Kedvencekhez adás
70

Halál

Sosem halunk meg

Ahogy a torkomat kíméletlenül vagdossa a késői téli szél, úgy esek egyre mélyebbre gondolataim börtönében. Mint vonat kereke zakatol egyre, mégsem jutnak semerre. Eközben mégis próbálok egyre gyorsuló léptekkel, minél messzebb jutni a munkahelyem már hosszú árnyékot vető épületétől, mintha csak undorító, acél csontú és üveg bőrű szörnyetegnek jelenlététől akarnék minél távolabbra kerülni. Bár adtak nekem lakhatást a belvárosban, mégis úgy éreztem, hogy ez a szürke, dohos, zajos légkör egyenesen megbetegít, és nincs előle hová menekülnöm. Miután elvégeztem az egyetemet, férfiként egyre több elvárás nehezedett rám a családomtól és a környezetemtől. „Legyen jó munkahelyed, olyan amiben nem kell jól érezned magad, csak sok pénzt tudj keresni, mégis csak neked kell lenned a kenyérkeresőnek, legyen egy feleséged, egy családod, mikor jönnek az unokák”, és a többi… de egyre érzem, képtelen leszek teljesíteni őket. Ráadásul még az önmagam elé támasztott kötelességeimnek sem tudok eleget tenni. Ez pedig emészt engem belülről. Szinte olyan érzést kelt bennem, mintha áruló lennék, esetleg imposztor a saját életemben. Ettől a nyomasztó érzéstől pedig semmi sem képes megszabadítani. Belülről felemészt ez az üresség, és az értéktelenség kínzó érzete. Szégyellem, hogy nem tudok nekik megfelelni, és szégyellem, hogy magamnak sem tudok megfelelni… egészen felemészt a szégyen, a puszta létezésem miatt is.

 Mint járom az örökké tartónak ható utamat hazafelé a szűk, két oldalt bérházakkal tele zsúfolt, és szeméttel telített utcában, egyre mélyebbre jutok gondolataimban. Eközben pedig a hallásom, a látásom is teljesen elterelődik a valóságtól, és a világ is csak egyre szűkül, míg végül tompán elnémul körülöttem. Elgondolkodom… vajon ez az ordítóan sötét üresség a lelkemben eltűnik valaha? Hát a bűntudat? A szürke, monoton valóságom mételyében nem tudom mindig biztosan, nem-e rémálmomat élem meg éppen… az elmém egyre zavarosabb… a belváros mocskos, fojtogató bűze egészen torkomig hatol, és kellemetlen aromája jobban elbódít, mint függőt az anyag, miközben mélyről jövő hányingert kelt fel bennem. Maszkkal vagy anélkül, semmi sem képes enyhíteni ezt a pusztító vegyi merényletet, amit ember követ el ember és a szaglása ellen. Kezeim hidegen reszketnek a félhomályban, ahogy várom a soha fel nem tűnő világosságot az öreg bérházak között. Száraz, fehér kezeimmel rövid, sötétbarna hajamat fáradtan hátrasimítom, majd mélyen, minden problémámat, kínomat, dühömet tüdőmbe szívom, gyűjtöm, utána pedig egyszerre, robbanásszerűen csak fájdalmasan, elnyújtottan sóhajtok egyet, amely hatalmas, fehéren gomolygó füstöt hagy maga után a levegőben. Pár percre végre azt éreztem, hogy kezdek megnyugodni. De ez sem tartott sokáig, mert néhány pillanattal később újabb dühítő gondolat foszlányok zavarták meg a folyton-folyvást háborgó elmémet.

 – Élet, ilyennek tervezted e világot? Ilyen magányosnak kívántad az emberi lelkeket? Örökké sírva, aggódva, panaszkodva képzelted el őket? Ennyire elvágva őket egymástól, hogy a köztük lévő szakadékon át csak ordítva tudjanak szólani a másikhoz? Ó, Élet, mondd meg nekem, áruld el, súgd meg, vagy csak szokásodhoz híven, ítélkező szemeiddel korbácsold még élesebbé a csendet, de tudnom kell… gondoltál bármire, mikor magadból szakítva a földre teremtettél megannyi kétségbeesett élőlényt? Volt egyáltalán célod, vagy puszta szeszély hozott létre minket, és most csak markodba nevetsz, ha ránk nézel, esetleg meg is feledkeztél rólunk végleg? Netán az irántunk érzett szégyened miatt, már ránk sem bírsz nézni többé? Hiába kapok utánad meggyötörten, és vágyódom hozzád, mint növény a Nap iránt, te csak csendesen tovább állsz, kezedet pedig viszolyogva húzod el előlem, míg orra nem bukom a sarkadnál. Élet és drága Fortune… én nektek talán nem is létezem? Puszta véletlen ami megszült engem? Apró hangya létem… hogy lett ily értéktelen és értelmetlen? Sérelmeim hogyan váltak ilyen éltelenné, tompává? Pedig gyermekként emlékszem, még világok hőse voltam én. Megmentője az elesetteknek, szörnyű, veszélyes ellenfele ellenségeimnek. De most, sosem lesz elég nagy a fájdalmam ahhoz, hogy foglalkozhassak vele… hisz mindig vannak nálam nagyobb vesztesei eme kíméletlen játszmának. Meg egyébként is… milyen dolog már az, hogy egy ember érezzen? Hogy érzései legyenek? Főleg, ha viszonylag jó körülmények közé tudta beküzdenie magát. Micsoda gyengeség… micsoda időpazarlás, teljesen felesleges dolog ez, hogy érzelmek. Élet, szóval vérző szívemet csak tagadjam le, nem vérzik még eléggé nektek? Hiénákkal teli világ ez és férgeké, semmi másé… mégis mikor lesz végre mindennek vége? Mi a Nagy Igazság, amit mindenki fejvesztve keres a végtelenben? Van-e egyáltalán? Ha pedig van, felfoghatjuk mi egyáltalán, mi az? Vagy ki az?

Majd hirtelen elhallgatott, mi eddig gondolat fogant. Oldalamban éles fájdalmat éreztem, majd feltűnt, ahogy nedvesedő, fehér ingem bőrömhöz simul. Lenéztem, és csak akkor láttam meg… éles kés fordult meg bennem, majd onnan kicsúszva, vöröslő, bugyogó, forró vér szakadt fel belőle. Lenéztem arra, aki tette, szemei csaknem olyan rémültek voltak, mint az enyéim. Fiatal férfi volt, szinte gyermek… mi szükség volt erre. Szívem ekkor hirtelen felgyorsult, kiáltani akartam, de már mindhiába. Meglepettségemben és az önmagam iránt érzett feleslegesség, és szégyen érzésétől elnyomva, még felnyögni sem tudtam fájdalmamban. Nehogy bárki megtudja, hogy sírni tudnék kínomban. Majd éreztem néhány fürge ujjat zsebeimnél, csuklómnál, és ahogy a földre értem, már nem éreztem többé semmit.

 Így lesz vége? Leszúrnak, kirabolnak, majd itt hagynak megrohadni az éjszakában? Hmpf… így hal meg a kisember. Névtelenül. Amikor átlépnek felettem, senki sem tudja, hogy ki voltam, mit tettem, és miket nem. Mit szenvedtem az életért, másokért, de még csak értelme sem lesz a halálomnak sem… ennyi lesz sírkövemen is, meghalt. Most hogy így fekszem arccal lefelé a kőnek, már bánom, hogy nem mertem bátrabban élni. Kiállni mások elé és közölni, hogy én nem ezt az utat akarom magamnak. Mást szeretnék csinálni! Elordítani magamat ahányszor aláztak, hogy elég, mert fáj. Felállni a földről, amikor vert apám engem, vagy anyámat, és közölném vele, hogy nem teheti meg, majd felkapnék egy ütőt, és kikergetném vele a házból, hogy soha többé ne jöjjön vissza. Nem akarom anyámat sírni látni… nem akarom hogy eltemessen… miért most kellett meghalnom? Szerettem volna a saját fiamnak példamutató apaképe lenni, amilyen nekem sosem volt. Boldog férj lenni egy gyönyörű nő oldalán, miközben együtt öregszünk meg egy hintaszékben, valahol vidéken. Sírni, amikor szakított velem az, akiért mindenemet odaadtam volna. Vagy utána nyúlni, és kérni, hogy ne hagyjon el. Vajon eljön majd a temetésemre? Vajon emlékszik még rám? Mondjuk, már mindegy… már vége… semmit nem valósítottam meg azok közül, amiket el akartam érni, és már nem tehetek semmit… azt hittem, az időm örök, hogy mindig lesz esélyem változni, mindent is elérni. Talán túl hálátlan voltam. Jobban kellett volna értékelnem, amim volt. De hogy értékelsz valamit, ami mindig előtted van? Úgy érzem, mintha egyre jobban fáznék, és reszketnék, pedig minden tagom már csak bénultan tapad a földre. Még érzem, a kiömlő vérem vas illata, hogyan keveredik a város szemét szagával, és a dermesztő hideg tompító fuvallatával orromban, és nevetni tudnék magamon, hogy hova jutottam. Ezek után utoljára már csak egy női sikítást, és néhány egyre távolodó, siető léptet hallottam meg, mielőtt minden teljesen sötétségbe borult volna a fejemben.

 Mikor újra magamhoz tértem, csak bódultan, mozdulatlanul lebegtem egy anyagtalan, tér nélküli sötét űrben. Ekkor pedig megéreztem egy szokatlanul erős, rémisztő jelenlétet a közelemben, talán a hátam mögül, de inkább olyannak tűnt, mint egy visszhang, amely mindig, mindenhol jelen van. De ami még érthetetlenebb… valami különös okból kifolyólag a jelenléte inkább megnyugtatott, semmint hogy rettegést váltott volna ki belőlem, és amikor megszólalt, mintha csak gondolataim visszhangoztak volna fejemben, bár tiszta volt, hogy ezek nem az én szavaim, amiket hallok.

 – Engem kértél, és eljöttem eléd. Látom, mire jutottál. Nem vihetlek el, még nem. Nem éltél, szinte elfelejtetted hogy kéne, hát halni hogy halhatnál meg? Csak csendesen elalszol, és magad sem tudsz már meg semmit… hogy is tudhatnál? Válaszokat sosem kerestél igazán. Gondolkodtál a semmin, küzdöttél elrendezett csatákban, és felszólaltál elbukott ügyek mellett. Észre sem fogod szinte venni, hogy nem létezel már többé, ahogy mások sem. Mit tettél eddig? Mit tettél másokért? Mit hagytál, hogy mások megtegyenek veled? Miért hitted, hogy a néma szenvedés majd megnemesít? Hogy bárkit is fog érdekelni? Bár tagadtad, hogy foglalkoznál vele, de remélted… és most vége. Csak eltűnsz, mint szúnyog a szélvédőn, mint homokszem a viharban… és nem tehetsz többé ellene semmit. Gyalázod az Életet, de ő mindent megadott neked, ahogy másnak is. Fortune különös játékán jó lapokat kaptál, lehetőségeket. De te elnéztél felettük, más lapjaival szemeztél inkább, és közben elpazaroltad mindened, amid volt… most pedig… nézz magadra, ha tudsz! A szíved túl nehéz most, hogy magammal tudjam vinni… – ezután a Halál enyhén dúlt hangulatban elvonult, és helyét a mindent kitöltő, néma üresség vette át.

 A mindent átölelő, megfojtó, néma sötét ürességbe szinte lidércként beszivárgott az egyre visszhangzó bűntudat és szégyen, mint férgek a húsba. Soha többé nem enyhült a tompa kín anyagtalan testemen. Leláncolva hallgattam, ahogy a legyek újra meg újra zümmögik, mit legkevésbé akarok hallani, és néztem, hogy úszik el szemeim előtt a világom. Mint az örökké csordogáló, Dunára ejtett, céltalanul és értelmetlenül, magányosan lebegő dinnyehéj. Olyan lett az életem, és ilyen most a halálom.