Epistola Humana
Tasi83Fülszöveg:
Önismereti költemény, szabadvers.
Mint hajótörött, ki az utolsó lélekvesztőn
ismeretlen partok felé kapaszkodik,
de partot tán sohase ér;
torkom sokadszor némán rekedt,
s hangom elnémított sóhajként
hallatszik tovább!
Infarktusos-stresszelős lelkemre
rágcsáló féregként a mohó
s telhetetlen Kényszer így telepszik!
Muszáj lenne, még ha kell is
önzőn, magam miatt Embernek
bizton megmaradnom!
A kísértő holdfény arcomra tetoválja
rémjeleit csendes árnyak szilánkjaként!
S míg Ti kérdezitek,
miközben szaggató csáp-fogakkal
faggattok hasztalan:
„Mi történt veled?!”
– A biztos felelet sebzett Arcom
árkaira lesz felírva,
ha lelkemből ismét
Igazgyöngyök üveggolyója pereg!
Megtöretett testem őrzi
szívós-konokan terheit, s mit
sokan megváltó mosolynak
fedeznek fel rajtam – Kínszenvedés!
Érzem azt, mint süvölt fel naponta
izmaimat letaglózó szándékkal
zsibbasztó Nirvána-Sötét,
mely idők Hóhér-mélyéből tör elő!
Viaskodom már önző,
rátarti gőggel magammal is:
hogy lehetne jobb megoldhatni
e Lét embert-próbáló tehertételeit?!
Lét-csömör – ha volt, fabatkát sem ért!
Boldogító napok vigaszt-remélő
foszlányaiba ekként kapaszkodom;
borzongó vér-szemekkel
bámulom rettegőn a Jelent!
A Senkiházit, mely lassacskán
mindenemtől megszabadít,
s szándékosan kifoszt!
Romlandó, sebes stigma-Lélekre
így sújtanak kódorgó,
hitvány esték: baljóslatú fájdalmaim
láncait jó volna levetkezni,
hogy megváltódjak
– hallgatom jelenvaló terhes ködében
az Idő feneketlen ürege, hogy tátong
– sokszor érzem, elnyel, bekap
– betegeskedő szívem tájára
települ elvesztegetett Remény,
míg felettem rendre zúgnak
Damoklész kivégző pallosok!