicsit vadásznia. Lehűthetné vele az indulatait, azonban ahogy ezen az üdítő lehetőségen elmélkedett, eszébe jutott valami más. A nyeregbe ülve léptetett a kertben sétáló Rozália és Vencel mellé.

– Csodás az időnk a mai napon, nemde? – Mosollyal az arcán tette fel a kérdést, de ez mindössze csak színjáték volt. A gróf némi meglepettséggel pillantott fel, majd bólintott.

– Valóban csodás.

– Ennek fényében mit szólnál egy kis vadászathoz? A lég nem mozdul, így az állatok nem érzik majd a szagunkat, és a hőmérséklet is pont megfelelő.

Vencel szeme felcsillant. Éppen egy kedvére való elfoglaltság. Mindig is szeretett vadászni, és ebben az a rossz híre sem akadályozta meg, amit a barátja halála után mutatott közönyös viselkedése idézett elő.

Giletus arcán egy elégedett, ugyanakkor baljós mosoly jelent meg, míg Rozáliáén a rémület. A gróf karja után kapott volna, de az máris az egyik szolga vezetésével az istálló felé indult. Látható volt, hogy nem lehet megakadályozni, ha valamiben szórakozást vél látni. A nő dühös arccal meredt férjére, mire az egy olyan mozdulatot tett, mint aki azt akarja jelezni, hogy ő ártatlan, mint a bárány, és mindössze csak egy javaslatot tett. Ezt követően lovával a vendég után indult, és nem foglalkozott tovább a hercegnével.

Mire elért az istállóhoz, Vencel már lova hátán ült, és izgatottan várta vendéglátója érkeztét. Eközben a szolga íjakat és nyilakat, tőröket, valamint kürtöket hozott elő, illetve mindkét férfi kardját. Sosem lehet tudni, hogy épp melyik teszi a legjobb szolgálatot.

– Igazán megleptél a javaslatoddal, herceg, de az ötleted igencsak kedvemre való.

– Efelől nem volt semmi kétségem, barátom. – Giletus jelentőségteljesen bólintott, majd az erdő felé intett. – Ideje volna indulnunk, mert nem tudhatni, meddig nyúlik el a kis elfoglaltságunk.

Ezt követően a várkapu felé indultak, majd átlépve azon, az erdő felé haladtak. A grófot olyannyira tűzbe hozta a vadászat gondolata, hogy fel sem tűnt neki, hogy hiányzik pár szokásos dolog, ami hivatott volt az urak szórakozásának könnyítését szolgálni. Sehol nem voltak a parasztok, akik botokkal a kezükben előremennének, hogy felverjék a vadakat. Sehol nem voltak a vadászkutyák, akinek a feladata lett volna a préda kiszimatolása. És sehol nem voltak a társak, hogy mégiscsak élvezetesebb legyen a dolog. Azonban Vencelnek mindez nem szúrt szemet. Az erdő peremét elérve rögtön izgatott forgolódásba kezdett a nyeregben, hogy mégis hol találhat olyan jószágot, aminek a leölésével csak tovább fényezheti hírnevét. Giletus mindeközben csendben lovagolt mögötte, és a tekintetét egy pillanatra sem vette le a férfi tarkójáról. A keze újra és újra végigsimított kardja gombján, és akaratlanul is eljátszott a gondolattal, hogy a pengéje vajon mennyire haladna akadálymentesen át a hátán. Gondolataiból fantáziálásának tárgya rángatta vissza a valóságba.

A gróf a figyelmét egy gyönyörű szarvasra hívta fel. Nem tehetett róla, de akaratlanul elmosolyodott azon, hogy a magyarokat ugyancsak egy szarvas vezette ide. Meglehet neki is egy jelnek kellene mindezt tekintenie. A gondolatmenet végén azonban megrázta a fejét. Ezek pogány gondolatok, amiknek semmi keresnivalójuk az elméjében.

Az állat nem vette észre őket. Fejét lehajtva békésen legelte a zöld füvet, fülét időnként megmozgatva, amikor vélhetően valami bogár megzavarta a nyugalmát. Az idilli képet tovább tetézte az ágakon csiripelő madarak dala és a sok virág, aminek egészen eddig nem is szentelt figyelmet. Amikor meglátott egy gólyahírt közöttük, összeszorult a szíve. Óhatatlanul Rozália jutott róla az eszébe és az egész helyzet, amit az előtte lévő embernek köszönhet. Ahogy a férfira nézett, a haragja pont olyan heves lánggal lobbant fel, mint azon az estén, amikor a feleségét táncba vitte és úgy ölelgette, mintha csak az övé volna. Ő volt az ok, ami miatt a nő, akit szeretett, elfordult tőle. De a bűnbánatnak vagy a szégyennek a leghalványabb jelét sem látta a gróf ábrázatán. A korábbi gondolat óhatatlanul tért vissza a gondolatai közé, de most már nem csak látta, hanem szinte hallotta is. A fém hangját, ahogy a kard kicsusszan a hüvelyéből. Az anyag hasadását, ahogy a fegyver keresztülhalad hátul a ruháján. A nedves hangot, és a reccsenést is, ahogy átvágja a húst és ütközik a csonttal. Majd újra a textil szakadása, és legvégül egy hörgő hang egy döbbent arccal társítva.

– Pompás vacsora válhatna belőle, ha levadásznánk. – Vencel alig hallhatóan suttogott hátra. Nem akarta, hogy a préda észrevegye őket. Giletus bólintott egyet, és mellé léptetett. A gróf elővette az íját, és egy nyílvessző után nyúlt, amikor a várúr még valamit észrevett.

Pár méterrel odébb egy vaddisznó terelgette nagy gonddal a kicsinyeit. Mivel a levegő nem mozdult, a vadászok pedig nem ejtettek zajt, ugyanúgy nem vette észre őket, ahogyan a szarvas sem. A herceget már nem is érdekelte annyira Vencel halk suttogása. Nem is figyelt oda rá. Úgy bámulta a fekete vadat, mint akit megigéztek.  Igen, egy ilyen jószág levadászása nem kis elismerést okozna, de a herceg fejében nem ez járt. A sörtés állatot nézve sokkal inkább jutott eszébe valami olyasmi, amiben Szatmáry bárónak is része volt. A vadászbaleset. Nem kellene mindezért sokat tennie. Ha egy kisebb zajt csapva lelőné az egyik malacot, a vaddisznó rögtön tudná, kik a gyilkosok. Vencel épp a szarvassal volt elfoglalva, ő maga pedig bízott a lova gyorsaságában. A sörtevad úgy gázolná le a grófot, hogy az észre sem venné, de ha mégis, akkor sem lenne ideje elmenekülni.

A szája széles mosolyra húzódott. Ez lenne a lehető legtökéletesebb megoldás. Persze ezzel megfosztaná magát a bosszú élvezetesebb részétől, azaz attól, hogy saját kezűleg torolja meg a rajta esett sérelmet, ugyanakkor mégis ez egy olyan megoldás enne, ami által megkapja, ami jár neki, anélkül, hogy csorba esne a hírnevén.  A vendég meghalna és magyarázkodnia sem kellene, hiszen baleset volt az egész, ami vadászat közben elég gyakran megesik. Vencel távozna az élők sorából, és többet nem legyeskedne Rozália körül. De ahogy ezt végiggondolta, a keze megállt a levegőben, félúton az íja felé. Valóban be kellene mocskolnia magát a gyilkosság bűnével, pusztán azért, mert féltékeny, de még igazi bizonyítéka sincs rá, hogy mindez jogos volna? Valóban viselni szeretné Isten büntetésének súlyát azért, amiért kioltotta egy ember életét? Valóban hallgatnia kellene a haragjára, amit ki tudja milyen démoni teremtmények szítanak?

A nyílvessző pendülve szállt el a húrról, a szarvas pedig egy hangos bődüléssel ágaskodott fel, majd dőlt el oldalra. A vadkan a hangra kicsinyeit terelve eliramodott, Giletus pedig akárha káprázatból ébredt volna. Odalett a lehetőség és csak Vencel elégedettségtől sugárzó ábrázatát látta.

– Láttad, jó uram? Régen ejtettem már ilyen szép vadat! – A herceg kelletlenül bólogatott, az állatot pedig felerősítették az egyik lóra, a nyereg mögé.

A visszavezető úton végig a gróf kérkedését és öntömjénező dicshimnuszait hallgatta. Hogy a figyelmét elterelje, inkább a tájat figyelte. Ahogy kiértek az erdőből, láthatóvá váltak a vár melletti falu házai. Figyelte az ekét húzó ökröt, a veteményesében kapáló parasztasszonyt, a vizes ruhákat teregető leányt. A kisfiút, aki a botjával éppen a fűre hajtotta a libákat. Sokkal érdekfeszítőbbnek találta ezt, mint a hencegést.

A várba érve Rozália szinte a kezét tördelve várta őket. Amint látta, hogy nem történt semmi, és még a vadászat is sikeres volt, jól látható megkönnyebbültséggel sóhajtott fel.

– Végre, hogy itt vagytok!

Giletus leugrott a lováról, és feleségéhez lépett, aki gyors csókot nyomott az arcára, de közben teljesen mást figyelt.

– Milyen csodaszép állat! – Vencel lovához szaladt, és kezét végigfuttatta a vad szőrén. – Ki ejtette?

– Én! – hangzott a büszke válasz, a herceg foga pedig megcsikordult. Már bánta az elszalajtott lehetőséget.

– Fantasztikus! – A hercegné lelkendezve csapta össze a kezét. – Remélem nem bánod, ha főfogás lesz belőle a vacsoraasztalon.

– Dehogy bánom! Nagyobb megtiszteltetés aligha érhetné annál, mintsem, hogy ott végezze. Még nagyobb pedig azáltal, hogy a gyönyörű rózsaszirom ajkai is megízlelik a húsának fenségességét.

Giletus halkan felmordulva fordult be a csarnokba vezető ajtón és jobbnak látta, ha a vacsoráig ki sem mozdul a szobájából. Retteget az eshetőségtől, hogy netalántán a vár népe előtt fokozódnak indulatai olyan szintre, hogy kardot ragadva a vendégének ugrik. Azonban, ha eddig azt hitte, hogy a nap legrosszabb része a közös vadászat volt Vencellel, keserűen csalódnia kellett. A vacsora még azon is túltett.

A zenészek aznap este mintha a szokottnál is vidámabb és pergőbb dallamokat játszottak volna. Giletus fejében akaratlanul is felötlött, hogy ez valószínűleg a felesége óhaja volt. A szarvast nagy gonddal készítették el, és gombák gyűrűjében tálalták előttük az asztalon. Rozália arca ragyogott, mint aki élete legszebb ajándékát kapja. Emlékezett, hogy az arca akkor is ilyen volt, amikor az ő általa ejtett vadat szolgálták fel.

Ahogy az idő telt, úgy lett egyre szembetűnőbb, hogy a hercegné nem veti meg a bort. Ilyenkor kedveskedve hajolt Vencel felé, kacagott és nevetett, majd felpattant a helyéről és kiperdült a terem közepére. Maga is felkapott egy kobozt, és játszani kezdett a zenészekkel. Hangja édes zengése kitöltötte a teret. Giletus nézte, és egyszerre érzett melegséget és keserűséget. A nő kecses alakja az elfogyasztott bor ellenére is tökéletes szinkronban mozgott a zenével. Ahogy körbepördült, világoskék ruhája úgy lengte körbe, mint ha egy felhő lenne, amikor pedig a játékot megunva férjéhez szaladt, úgy lépkedett, ahogyan egy pillangó száll egyik virágról a másikra.

– Én szerelmetes uram! – Magához ölelte Giletust, és a fejét a keblére szorította. – Tudod-é mekkora a szerelmem irántad? – Kacagása akár a csengettyűk. Csókot nyomott a férfi szemére, majd a kezénél fogva húzni kezdte. A vár ura engedelmesen követte és hagyta, hogy az imádott nő hozzábújva ringatózzon a terem közepén. Átkarolta és erősen magához szorította. Imádta, és nem akarta elveszíteni, de tudta, hogy mindez a megkülönböztetett figyelem valójában nem neki szól, hanem annak a másiknak, aki elégedett és győztes mosollyal az arcán ül. Azt kívánta, bár igaz volna ez a színjáték! Bár a válasz, amit ösztönből adna, megfelelne a valóságnak! Bár ez a kicsapongó szertelenség az őiránta érzett szerelemből táplálkozna! De nem így volt, és ebbe majd a szíve szakadt bele.

Rozália egész este felszabadult állapotban ölelgette és csókolgatta a férjét, olykor lopott pillantásokat intézve a gróf felé. Amikor már a csillagok megjelentek az égen és a Hold is az ég csúcsára tört, a jelenlévők nyugovóra tértek. Rozália nem tartott Giletusszal, hiszen már nyoszolyája nem abban a szobában volt. A herceg így magányosan folytatta útját a szállása felé. Egészen addig, amíg meg nem látott valamit. Ez a valami pedig nem volt más, mint a felesége és a gróf az egyik folyosókanyarulatban. Megtorpant, és úgy figyelte őket, majd a falhoz húzódott. Nem voltak messze, így hegyezni kezdte a fülét.  Eleinte nem hallott semmit. A nő kitartóan szorongatta a férfi kezét, és a szája mozgásán látszott, hogy beszél hozzá, az arca pedig derűt sugárzott. Nem volt hosszú társalgás, hiszen mind nyugodni tértek, de az utolsó mondatokat hallotta.

– Egy óra múlva szobám ajtaja nyitva lesz. – Rozália hangja lágy volt.

– Ott leszek, egyetlen szerelmem.

A pár szétvált, Giletus pedig dermedten lapult a falhoz. Hát megtörtént, amiben bízott, hogy nem fog! Úgy botorkált el a szobájáig, mint akit sebláz gyötör. Az ágya szélére roskadva sokáig csak bámult maga elé. Vencel elcsábította tőle az egyetlen nőt, akibe szerelmes volt. Akinek az életét adta, és aki az életét adta neki. A szerelmével együtt!

– Átkozott! – Dühtől eltorzult arccal csapott maga mellé az ágyneműre. – Szerettél engem egyáltalán?! Szerettél akárcsak egy percre is?!

Arcát a kezeibe temetve ült hosszú percekig. Elárulták. Mégpedig az árulta el, akit szeretett, és akiről hitte, hogy viszontszereti. Az eddig érzett mardosó keserűség és féltékenység valami teljesen mássá változott. Valami olyanná, ami perszelő tűzvörös lángokkal kezdte égetni őt belülről. A kardja után nyúlt, és hosszan nézte a keresztvasat. A keresztvasat, ami erősen emlékeztette a jelképre, ami a szeretet és a megbocsájtást hirdeti. Azonban benne teljesen más gondolatok fogalmazódtak meg. Ő a vár ura. Ő itt az, aki parancsol. Ő az, aki dönt! Elüvöltötte magát, és biztos volt abban, hogy meg is hallja, akinek szól.

– Szolga! Azonnal hozd ide Horváth György kapitányt és Ráskai Péter hadnagyot!