Kedvencekhez adás
13

Farkasok földje

Első

 

– Menekülj! Fuss! Eljönnek értünk! Hát nem érted? Eljönnek! – A két kéz erősen rázta a fiatal, barna hajú lányt miközben arcán zavarodottság és pánik tükröződött. Egyre csak a menekülést hajtogatta, mint egy mantrát. Pupillája tág volt, arca sápadt és verejtékben izzó, a hangja vékony. Inkább egy fuldokló utolsó kétségbeesett kiáltására hasonlított, semmint erélyes figyelmeztetésre. Tekintete olykor-olykor hátratévedt, pásztázta a fekete sötétséget, ami egyre csak közeledett.

A lány vele szemben állt, nem mozdult. Nem mondott semmit, csak állt és nézett előre, mint aki nem érti a nő félelmének okát. Hideg ujjait lassan rácsúsztatta a ziháló nő izzadtságtól csillogó csuklójára, majd erőteljesen megszorította. Ezzel próbálta meg elérni, hogy az ráfigyeljen. Ne csak ránézzen, de figyeljen is arra, amit mond.

– Nyugodj meg anya! – mondta szépen lassan, minden szót tagolva, hogy az asszony biztosan felfogja. – Nincs ott semmi. Ez csak egy újabb roham. – Próbálta nyugtatni, a nő azonban csak idegesebb lett ettől. A pánik még jobban szétterjedt a testében, és minden erejével szabadulni akart a vasmarokként ráfonódó ujjak közül.

– Hát nem érted? – zihálta zaklatottan. – Itt nem vagy biztonságban! Egyikünk sincs biztonságban!

– Any… – de még mielőtt befejezhette volna, a sötétség elragadta a sápadt, törékeny, ijedt nőt és a vághatatlan fekete ködben nem maradt más, csak a vérfagyasztó sikoly.

 

Kate zihálva ült fel az ágyban, izzadtságtól nedves tincsei a homlokához tapadtak. Szíve hevesen vert, gyomra borsószem méretűre zsugorodott. Hányinger mardosta a torkát, és elgyengült tagjai annyira reszkettek, hogy képtelen volt eljutni a mosdóig.

Már megint ez az álom.

Próbált lassú, mély lélegzeteket venni, fejét a térde közé szorítani, hátha ettől elmúlik a rosszullét. Az utóbbi időben szinte minden reggel izzadtságtól nedvesen, pánikrohammal ébredt az ismétlődő rémálomból. Már két hete annak, hogy édesanyja nyomtalanul eltűnt, és azóta minden este ez az álom kísérti. A légzési gyakorlatok ennyi idő alatt szinte már rutinná váltak számára, de az agya által levetített ijesztő képsorokhoz még így sem sikerült hozzászoknia. Az ágyon ülve próbált egyetlen pontra koncentrálni a szemével, míg tüdejét megtöltötte majd kiürítette levegővel. Beszív. Kifúj. Ezt ismételgette egészen addig, amíg már nem érezte a torkát fojtogató gombócot. A rosszullét lassan alábbhagyott. Szíve már nem akart kiugrani a helyéből, és a pulzusa is lelassult. Feje lassan kezdett kitisztulni. Még egy nagy levegő be, majd lassan ki. Eltűntek az álom megmaradt foszlányai is, és a feje teljesen kitisztult. Agya végre képes volt különbséget tenni valóság és álom között. A félelem fojtogató érzése semmivé vált, megfeszülő izmai végre elernyedtek. Bár végtagjai még mindig gyengék voltak és remegtek, már nem feszítette őket a pánik görcse.

Lassan rápillantott az éjjeli szekrényen álló ébresztőórára. Hajnali öt. Az utóbbi időben ezzel új rekordot állított be. Ugyan sosem volt jó alvó – édesanyjával mindig későn feküdtek és korán keltek –, anyja eltűnése óta azonban a megszokott napi öt-hat órás alvásidő még tovább csökkent. Az elmúlt két hétben nem igazán sikerült egyhuzamban két-három óránál többet pihennie éjjel. Általában már hajnali három-négy körül felriadt, s utána bármennyire is próbált, nem tudott visszaaludni. Most először aludta át az éjszakát, ettől függetlenül nem érezte magát kipihentnek. Úgy érezte, mintha minden csepp erőt kiszívtak volna a testéből. Ez nem fizikai fáradtság volt, hanem lelki. Teste elvégzi a napi rutint, ösztönösen mozdul, mint egy beprogramozott robot, de a feje teljesen máshol jár.

Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy visszadől az ágyba. Nem alszik vissza, azt úgyse tudna, egyszerűen csak lefekszik, és nem kel fel.

Még mielőtt azonban engedhetett volna a kísértésnek, egy fáradt sóhaj kíséretében tenyerével megtámaszkodott a matracon, és az ágy széléhez tolta magát. Lábát óvatosan rácsúsztatta a hűvös padlóra. Várnia kellett pár másodpercet, mire képes lett felállni. Lábával alig érezte a padlóból áradó hideget. Mintha a talpát és a padlót elválasztaná valami, és csak ezen keresztül tudná érzékelni a falapokat. Mint amikor az ember túl sokáig ül egyhelyben, és a végtagja annyira elzsibbad, hogy amikor valamihez hozzáér, az olyan, mintha az a láb nem is hozzá tartozna. A különbség pusztán csak annyi, hogy Kate lába nem a zsibbadástól, hanem a reggeli pánikrohamtól gyengült el teljesen. Csak reménykedni tudott benne, hogy ha ránehezedik, meg fogja tartani a súlyát és nem esik el. Tekintetével még egyszer végigpásztázta az üres szobát. Idegen volt, pedig nem kellett volna annak lennie. Homályosan ugyan, de még emlékezett azokra az évekre, amikor itt élt. Anyja eltűnése után visszajött Coloradóba. Abba a házba, ahol régen együtt éltek. Abba a házba, ahol most csak az apja lakik. Emlékezett még a házra, milyen volt régen. Legalábbis úgy vélte, a fejében élő kép valódi emlék, s nem az agya és vágyai által kiszínezett torzítás.

A ház sosem volt luxuslakásnak mondható, jelenlegi állapotához képest azonban még egy csótányoktól hemzsegő motelszobát is otthonosabbnak talált volna. A szoba falait fehérre meszelték. A bejárati ajtóval szemben helyezkedett el az ablak, előtte egy kopott asztal és szék. Az ablaktól jobbra eső fal mentén régi szekrény, a baloldali falnál egy egyszemélyes ágy. Sehol egy szőnyeg vagy festmény. Semmi olyan, amiről az embernek az jutna eszébe, itt él valaki. És ez a siralmas állapot jellemezte a ház többi részét is.

Sosem éltek idilli családként, de a ház régen legalább egy kicsit barátságosabb hangulatot árasztott. Most viszont olyan volt, mint amit kibeleztek. Kate gyerekként sokszor álmodozott normális családi életről. Elképzelte, milyen volna, ha az anyja nem lenne beteg. Ha az apjának nem lennének alkoholproblémái. Ezekben az álmokban valahogy a ház is sokkal színesebbnek tűnt. Nemcsak barátságosabbnak érződött, hanem egyenesen ontotta magából a szeretetet a rengeteg virággal a kertjében és az oldalát beárnyékoló cseresznyefával, amire gyerekként oly szívesen felmászott volna. Lett volna egy autójuk, noha nem az a megszokott családi autó, ami minden garázsban megtalálható. Nem. Egy ósdi, rozsdás tragacs, ami folyton bedöglik, és minden héten szerelni kell, de mégsem váltak volna meg tőle, mert szeretik. Elképzelte a ház fehér falait borító bekeretezett fényképeket, melyekről családtagok mosolyognak rá. A konyhában sütemények finom illata terjeng, amiket édesanyjával együtt készítenek, és amiket Morzsi nevű kutyájuk előszeretettel megdézsmál.

Kislányként mindig így képzelte el az ideális családi életet. Ha más csemeték anyukájukkal vagy apukájukkal játszottak a kertben, mindig úgy gondolta, bizonyára ehhez a fejében élő képhez hasonló boldog életük lehet. Gyerekként nehéz volt elfogadnia, hogy neki nem lehet ilyen élete. Hogy a boldog családi percek helyett neki egy alkoholista apa és egy üldözési mániában szenvedő anya jutott, s hogy ötéves kora óta folyamatosan költöztek. A rengeteg emlék között nehéz volt felidézni a gyerekkorát. A ház nem őrzött emlékeket. Minden régi holmijuk eltűnt. Ennek talán fájnia kéne, hiszen a gyerekkora emlékei megfakultak, és nem maradt semmi, ami megőrizze azokat. Amikor anyjával elmentek innen, eleinte még gondolt erre a helyre, aztán szépen lassan megkopott, törlődött a fejéből. Nem hiányzott neki, és nem gondolt rá. Inkább megpróbálta elfogadni azt az életet, amit a gép dobott neki, és igyekezett beilleszkedni.

Ötéves volt, amikor az anyjával elköltöztek. Azon az estén üvegcsörömpölésre és kiabálásra riadt fel. Óvatosan lelopakodott a lépcsőn, és a választófal mögül kikukucskálva leskelődött a szülei után. Apja megint részeg volt. Felsőteste az asztal lapjára hanyatlott, jobb keze a teste mellett lógott, alatta a padlón egy törött sörösüveg. Anyja kiabált, csapkodott és az egyik fiókból papírokat szórt az apja elé. Talán levelek lehettek. Nem látta pontosan, és soha nem is kérdezte. Apja annyira ki volt ütve, hogy valószínűleg fel sem fogta mi történik körülötte. Anyja egyszer csak abbahagyta az üvöltözést és a csapkodást. Összehúzott szemmel és feszülő állkapoccsal figyelte magatehetetlen férjét, majd sarkon fordult és megindult pont abba az irányba, ahol Kate is lapult.

Kate megijedt, amikor észrevette anyja közeledtét. Nem akarta, hogy leskelődésen kapják, így megpróbált gyorsan felrohanni a lépcsőn a szobájához. De a lába megcsúszott. Még épp időben sikerült elkapnia a korlátot, így nem gurult le, jobb térdét azonban így is csúnyán beütötte a lépcső élébe. Amikor a válla fölött hátranézett, anyja üveges tekintetével találta szembe magát. Emlékezett még az arckifejezésére. Nyoma sem volt rajta meglepődésnek. Mintha az első perctől kezdve tudta volna, hogy a lánya utánuk kémkedik. Azok a szavak, melyek ezután elhangoztak a szájából, örökre Kate elméjébe égtek. “Menj és pakolj! Elmegyünk innen.” Mindez tizenhárom évvel ezelőtt történt. Azóta rengeteg minden változott, és a sors most úgy hozta, hogy itt ül gyerekkori szobájában a régi ágya szélén, és azon mereng, vajon mikor romlott el minden. Vajon az a Kate, aki most itt ül, mennyiben hasonlít és mennyiben különbözik a régi Kate-től, aki már elment?

Lassan a lábára nehezedett és felállt az ágyról. Várt pár pillanatot, mire teljesen stabilnak érezte magát, majd megindult az ütött-kopott ruhásszekrény felé. Coloradóban augusztusban elég nagy a hőség, ezért egy rövidnadrágra és topra esett a választása. Bár most minden erejével anyja megtalálására koncentrált, mégis úgy érezte, szervezetének mindenképpen szüksége van a futásra. Ez majd felfrissíti annyira az agyát, hogy képes legyen gondolkodni.

Amikor a zuhany után lerobogott a nappaliba, egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy apját kiütve találja a kanapén. Kate jobb szerette a békességet, ezért mióta megérkezett, egy szót sem szólt hozzá. Próbált láthatatlanná válni, mint egy kísértet. Habár ehhez nem kellett túlzottan megerőltetnie magát, mivel eddig apja sem erőlködött, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Gyűlölte, hogy így kell látnia, de nem tudta mit mondhatna neki. A kapcsolatuk sosem volt idilli apa-lánya kapcsolat. Nem volt közös témájuk, veszekedni pedig nem akart az alkohol miatt. Elvégre ez már nem az ő otthona. Betolakodónak érezte magát a saját házában. Idegennek. Ráadásul semmi értelmét nem látta, hogy az elejéről újraépítse a köztük lévő köteléket, hiszen amint talál valami nyomot, úgyis ismét elmegy innen. Pont, amint évekkel ezelőtt az anyjával tették. És ki tudja, visszajön-e valaha. Talán nem túl szép gondolat a részéről, de ez a férfi itt a kanapén idegen a számára. Az egyedüli dolog, ami összeköti őket, a DNS. Néha könnyebbnek tűnt egyszerű spermadonorként gondolni rá, mivel akárhogy is próbálta, a sajnálaton kívül nem tudott semmit sem érezni iránta.

A reggelit nem vitte túlzásba. Megivott egy pohár narancslevet, és elrágcsált hozzá egy szelet pirítóst. A konyhaajtó fölötti óra mutatója reggel fél hetet ütött. Ideje indulnia.

Már a kora reggeli órákban rekkenő volt a hőség. Amint kilépett a házból, arcába csapott a forró pára, amitől szinte egyből verejtékezni kezdett a bőre. Ezt csak tetézte az aszfaltból áradó forróság és az, hogy az utcát alig övezte néhány fa. Az ember azt hinné, Colorado minden városa egy kisebb erdőre hasonlít, rengeteg fenyővel. A város külső része talán valóban így nézett ki – főleg a hegyi utak –, a síkságon elterülő városközpontot azonban csak kevés helyen árnyékolták be fák. A város mentén nem volt sem folyó sem tó, mely körül friss, hűvös szellő simogatná az embert a nyári hőségben. Azok, akik menekülni akartak a meleg elől, felmentek kirándulni a hegyekbe, az ottani hűs vizű patakokhoz.

Colorado hegyei közt rengeteg a tó, a városokat azonban jobbára pusztaság övezi. A nagyobb városokban vannak parkok, mesterséges tavak, melyek nemcsak a turistákat, hanem a helyi lakosokat is kellemes délutáni piknikre hívogatják. De Ward nem nagyváros. Egy időben több ezren éltek itt, manapság azonban jó, ha kétszáz fő lakja. A legtöbb ház elhagyatottan állt az út mentén, düledező, kopott falakkal. A településnek egyedül a környező hegyek és az erdőben élő állatok adtak életet. Ez nem az a hely, ahová az ember szívesen megy nyaralni. A turisták inkább a közeli, nagyobb városokat választották úti célul, ha pedig némelyek mégis idetévedtek, azokat valószínűleg a félig-meddig szellemváros-hangulat vonzotta.

Miközben Kate végighaladt az úton és felnézett az előtte elterülő hegyre, melyet a nap fénye beragyogott, rá kellett jönnie, akárhány államban vagy nagyvárosban járhat élete során, Coloradónál lenyűgözőbb államot a maga különös kisvárosaival nemigen fog találni sehol. Nemcsak a várost körülölelő hegyek és erdők gyönyörködtették a szemét, de az emberek életstílusa is egyedi volt. Itt természetesnek számított, hogy a kerti partin néha hívatlan vendégként betoppan egy-egy medve. Hogy a szárítóról a ruhák a földön landolnak néhány mosómedve miatt, vagy hogy reggel teljesen megáll a forgalom, mert a főút kellős közepén épp egy jávorszarvas fekszik. Az itteni emberek nem féltek a vadállatoktól. Megtanultak együtt élni velük.

Szerencsére ez eléggé megkönnyítette Kate dolgát. Könnyű volt kiszúrni ki őslakos és ki az, aki csupán átutazóban tartózkodik itt. Az idegenek féltek a természettől. Különös gonddal ügyeltek mindenre, nehogy az egyik sarkon véletlenül egy mackóval találják szembe magukat.

Kate-nek így könnyű volt informálódni. Tudta, hogy az újságosnál vagy a kávézóban kihez kell közel mennie, kiknek a beszélgetését hallgassa ki, és ki az, aki esetleg hírekkel szolgálhat a világ bármely más részéről. Kate abban bízott, hogy ha édesanyja elrablója esetleg neki is a nyomában van, azt is ilyen könnyű lesz majd kiszúrni.

Legalább tíz kilométert futott, mire megállt pihenni. Ez volt a napi adagja, amiről soha nem mondott volna le. Az utóbbi időben rászokott a főút melletti kávézóra. Bár a kávéjukat pocséknak ítélte, információgyűjtésre keresve sem találhatott tökéletesebbet. A Brownie’s bent volt a városközpontban, a főút mellett, mégis elég közel az autópályához, nem messze egy benzinkúttól és egy kamionpihenőtől.

Kate azonban nem állt szóba senkivel, csak figyelt és hallgatózott. Figyelte az embereket és próbálta kitalálni, honnan jöhettek, merre tartanak, mivel foglalkoznak. Hallgatta, miről beszélnek, és az alapján próbálta eldönteni, lehet-e köztük valaki, akit esetleg érdemes lenne leszólítani.

Nem akart túl nagy feltűnést kelteni.

Ez eszébe juttatta a régi időket, amikor anyjával együtt jártak a kávézókba. Rendeltek maguknak egy adag palacsintát és közben figyelték a körülöttük lévőket. Bár aggasztónak tartotta anyja paranoiáját és a legtöbb esetben gyűlölte, hogy állandóan költözniük kell, hogy nem barátkozhat és játszhat a korabéli gyerekekkel, ezt a feladatot mégis szerette. Szerette elképzelni, milyen életet élhetnek mások. Egyszer egy nagyon szép pár jött be az egyik kávézóba. A nő sűrű, szőke haja selymes fényben játszott, s annyira kék volt a szeme, hogy szinte világított. A férfi pedig iszonyat helyes volt sűrű barna hajával, kiugró arccsontjával és zöld szemével. Akkoriban leginkább Barbiehoz és Kenhez hasonlította őket, vagy valamely királyi család tagjaihoz. Anyja jól meg is dorgálta ezekért a buta, gyerekes képzelgésekért. Ő sosem szerette az ostoba fantáziálást, az álmodozást. Mindig mindent komolyan vett, és igyekezett Kate-et is erre nevelni már kislány korától fogva. Az emberek elemzése is komoly feladatot jelentett, nem azért találta ki, hogy a lánya jól szórakozzon.

Kate ilyenkor mindig elszomorodott. Nem értette, miért nem lehet olyan, mint a többi gyerek. Miért nem élhet a gyerekek biztonságos és színes álomvilágában. Akkoriban még nem értette, hogy az anyja csak az életre akarta felkészíteni. Ezt talán egészen addig nem értette meg, amíg Eva el nem tűnt. Abban azonban igaza volt, hogy értelmetlen dolog, hogy egy híres színész vagy királyi pár valamely poros kisváros leglerobbantabb kávézójába jöjjön kávét inni fejenként tizenöt centért. Így a boldog álomképnek hamar vége szakadt. Miután jobban megfigyelte őket, neki is feltűnt, hogy a férfi márkás ruházata és kiegészítői mellett a nő ruhája és ékszerei pusztán csak drágának látszó, silány utánzat. Lehet, hogy kislány volt, aki hercegnőkről és hercegekről ábrándozott, de ostoba nem. Így hát hamar összetört a csillogó kép, és maga is realizálta, hogy egy befolyásos emberről és egy eszkort lányról van szó. S valószínűleg azon egyszerű oknál fogva jöttek ide, mert a fickó életében már így is túlságosan jelen volt a média, és a luxuséttermek diszkréciója ellenére sem kockáztathatta meg, hogy az ablakon keresztül vagy az utcán lencsevégre kapják őket.

A folytonos költözések miatt Kate-nek eddig nem volt dolga fiúkkal, azonban sok lányt látott már boldogan olyan fiú társaságában, aki a külsejével és hamis bájologásával bárkit levett a lábáról, holott egyáltalán nem illett a mellette lévő lányhoz. Aztán két nap múlva ugyanaz a fiú egy másik lánnyal jelent meg. Ez fontos lecke volt az élettől. Nem csak a párkapcsolatok terén, de úgy mindennel kapcsolatban. Ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor szállj ki! Kate az anyja egykori feladatainak köszönhette, hogy most anélkül tudott információt gyűjteni, hogy kérdeznie kellett volna, és ennek a tanulságnak köszönhette, hogy pontosan tudta, mi az, amit elhihet, és mikor kell valamiben kételkednie.

Miután megvette a kávéját, elfoglalta a fal melletti leghátsó sarkot. Elvett egy újságot és onnan figyelt. Fél szemmel átlapozta az újságot, hátha talál benne valami érdekeset, de elsősorban a körülötte mozgó embereket figyelte.

A kávézó ajtócsengője megszólalt, jelezvén, hogy új vendég érkezett.

– Hé, Joe! – kiáltotta egy nagydarab, őszes szakállú férfi, miközben belépett az épületbe. – Vagy ezer éve nem láttalak! – A kávézó tulaja szélesen vigyorogva lépett ki a pult mögül és ment oda az új jövevényhez, hogy jól meglapogassa annak hátát. Ebből Kate pontosan tudta, hogy a tulaj egy jó barátjáról, esetleg többről, mondjuk testvéréről vagy unokatestvéréről lehet szó. Ez rögtön felkeltette az érdeklődését. Nem azért, mintha a férfi vagy annak barátai annyira érdekesek lettek volna, hanem mert az eddigi tapasztalatai alapján abból, ahogy az idős házaspárok szinte családtagként kezelték a középkorú tulajt és néha elsütöttek egy-egy gyerekkori viccet, tudta, hogy maga a tulaj is idevalósi és nagy valószínűséggel a kávézó se pár éve épült. Tehát nem pusztán egy korábbi életszakaszából ismeri ezt az embert. Vagy idevalósi ez a fickó is, vagy régen valamilyen munka, esetleg a tanulmányai miatt sok időt kellett ebben a városban töltenie. Ami azt jelentette, hogy esetleg az anyját is ismerhette még korábbról. És ha most az országot járja – márpedig a baseballsapkájára varrt céges logó és a tipikus kockás ing arról árulkodott, hogy kamionsofőr –, ez esetben talán már máskor is találkozott Evával, nemcsak itt. Így jóval több információval szolgálhatott, mint a helyiek bármelyike, ugyanakkor veszélyes is lehetett Kate számára. Hiszen akár már őt is láthatta korábban.

– Hogy vagy mostanság? Kérsz egy kávét? – kérdezte a tulaj, miközben visszasétált a pult mögé, a nagydarab fickó pedig követte. Kate megpróbált még jobban az újság mögé lapulni és úgy tenni, mintha erősen koncentrálna az olvasásra, miközben majdnem leesett a székről, ahogy próbált közelebb csúszni akár csak egy milliméterrel is a pulthoz, hogy még jobban hallja miről beszélnek.

– Az utóbbi pár évben nem volt munkám errefelé. A cég meg hanyatlik. A tulajdonos az utóbbi időben sorra bukott bele a próbálkozásaiba. Hol felemelkedett az üzlet, hol a csőd szélére került. A partnereink is, akiknek szállítunk, szinte kéthavonta változnak, a szállított áruról nem is beszélve. Egyik nap még vasat szállítasz, a másik nap meg olajat.

Ez a beszélgetés igazolta Kate feltételezését. A pasas valóban kamionsofőr.

– Kellett neked otthagynod az itteni céget! – felelte a kávézó tulaja, dorgáló hangnemben. – Legalább megtaláltad, amit kerestél?

A pasas lassan kortyolt egyet a kávéjából, és közben óvatosan végigkémlelt a kávézóban tartózkodó embereken. A tekintette egy pillanatra megállapodott Kate-en. Egy másodpercre úgy tűnt, mintha a szemében megvillant volna valami, ezért Kate még inkább az arcába húzta az újságot, hogy teljesen kitakarja magát a férfi látóteréből. Ő maga is érezte, hogy a mozdulat túl gyors volt és sütött belőle a pánik. Az arcába nyomódó lapokon keresztül szinte érezte a fickó égető pillantását. Tudta, hogy kapkodó, ideges mozdulata neki is feltűnt. Most újra azt érezte, mint amikor Chicagóban a benzinkútnál itta a kávéját. A gyomra ismét borsóméretűre zsugorodott, a keze remegett, a hátán egyesével gördültek le az izzadtságcseppek. Bármennyire is próbálta megállítani, az emlékek ellepték az agyát, és képkockánként pörögtek le előtte újra az események.