Kedvencekhez adás
57

Halál

Utam a Halállal

 – Csak egy lépés, és nincs tovább – suttogom szakadatlan, míg már értelmét is veszíti eme ártatlan gondolat… suttogtam én e szavakat akkor is, mikor már testem csak némán lengett, és fordult eme érzésektől terhes, fojtogató térben. Most pedig úgy érzem magam, mint aki zuhan nagyon-nagyon mélyre, és mikor azt hinnéd, nincs lentebb, még tovább esel, és sosem lesz vége… a mindent beborító sötétségtől csak még tisztábbak lesznek a képek, mik emlékeim ártatlan, mégis kegyetlen pontossággal vetítenek le elém. Majd megszólalt egy kellemetlen, érdes hangú hölgy, kinek hangja, mintha szívemben visszhangzott volna, és szokatlan undorral kezdett el beszélni rólam, mi egészen betöltötte eme sötétségbe burkolózó teret.

 – Megszülettél sírva, mert életre kényszerítettek. Majd éltél, mint bolond, kit felnőttek ernyőként óvó kezeikkel vigyáztak, miközben ágak fájdalmas, ártó vágásaival neveltek, hogy egy nap te magad légy az új gaz, ami tönkreteszi a jövő termését. Mikor már lehetőséged volt fiatalon összetört szárnyaid bontogatására, elindultál utadon. Kaptál hideget és meleget gyenge kobakodra. Kiszáradt torkodon egyszerre öntöttek le mézet, és mérget. Szemeidet egyszerre kötelezték látásra és vakságra. De te csak reménytelenül mentél tovább, míg végül elfeledted azt is, hogy valaha szárnyakkal születtél meg e világra. Kötelességeid súlyos rabigája alatt sínylődtél, és vártad értük soha el nem jövő jussodat. Egykoron szögegyenes gerinced mára meggörbült, mint gondozatlanul hagyott, túlhasznált késnek nyele, szabad szívedet pedig bástyákkal és falakkal vetted körbe.

 Gyermeki éned mára szinte csak álomnak, ábrándnak tűnik csupán, te magad pedig nem váltál végül többé, és jobbá elődeidnél, mint szeretted hinni ezt fiatalságod balga éveiben. De ahelyett, hogy vitted volna tovább a fáklyát, a körből bátran, mégis naívan kiléptél, mintha nem volna senki ki tégedet helyettesíthetne, mintha életeddel a világnak is vége lenne… most pedig itt vársz, zuhansz, mint a bolond, és kérded magadtól szüntelen továbbra is, mit most én kérdek hangosan tőled. Megérte? Tényleg megérte?

 Majd nincs több szó. Elhallgatott, ki eddig szónokolt. A rövidfilm szinte egy pillanat alatt lejátszódott.

 Nincs, ki nevemet tovább vigye, és nincs, ki emlékemet megőrizhesse. Nincs már más, nincs már több sem, mint ez a keserű, néma reszketés kiüresedett szívemben. Ekkor szemeimet könnyedén lehunyom, és átadom magamat a véget nem érő zuhanásnak, és a mindent felemésztő sötétségnek, mi lényemet éhesen körül fogja. Végül, mint erőtlen rongybaba földet értem, és orromat ismerős illat csapta meg. Mocsaras tó szélén feküdtem, mit végre látni véltem.

 Tó szélén egy hosszú, sötét palástot viselő, magas lény állt, mint dögkeselyű, ahogy enyhén, mégis fájdalmasan meggörnyedve várt csöndesen egy öreg ladikon. Csuklyája alól előtűnő fekete, hosszú, íves csőre pedig olyan volt, akár az íbiszé. Szinte önmagamat is elfelejtve, mint ki vonzás körébe esett volna, kíváncsian közeledtem irányába. Lassan lépkedtem felé, szívemben az eddig lázasan reszkető rettegés enyhülni látszott, és amikor elé értem, mintha meg is szűnt volna teljesen. Szavak nélkül érteni reméltem, és a vízen átgázolva haladtam felé, nem törődve többé semmivel sem.

 Óvatosan felsegített, majd helyet kínált szerényen. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg csak a lapát által keltett víznek halk csobbanását hallgatva néztem fel reá, és elmémben megannyi kérdés fogalmazódott meg, miből nyelvemre nem jutott ki semmi sem. Elfáradtam hinni benne, hogy jobb lesz minden. Elfáradtam a kedves hazugságok téveszméiben. Elfáradtam önzőn bízni abban, hogy a szerencse majd pont engem talál meg milliárd áldozatából. Nem vágyott már gyönge szívem másra, mint igazságnak kíméletlen vágására, mi végre feltöri, és kiengedi az évtizedek alatt felgyűlt, burok alá húzódott hazugságnak láthatatlanul maró mérgét. Nem szólt végül semmit, mégis olyan volt, mintha útitársam minden kérdésemre választ adott volna.

 – Nem éreztem valamiért halottnak magam, és ő sem éreztette ezt velem. – Hiába tudtam, hogy a hajó csak testetlen testemet ringatja tovább. Majd megszólalt egy kedves és megértő hang. Mintha csak saját gondolataim volnának elmém hátsó zugában, mégis tudtam, az ő hangja volt ez, mit szavak nélkül mondott el nekem. Ebben a pillanatban minden keserűség, fájdalom, düh és gyász, mit életem halmozott fel bennem, egyszerre törött fel esetlen könnyek formájában szememből, míg éreztem, szívem könnyebb lesz, elmém elől az átláthatatlan köd pedig felszakadozik. Már gondolni sem tudtam többé semmire, mintha megtisztult volna létem, és mire a sakálfejű Isten elé értem, már nem volt többé mitől félnem.