Kedvencekhez adás
22

Félelem

Fülszöveg:

Manapság sokan bújunk álarc/álarcok mögé. Mások és saját magunk elől egyaránt. Ez az írás e jelenség miértjére keresi (és találja) a választ. Persze, nem csak ez az egy válasz létezik, de ez a legáltalánosabb. Segít megfejteni, mitől félünk a legtöbben. Ahhoz, hogy megírjam, mélyen magamba kellett néznem, ami – lássuk be – senkinek sem könnyű. Mitől félünk és miért? Miért vagyunk hidegek? Mire jók a maszkok? Hová bújhatunk? Érdemes-e egyáltalán takargatni magunkat? Az utazás végén megszületett az én válaszom, amely kicsit mindenkié is. “Önboncolás”, ahogyan én szeretem…

Megdermeszt.

Lebénít.

A padlóhoz tapaszt.

Elnémít.

Kiforgat.

Egy időre.

Végül arra sarkall,hogy legyűrjem,kiűzzem az életemből,mert bosszant.

Vagy arra,hogy egy fiók mélyére rejtsem.

Esetleg arra,hogy felvegyem A Maszkot. A Maszkot,melyet Jégkirálynőnek hívok.

Attól függ,mi az amitől éppen félek…

Ha elég mélyen magamba nézek, rá kell jönnöm,hogy sok minden van, ami megijeszt vagy egyenesen rettegéssel tölt el.

Azt hiszem, attól félek a legjobban, hogy lelepleződöm. Saját magam és mások előtt. Hogy kiderül, átlagos vagyok.

Hogy valójában szeretem a gyerekeket, a kutyákat, a tűzijátékot. Imádom az Életet, a játékot, a nevetést. És még él bennem a gyermek. Érzelmes vagyok, sebezhető és nyílt.

Lelepleződöm, hogy mások szeretete táplálja bennem Prometheus tüzét. A tüzet, amely – úgy tartja a legenda –, ha elalszik az emberben, onnantól már csak konzerv vagyunk, nem élünk, csak vegetálunk.

Nem lesz titok többé, hogy félig meghalok, ha eldobnak, ha nem törődnek velem, ha magamra hagynak, s teljesen lebénulok, ha elveszítek valakit, aki fontos.

Nem akarom, hogy kiderüljön, a maszkok ellenére épp olyan vagyok, mint bárki más.

Sok-sok évvel ezelőtt készítettem magamnak egy álarcot, amely sebezhetetlenné tesz. Nem hatol át rajta a sértés, a fájdalom, a veszteségek. Mindent és mindenkit félvállról veszek, a saját érzéseimet és másokéit egyaránt.

Ez a Maszk önbizalmat és hitet ad. Hitet, hogy bármit túlélek, mindent átvészelek. Hogy senki sem bánthat, hiszen minden sértés, minden fájdalom visszapattan a páncélomról. A biztos tudatot, hogy mindegy, milyen kemény, hideg és mocskos a padló, melyen fekszem, felállok. Felkelek újra, és újra, elvégre kemény vagyok, törhetetlen.

Átgázolok bárkin és bármin a céljaimért és magasról teszek mindenki véleményére. Érdekkapcsolatokat építek, kihasználok és eldobok bárkit. Nem szent számomra sem isten, sem ember. Senki sem számít, és senki sem jöhet a közelembe. Pláne olyan közel, hogy ha elveszítem, itt maradjak kifosztva, kisemmizve.

Ha lehull rólam a lepel, ha eldobom az Álarcomat, megváltozik minden.

Először bennem. Azután körülöttem mindenhol.

A folyamat elkezdődött. Barátokat, gyerekeket, szerelmet gyűjtöttem magam köré. Olyan embereket, akik nem érdemlik meg, hogy kihasználjam, bántsam őket, átgázoljak rajtuk. Őszinte, tiszta kapcsolataim születtek. És bármit teszek, bárhogy harcolok ellene, úgy sejtem, nem, vagy nem teljesen leszek már Jégkirálynő.

Tudom, ha leteszem a Maszkot, fájdalom lesz az ára. Hiszen nem marad mindenki mellettem és nem tud mindenki viszontszeretni. És lesznek,akiket elveszítek. Lesz,aki soha nem jön vissza…

Kiszolgáltatott és sebezhető leszek. Megérint minden,jó és rossz dolgok egyaránt.

Úgy érzem,ettől fogok végre igazán élni,ugyanakkor emiatt fogok újra és újra meghalni is.

Belehalok majd miden alkalommal az elvesztésbe, a fájdalomba, a megaláztatásba, a sebekbe, a csalódásokba. Ha az emberek rájönnek, hogy milyen nagyon éhezem a jó szóra, a törődésre, a szeretetre, ki fogják használni. Vagy legalábbis megpróbálják majd. Akkor mit fogok tenni? Hagyom, hogy tönkretegyenek?

Biztosan nem.

De sebezhetetlen sem leszek többé…

Azt hiszem, a legjobb amit tehetek, hogy bízom magamban, és az ítélőképességemben. Talán sikerült olyan embereket gyűjtenem magam köré, akiknek meg sem fordul a fejükben, hogy bántsanak.

Szóval marad az önbizalom és a Hit.

Vagy azok a nyavalyás maszkok…

De tisztában vagyok vele, hogy ha újra magamra aggatom őket, akkor nincs több hullócsillag-bámulás, nincs önfeledt nevetés, sem madárdal-hallgatás, nincs hangos kacagás a gyerekekkel, akiket közel engedtem magamhoz.

Nem nézem többé a Nap játékát reggel és este,hogy milyen isteni színorgiát művel a felhőkkel. Nem látom többé a szerelmemet, elveszítem a barátaimat.

És megint le fognak bénulni az ujjaim, nem fogok tudni  írni. Ha a szívem béna, a kezem is meghal, hiszen nincs ami vezesse.

Nem tudom, melyik utat kellene választanom, de néha arra gondolok, az út talán már ki is választott engem. És olykor kifejezetten jólesik sétálgatni rajta. Ilyenkor más füllel hallgatom a zenét, a fiam és más gyermekek csacsogását, de még az egyszerű, hétköznapi beszédet is.

Azonban ez a világ fájóbb tud lenni. Átzokogott éjszakák, magányos órák, hatalmas sóhajok kísérnek. Minden éjjel.

De talán mindezzel együtt megéri.

Nem tudom.

Azt hiszem, még nem készültem fel az érzelmekre. Ám úgy tűnik, az érzelmek nagyon is felkészültek rám. Hiszen hívnak táncolni, nevetni, naplementében gyönyörködni, játszani.

És persze éjszakákat átzokogni.

Mit tehetek?

Megyek.

Leengedem a Maszkom, habár két ujjal még fogom, magam mellett lengetem. De tudom, érzem, tánc közben ki fog hullani a kezemből, és sosem találok rá a forgatagban.

Ettől félek.

Ez dermeszt le.

Hogy amikor újra szükségem lesz a Jégkirálynőre, nem jön többé, hiába hívom.

De Tőle is félek. Hiszen miatta volt magányos és sivár az életem. Nem engedtem meg magamnak, hogy éljek, játsszak, nevessek. Épp csak kikukkantottam az Álarc mögül.

És amikor először levettem, megváltozott minden…

Soha nem leszek már a régi, és ez bénító félelemmel tölt el.

Fogalmam sincs, ezután hogyan fogom megvédeni magam. Minden olyan bizonytalan.

Egyetlen dolog biztos: akár eldobom a Maszkot, akár magamra öltöm újra, máris minden megváltozott. Nem tudom visszacsinálni,talán nem is akarom. Vagy nem eléggé. De egy helyben toporogni sem vagyok hajlandó.

S amit a legkevésbé sem akarok: FÉLNI.

Magamtól, a holnaptól, a barátaimtól, a szerelmemtől, a gyerekektől. A boldogságtól. A magánytól. A szenvedéstől, a fájdalomtól. A könnyektől, a nevetéstől, a zenétől, az írástól.

Az érzelmeimtől.

Ezek mind-mind az életem.

És én nem akarok félni az Élettől. Élni szeretném. Akkor is, ha fáj…

Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy a könnyek is gazdaggá tesznek. Nincs náluk megfizethetetlenebb dolog a világon.

A nevetés, az öröm, a boldogság, vagy épp a keserűség, a düh, a fájdalom könnyei, mind az enyémek.

Ám legyen.

Jöjjenek.

És ha túlságosan fáj, vagy túlzottan félek, talán mellettem lesz valaki a csokorból, melyet szedtem. Valaki, aki az orrom alá dugja ezt az írást és rávezet, hogy miért is választottam ezt az utat. A fájdalmas, de gazdag ösvényt, melyre olyan kevesen vállalkoznak manapság.

Naná, hiszen félnek…