Feketedoboz

Feri1212

2023. január 17.

Végül egymásba karolva zuhantak tovább.

– Mire vágysz? – kérdezte a lány.

– Szeretném, ha megállíthatnánk a zuhanást. – válaszolta a férfi.

Megálltak. A magasabb épületek csúcsától még méterekkel feljebb lebegtek. Néhány pillanatig zavarodottan néztek egymásra, aztán a férfi bátor esetlenséggel mozdulni próbált. Oldalazni kezdett, hamar belejött, mégis úgy érezte, megnyugtatóbb lenne, ha a lába talajt érne, végül is az emberek nem szoktak repülni. Puhán földet ért. Legnagyobb döbbenetére a rémült tekintetű tömeg tudomást sem vett róla.

A lány eltűnt.

– Hová mehetett? Néhány pillanattal ezelőtt a karjaimban volt, fontos lett volna beszélnem vele. – gondolta a férfi.

Végigpillantott a sugárúton, mindkét irányban érdektelen szürkeségbe halványult az autók végtelen sora. Körben az épületek mind homályos, fénytelen lepelbe burkolóztak. A toronyépületek sokaságából egy mégis kitűnni látszott: ismerős, narancssárga fény szűrődött ki keskeny, rácsos ablakain. Homlokmagasságban találta meg hatalmas ajtajának kilincsét. Csak résnyire nyitott be, de máris érezte a kámfor és a forró textil illatát. Belépve egy kis szobában találta magát, a hófehér falakon gyertyafény táncolt, a régi bútorok közt apró ágy, mellette rozoga széken, fejét az ágy szélére hajtva aludt egy asszony. Fojtott, gyermeki köhögés hallatszott, mire az asszony felriadt, puhán megsimította az ágyban fekvő kis beteg mellkasát, majd a faliórára pillantott, felfedve arcát a férfi előtt.

– …Mama? Lehetetlen… hiszen már húsz év eltelt, mióta… – súgta maga elé a férfi, miközben közelebb indult.

– Szeretlek, Mama! – mondta egy vékonyka hang.

A férfi egyre gyorsuló léptekkel haladt az ágy felé, de úgy érezte, megnyúlik a tér, és sosem érhet elég közel. Az asszony felkelt, és a szoba ajtajához lépett, a férfi utána, lopva az ágyra pillantott. Vérző fejű, ziháló embert látott, csontjai mind összetörtek, szürke szemeiben kihunyni látszott az értelem. Elkapta tekintetét, és az asszony után sietett.

Belesett a kitárt ajtón, de csak sötét ürességet talált. Hűvös szél süvített az arcába. Rettegés kezdett eluralkodni rajta, érezte a vérében szétáramló adrenalint. A küszöbön átlépve bokája belesüppedt a talajba, és előre zuhant. Hideg sarat nyelt. Tompa üvöltések, és gépágyú zaja tartotta távol gondolataitól.

Erős kéz nyúlt a tarkójához, és hajába markolva felhúzta a férfi arcát. Levegőért kapkodott. Barátságos hang hatolt egészen a szíve mélyéig, elcsendesítve az áthatolhatatlan zajt.

–Gyerünk, kelj fel! Tovább kell mennünk, vagy meghalunk!

Kinyitotta szemét, a fény teljesen elvakította. Sós vizet köpött. A tarkóján simító kéz lassan megtalálta párját, és szorosan vállai köré fonódott. Sírva fakadt. A lánnyal kettesben lebegtek, körülöttük végtelen tenger.

– Sajnálom, mennem kell. Nem jövök többé, és szeretném, ha nem is várnál rám. Szeretném, ha boldog lennél. – mondta a férfi.

A lányt szorosan átkarolva a víz alá süllyedtek.

– Nem, nem, nem! Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt újra! – hallatszott távolról.

Könny gördült végig az arcán, ajkai közül sós vér csordult. Elviselhetetlen fájdalmat érzett. Felnézett, a lány ült mellette, hirtelen sokkal idősebbnek tűnt, arca szinte felismerhetetlen a kétségbeeséstől.

– Nem jövök többé – mondta a férfi, majd lehunyta szemét.