Kedvencekhez adás
8

Halál

Haláltusám

Miközben nekidőlök a szürke kerítés oldalának, a fekete ruháim miatt szinte egészen beleolvadok az éjszakába. Reszkető ujjaimmal újra elindítom a kedvenc zenémet, és már érzem is, ahogy a basszus betölti teljesen az elmémet. Ezután mélyet szívok az e-cigimbe, lassan lehunyom a szemhéjaimat, és csak próbálom magamba zárni ezt a tökéletes, békés pillanatot. A sötétség valahogy mindig egészen eltompít, és belülről felszakadó boldogságot ébreszt bennem. Szinte érzem, ahogy megszűnök teljesen, és csak a bejövő ingerek az egyetlenek, amik létezésem parazsát élesztgetik.

Hidegen, kíméletlenül robban szét kézfejemen az arra tévedő, apró esőcsepp, mely után már csak egy keskeny, szinte láthatatlan vércsík folyik végig, gyengéden a bőrömön, amit még több száz követ, egyre gyorsuló ütemmel. Szinte irigykedve nézem ezt az eltűnő cseppet. A hideg szél most már egészen eltompít, míg végül a kézfejeimet sem érzem többé, mintha csak valami fantomvégtagok volnának. Eközben mélyen beszívom ezt a furcsa, kátrányos ízt, majd érzem, ahogy ez a méreg a tüdőmig lehatol, szinte felperzsel belülről, ezért bent tartom még egy ideig, hogy tovább élvezhessem. Majd ezután egyszerre fújom ki orromon és számon át a fehéren gomolygó füstöt a levegőbe, mely így teljesen ellepi az arcomat, mint valami furcsa halotti maszk. A szám a gondolattól enyhén mosolyra görbül, és szívemet mélyről feltörő, jóleső melegség tölti el ebben a pillanatban, mint kitörő gejzír, miközben a testem csak megmeredve áll, ebben a bőrt vagdosó hidegben. Szinte úgy érzem, mintha megállna az idő is egy pillanatra. A fülembe beszökő eddig békés ütemek elnémulnak, ahogy a dal a végéhez ér. Lelassulnak a szélsebesen robogó járművek, eltompul a villamos élesen csikorgó sikolya, elhalkulnak a beszélgetések hangos robaja, a dudák vészjósló kiáltása, de még a lábak földet rengető dörömbölése, és az esőcseppek összefolyó, hangos koppanása is csak lágy morajlásnak hallatszódik most. Szinte kívülállóként figyelem még a saját testemet is, hogyan bénul le az időben. Ekkor azt kívánom, hogy ez a jóleső béke, bárcsak sohasem múlna el.

Majd pár pillanat múlva, mintha fegyver dördült volna el fülem mellett, minden visszatört a jól megszokott ritmusába. A pimasz galambok szárnycsapásai az arcom mellett egészen vissza zökkentettek a valóságba, és már indult is a következő zene a listámon. Gyengéden, hitetlenül megráztam a fejem, majd még egy utolsót szívtam, mielőtt visszatértem volna a valóságba.

 – Rohadt metró – motyogom, majd e-cigimet eltéve, gyorsuló léptekkel elindulok lefelé Dante harmadik poklába, miközben sietősen felkapom a fekete maszkomat.

 Az orromat erőteljesen megcsapó édes péksütemény, és a gyomron vágó, émelyitő hányás, vizelet és más gyötrelmek aromája küldi a vészjelet az agyamnak, hogy maga is színesítené ezt a bomló világot, ebédem megemésztett, felfelé törekvő, savas anyagával.

Miközben céltudatosan haladok előre a tengernyi szemétben, gondolataim akaratlanul is eltévednek. Aggodalmam pedig repkedő szúnyogként kezd el újra zümmögni a füleim körül, még mélyebbre lökve feszültségem vulkanikus forrásába, eltompítva ezzel minden más érzékemet. Félek… már megbántam, hogy egyáltalán szakiskolába jelentkeztem. Megbántam azt is, hogy nem készültem eleget, miközben nyakamon az életemet megváltoztató időszak… érettségi. Utána pedig egyetem… pff, azt sem tudom, mit akarok kezdeni az életben, egyáltalán, tudnám-e bármire is vinni, vagy csak hagyjam a fenébe az egészet. Úgy érzem, haladnom kéne tovább előre, de jelenleg azt sem tudom, hogy merre. A lelkemben feltörő bizonytalanság egészen felemészt.

 Még jobban felhúzom a szövetet az arcomon, mint egyfajta különleges védőburok, ami közém, és a külvilág közé áll. Viszont hiába fedi ez a maszk arcomat, ha a bűz, egyszerűen áthatol minden akadályon, és belülről kínoz, ahogy haladsz benne. Szinte karddal lehetne hasítani a rothadást, ami az aluljárókban terjeng. Egyre gyorsítom a lépteim a metróhoz, szinte a fülembe száguldó basszus ritmusára teszem a lábaim egymás után, amely kedvenc, de túlhasznált fülhallgatómon keresztül szökik be elmémig, és tölti be azt teljesen a maga egyedi világával. Ilyenkor azt érezhetem, hogy nem én vagyok itt, és nem én vagyok én. Éppen hős vagyok, esetleg a legrettegettebb antihőse, vagy főgonosza a világnak. Szenvedő szerelmes, antiprogatonista és vagy büszke, elborult gyilkos vagyok én. Lényeg hogy nincsen felelősség, nincs semminek sem tétje, és nincs valóság sem többé.

 De amint megállok a peronon, és lefelé nézek, elfog a vágy. Egy hang a fülem mögül egyre súgja, „ugorj”. „Mit számít, csak ugorj, halj meg most! Úgysem érdekelne senkit” , majd felbukkannak képek, ahogy bomló holttestem felett mindenki csak átlépne, és mély sajnálatot érzek ekkor önmagam iránt, jóleső gyászt. De tudatom mást üvölt, és életre szólít, „gondolj azokra, akik szomorúak lennének, gondolj a céljaidra, és élj”. Nem mozdulok, szinte megfagyok egyedül a térben a rohanó világban. Megannyi kéz mardos, lök és húz ellenkező irányokba, míg már gondolkodni is képtelenné válok. Végül megérkezik elém a metró, a hatalmas, zöld szörnyeteg. Könnyedén gyomrába lépek, leülök a koszba, és csendesen lehunyom fáradt, meggyötört szemhéjaimat.

 Gondolataimban szinte vég nélkül látom, hogyan ölném meg önmagam. Ketté tépném a testemet, végignézem, ahogy a bőröm nyúlik mint a forró sajt, ahogy két erős kar a köldököm vonalában tép szét, középen pedig csak lassan elkezdenének a vérfolyómmal együtt lecsúszni beleim, gyomrom, a vesém, a májam, majd végül látom, hogyan törné apró szilánkokká csontjaimat egy hatalmas kalapáccsal.

 Képzeletemben fejemet rángatom, ordítozok magammal, és vég nélkül üvöltöm magamnak, amit gyerekkorom óta hallok emlegetni. A legkegyetlenebb szavakat, amiket csak hallhattam, amikor támadás helyett megértésre lett volna szükségem. Keserű méregként indul meg felfelé bennem a bűntudatom és szégyenem parazita szerű teste. Fejemet a falnak ütöm megannyi alkalommal, míg végül már csak egyetlen, összefolyó és felismerhetetlen, vérrel teli, kiszúrt labdává fonnyad el arcom. Leláncolnám magamat, tiszta szívvel gyűlölném aki vagyok, tépném bőrömet, marnám húsomat, és ekkor egy felhevített kés vájódna a szívembe, a hátamba, a szemeimbe. Vagy tűt szúrnék körmeim alá, majd elektromosságot vezettetnék beléjük, hogy jobban szenvedhessek. Szükségem van erre, máskülönben hogyan éljek. Így kínoz belülről, és képtelen vagyok megszabadulni tőle. A puszta szégyen és bűntudat fog el csak azért is, mert létezem. Nem értem el semmit az életben, nem vagyok jó semmire. Mindenkinek csak ártottam, és aki kedves is volt velem, viszonylag gyorsan elhagytak engem ők is. Néha azon gondolkodom, talán én okoztam a halálukat. Bármennyire is böszmeségnek tűnhet, nem bírok szabadulni azoktól a szavaktól, amiket az agyamba ültettek, még egészen kisgyerekkoromban.

 „Szörnyeteg vagy, minek kellett egyáltalán megszületned?” – Hallottam ezt az egyetlen mondatot annyiszor. Kimondva gyűlölettől fröcsögő ajkak mögül, és ordítóan lenéző szemforgatások és grimaszok közül.

Leéltem az egész gyerekkoromat megaláztatásban, szégyenben, gyászban, egy nárcisztikus anya mellett, és egy érzelmileg távol lévő apával. Mintha nem is lett volna gyermekkorom, vagy családom, csak emberek, akik eltartottak engem, akikben sosem bízhattam, mert ha elmondtam bármi problémámat, fájdalmamat, csak megaláztatás és dorgálás járt érte. Tőlük tanulhattam meg először, hogy nem lehetnek érzelmeim. Sem pedig igényeim. Soha. Csak nevess, légy jó gyerek, légy kéznél, amikor kellesz, amikor pedig nem, csak szűnj meg. „Jobb nélküled, annyival szebb az élet nélküled. Minek kellett megszületned. Teher vagy csak”.

Annyiszor hallgattam végig ezt tőlük, kimondva és kimondatlanul is. De azért kívülre, a külvilágban ment a vigyorgás teljes erővel. Hiába nem jár el a kéz, amivel büszkélkedtek folyton, örüljek, hogy legalább nem vertek. De hol jobb az, ha iskolában és otthon is, csak érzelmi megaláztatás, elhidegülés és érzelmi bántalmazás, manipulálás jár? Rajtam élték ki a munkahelyi stresszt. Iskolában is, sosem voltam más, mint valaki, akit meg lehetett alázni, minden órában, minden percben. Nem voltam számukra több, mint egy torzszülött, akinek soha nem lehetett volna szabad léteznie. Legyen bűntudatom azért is, mert élek! Hogy mondhatnám el, hogy nem én akartam ezt! Nem volt beleszólásom abba, hogy megszülessek!

 Emiatt állandóan lógtam, és ezután tanultam meg az első, fontosabb leckémet anyámtól, ami ténylegesen hasznos volt. Mindegy milyen vagy, mennyit késel, ameddig jók a jegyeid és a külvilág felé mutatott arcod, senki sem fog zaklatni emiatt. Mindenkinek csak a külcsín számít, vallotta.

 Tehát amíg kívülről szép a máz, senkit nem érdekel, ha összedől a ház. Ezek után hogy várhatja el bárki is tőled, hogy legyél egészséges? Legyél normális, szociálisan érzékeny, ráadásul társaságkedvelő? Abszurd elvárások egy abszurd világban. Ha őszinte akarsz maradni, meg kell tanulnod jól hazudni. Egy ilyen beteg világ, csak ilyen beteg embereket tud szülni, semmi mást.

Ezek után megpróbálok valami szépre, jóra gondolni, hogy ne süllyedjek még mélyebbre az önpusztításom és nyavalygásom mételyében, mint ameddig most lejutottam.

Kézen fogva megyek a szerelmemmel egy gyönyörű réten. Együtt nevetünk, szórakozunk, a bőrünkön pedig lágy táncot lejt a meleg, tavaszi napsugár. Körülöttünk pedig a virágok friss illata bódít el bennünket. De ebbe az idilli képbe is csak betör éles karmaival a fájdalmat hozó valóság.

 Akár ketté is törhetek, sosem fognak minket elfogadni. Talán sosem jön el az a pillanat, hogy nem kell többé magyarázkodnunk azért akik vagyunk, vagy körülnéznünk, ha meg akarjuk fogni egymás kezét az utcán. Sosem fogják sem a páromat, sem engem elfogadni. Akárhányszor szüleimmel beszélünk, mindig ott érzem ezt az állandó, közös megegyezésen alapuló tagadást. Nem dobnak ki, cserébe ők hazudhatják maguknak és másoknak is azt, hogy én „normális” vagyok. Csak sose vigyem haza, csak sose mutassam be azt a személyt, akiért még élek, és akiért mindenemet odaadnám, mert ő a teljes világom.

 Belém rúgnak, kötelet húznak a nyakamra, és eközben megvetnének azért, ha elrugaszkodnék a székről, hiszen ez mekkora gyengeség. Viszont ha megteszem, meg is érdemlem. Így igazodjon el bárki az ember által épített mocsárban, már ha akar.

Saját fantáziavilágom és emlékeim rabjaként tengődök így a rázkódó szerelvényen, míg végre a végállomásig eljutok.

 Szomorúan, de sietősen felpattanok, amint lelassul a metró, és egy nagy lépéssel már az ajtóban is állok. Szemeim ekkor a telefonom képernyőjére tapadnak, 3 perc és megy a buszom. Ekkor hirtelen megérzem, ahogy felgyorsul a szívem, és nő az adrenalin a véremben. Lábammal már a lassan nyíló ajtóban dobolok, és várok, mint a futók a versenyen, az első fegyver lövés hangjára. Haza kell érnem az apró patkány lyukba, ahol élek, hogy még egy napot túléljek. Kint már egyébként is hideg van, nem akarok sokáig fagyoskodni.

 Szinte már rohanok fel a lépcsőn, onnan végig a hosszú folyosón, majd rutinosan veszem a kanyarokat, ahogy eljutok a kijáratig, és egy lopott pillantással az oldalt felakasztott képernyőre nézek – 1 perc és megy – hármasával ugrok már lefelé a hosszú lépcsősoron, nem törődve semmi mással, csak az egy, és nemes céllal. El kell érjem a buszt. Végül épphogy nem elüttetem magam, ahogy kivágódom elé, és felteszem kezeimet kétségbeesetten, hogy várjon meg. Nyűgösen kinyitja az ajtót, elkezd valamit dühösen mormogni, amit a gyorsuló pulzusom és a fülhallgatóm szigetelése miatt alig hallok, ezért csak annyit válaszolok, hogy köszönöm, és bérletemet eltéve már ügetek is hátra, hogy le tudjak ülni.

 Fáradtan hátam neki vetem az ülésnek, és csak várok. Új világok jönnek fel, és peregnek le a koszos ablaküveg mögött, amíg a megállóba érek. Élet! Túléltem még egy napot. Megérte? Mert én egyre kevésbé hiszem…

 Ahogy már fekszem az egyterű, enyhén lepusztult szobámnak a kanapéágyán, egyre csak azon jár az agyam… megérte? Illetve hogyan hív magához még mindig… Halál! Nagy a hívás, de te nem vagy a végén!

 Eszembe jut, akárhányszor, mikor áthaladok a Lánchídon hazafelé, hogy alig merek a Dunára lenézni. Félek, hogy magam is hidat fogok avatni, mint Arany János tragikus szereplői. De annyira vonz… csak leugranék, és vége lenne… de minek? Most annyira nem fáj… pszichológushoz se akarok elmenni… drága, ráadásul mi értelme, nincs semmi bajom, biztos csak kinevetne. Most ahogy itt fekszem a fehér plafont bámulva, úgy érzem, egész jól vagyok. Nem éri meg… nincs semmi bajom, csak azt akarom mit mindenki más is ezen a világon, a véget. A mindent beborító sötétség lágy és hideg ölelését a torkomon. Egy kezet, ami lassan összetörne belülről. Ez az üresség, mi lelkemben fojtogat… senkinek sem a hibája, viszont mindenki hozzátette a sajátját, hogy még jobban kitáguljon. Ellenállni az ellenállhatatlannak… senki sem tudhatja meg, mekkora küzdelem ez.

 Fekszem, képtelen vagyok megmozdulni. Zavar a fény, de nem tudok oda menni, hogy leoltsam, ezért inkább csak lassan szenvedek tőle, mély agóniába esve. Így telnek az órák, ahogy nyitott szemmel meredek magam elé, a fehér plafonra.

 Ó, Halál! Kereslek, kergetlek egyre, de te sehol nem állsz! Pedig hogy szeretlek én, Nagy Halál! Érzem, ott sétálsz velem, amikor áthaladok a zebrán, ott vagy velem a peron szélén, a sötét sikátorban te fogod a kezem, és a Duna felszínén is csak te nézel vissza rám a mélyben. Ott vagy velem, mikor boldog vagyok, és akkor is, mikor úgy érzem, hogy a szívemet ezeregy éles tőr döfi át, és a könnyeim vérként bukkannak fel a szemeimből. De ott voltál velem gyerekként is, ott álltál a kórházban mamám ágya mellett, mikor már érezte jelenlétedet, és szomorúan elbúcsúzott tőlünk, akik nem akartuk elhinni a szavait sem. Ott álltál, mindig ott voltál, hogy magaddal vigyél mindenkit, akit szeretek, mindenkit, aki kedves volt velem. De cserébe itt hagytál mindenki mást, aki belém rúgott és mart, itt hagytad nekem ezt a mérgező családot, és ezt a bántalmazó mikro környezetet, ami az iskolámban fojtogatott engem.

 Ha rád gondolok, megnyugszik a lelkem, és mélyről jövő boldogság bódít el. Hiszen olyan ismerős vagy, orcádat pedig már jobban jegyzem, mint bármely családtagomét. Míg ők rám támadtak, te fogtad a vállamat, és támogattál végig. Mikor meg akartak ütni, te adtál erőt ahhoz, hogy el tudjam őket lökni.

 De még nem halhatok meg… de meg akarok… ez az örökös kettőség, lassan marcangol szét belülről… de tudom, hogy más is így érez, ezért nincs jogom panaszkodni miatta. Miért kell versenyt űznünk abból, kinek nagyobb a fájdalma? Kit traumatizáltak jobban gyerekkorában?

 Csak menjünk tovább, a legjobb, ha senki nem jön rá. Én csak meg akarok halni. Nincs szabadságom ebben a világban, nincs itt számomra sem jövő, sem pedig boldogság. De félek, hogy nem tudom magamat elég gyorsan megölni, és ha rájönnének, csak a lehetőséget látná meg az a rohadék is, hogy mindenkinek eljátszhassa az önfeláldozó anyát, és jaj, milyen rossz neki… a többiek meg szánakoznának… kell a fenének a szánalmuk. Hát elmehetnek a fenébe! Mit tegyek… bárcsak végre vége szakadna ennek az egésznek…

 Ekkora lehunytam a szemeimet a feltörő hideg könnyeim közepette, amely enyhítette orcám forróságát, és éreztem, a szívverésem egyre lassul. Majd feltűnt, ahogy egy csontos, jéghideg ujj letörli finoman fájdalmamat, és ekkor már tudtam, soha nem nyitom ki többé a szemeimet. Ez pedig hihetetlen megkönnyebbüléssel tölt el, mintha csak évszázadok nehéz súlya gurult volna le szívemről. Végre eljött értem, Ő.

 – Halál! Végre elragadtál? Meghaltam, ugye?

 – Mit látsz? – szája nem mozgott, inkább fejemben éreztem hallani, mély, dörmögős, egészen megfoghatatlan hangját, mint egy visszhang.

 – Semmit… téged is alig… – lassan megcsapott a felismerés, amely mindennél fagyosabban mart bele a lelkembe. – Most… tényleg meghaltam? Nincs itt semmi… nem akartam élni, de nem akartam meghalni sem, de a puszta létezés gondolata is taszított… nem akarok többé mást, mint teljesen megszűnni… Halál! Ugye elpusztítasz? Ugye Te, teljesen el tudsz engem pusztítani? Nem akarom hogy bármi is maradjon utánam, kérlek… engedj szabadon…

 – Mi neked szabadság, másnak rabság… Ez a te választásod. Miért vágysz ennyire utánam? Mit remélsz attól, hogy találkozhatsz velem?

Egy darabig hezitáltam, végig azt hittem, a válasz a nyelvemen van, most mégis olyan tanácstalannak, és eltévelyedettnek éreztem magamat.

 – Nem tudom igazán… talán megnyugvást, hogy megszűnik a fájdalom, vagy hogy akik bántották, legalább egy kicsit is szenvedni fognak azért, amit velem tettek. De mélyen belül tudom, hogy senkit nem fog érdekelni az, ha csak eltűnök. Annyi ember közül, miért pont az én végem számítana bármit?

 – Elszenvedted, de te döntötted el, mit kezdesz ezzel a fájdalommal. Szóval te mindekit is hibáztattál, ezáltal nem lettél jobb azoknál, akik rád öntötték ki a haragjukat. Mennyi időt elpazaroltál önsajnálatra és céltalan önsanyargatásra… mit szeretnél valójában? A mérhetetlen űr alatt, ami most a szíveden húzódik, mi az, amit tényleg akarsz? – hangja mély volt, dörmögős, egyszerre dorgáló és megértő, egészen atyai felütésű. – Nem gond, ha nem tudsz rá most válaszolni, csak gondolkozz el rajta, amíg teheted. Lehetőséged van arra, hogy feljöjj abból a mély gödörből, ahová az évek, évtizedek löktek le. Ahelyett hogy leragadnál a fájdalmas emlékek mellett, és arctalanná vált rossz tevőid szavainál, tetteinél, van esélyed rá, hogy csak tovább lépj anélkül, hogy valaha is hátra néznél rájuk. Ne hidd, hogy nekik olyan sokat jelentettél, hogy bűntudattól fetrengve most is gondoljanak rád. Hát neked akkor, mit számítsanak ők?– szavai meglepő módon jóleső, oly ritkán érzett örömmel, és enyhüléssel oldotta fel acél szívemet, hogy a legszívesebben elbőgtem volna magamat, és a szavak csak úgy szöktek fel a nyelvemre.

 – Szeretném, ha megértenének, ha elfogadnának, ha nem kéne magyarázkodnom amiatt, aki vagyok. Szeretném, hogy a családom szeressen, hogy kedveljék és elfogadják, akit szeretek. Nem akarok többé szenvedni, nem akarom gyűlölni önmagam azért, mert mások megvetnek. Annyi mindent szeretnék, sem kimondani, sem végiggondolni nem tudom mind… – a megkönnyebbüléstől térdre estem volna, életemben nem tudtam kimondani ezeket a szavakat, de most a halálomban, oly természetesnek hatottak.

 – Látod, ha velem jössz, ezek közül már semmire sem lesz lehetőséged… de ne aggódj, még találkozunk, ezt meg ígérhetem – mondta arctalan arcán kaján vigyorral, majd szinte eltűnt az éterben.

 Ezek után úgy éreztem, a sötétség körülöttem halványulni kezd. Ettől pedig, mintha csak valaki visszadobott volna a testembe, mitől verejtékezve, köhögve és fuldokolva felültem, a nyakamat masszírozva egyre. Remegtem, és el sem hittem volna, hogy valóság volt mindez, nem pedig álom, ha nem hallottam volna visszhangozni fejemben ezeket az utolsó szavakat, a jól ismert, mélyen dörmögős hangon. „Még találkozunk”.