Kedvencekhez adás
23

Hanami

Ha az első hűvösebb szellő megcsókolja a virágokat, az erdőt szirompázsit borítja; És az ősz megérkezett.

Szerzői megjegyzés:

Elsőként: Köszönöm, hogy elolvastad! Továbbá egy kis betekintés, hogyan is kezdődött ez az egész: A történet gondolata már egy ideje a fejemben alakulgatott, és kicsit több, mint fél évvel ezelőtt az első fejezet első pár oldalát papírra is, pontosabban képernyőre vetettem. Az elmúlt héten jött a felismerés, hogy hasonló hangulatban vagyok, mint amikor tervezgettem eme szösszenetet, szóval, kicsit pihentetve az egyéni projektem - képregény - leültem, és írtam és gépeltem, és írtam... Jó hír? Előre befejeztem, így majd lassacskán ugyan, de feltöltöm ide, és más oldalakra. Ha már egy ember élvezi is feleannyira, mint én, mikor írtam, már megérte :) Ha pedig senki se, az sem baj, ettől függetlenül fel fogom rakni. Apropó, a képregényről jut eszembe: A történet borítója teljesen saját tervezés és megvalósítás, ugyanígy mostani, és későbbiekben szereplő illusztrációk. Talán így kicsit könnyebb elképzelnetek, milyennek is álmodtam meg Hanát. És akkor: Hana, és pár OC-n kívül minden más karakter Asagiri Kafka és Harukawa Sango tulajdona, legyünk hálásak, hogy ilyen remek koncepcióval örvendeztetnek meg minket a Bungou Stray Dogs neve alatt! Szépeket! (.^.) borító: https://tinyurl.com/ybpayusn fejezethez: https://tinyurl.com/y8v626et

„Once you’ve been loved once

and have loved once,

you cannot forget it.”

– Natsume Yuujinchou

A tavasz hírnökének mindig a rózsaillatot libegtető szellőt tartották, ám akadnak kevesek, akik számára az idő megállt, mikor az utolsó levél is aláhullt a kopár fáknak. Ők azok, kik nem várják már se a tavaszt, se a nyarat, a körforgás megakadt. Csak elvétve találkozhatunk velük, megbújnak az árnyak között, vagy épp a tömegekben, semmivel sem másabbak a többieknél, mégis levegőnek tekintik eme kevéske réteget. – Az aprócska, fürge ujjak megálltak a régi, kopott gombok felett, hosszú szempillái meg-megremegtek, ahogy felemelte mélykék gömbjeit, tekintete a távolba révedt. Halvány barack ajkai alól egy lágy, néma sóhaj bukkant ki, tejfelszőke haját libegtetve, ezzel segítvén a kellemes fuvallatnak, amely bejárta az egész barátságos kis kávézót, az odalátogatókat elbágyasztva és még egy kávéra, vagy teára marasztalva.

A lány pupillái kitágultak, mikor egy számára halovány mozgás megzavarta a gondolatvilágában tett sétáját, és ujjai újból felvették a ritmust, gyors táncot lejtve a billentyűzetén. De az egész csupán pár percig tartott, mikor apró lopott pillantásokkal figyelte az előbbi helyszínt, s érdeklődését megint megragadta, mivel a koppanások lelassultak, majd elhaltak a helységben.

Kilátását csak egy barna, göndör fürtös férfi takarta ki néha, aki az egyik felszolgálólánnyal kacérkodott. Ám az aranyüstökűnek fel sem tűnt az előtte zajló jelenet, szinte érdeklődéstől ragyogó szemei a falon túli világra bámultak.

A pincérnő hirtelen ugrott egyet és elejtette a tálcát, amiről az ócska kínai csészék boldogan adták meg magukat a gravitációnak. A neszre a lány összerezzent, majd felfedezve ismételt hibáját, egy újabb mély lélegzetvétel kíséretében még egyszer, immár az elmúlt fél órában negyedszer látott neki munkájának. Ezt a fejezetet még ma be akarta fejezni tizenhét óra előtt, és már most délután négy múlt.

Eközben a kávézóban dolgozó is eltakarította zavarának tárgytörmelékeit, és a kalamajkát okozó férfi is visszaült eredeti helyére, s unott arccal bámult ki az ablakon, egy vidám dalt dudorászva. Próbálta kizárni a környezetét tudatából, leginkább azt a nőt, aki a régi, kopott írógép mögül legalább 30 perce szúrósan bámul rá, és néha pötyög valamit a papírjára. Ugyan, mégis ki használ manapság ilyen elavult gépet? Ez valami vicc? Így akarja egy, a múlt homályába veszett ellensége megfigyeltetni és kikészíteni? Ez nem történhet meg.

Lassan állt fel az asztal mellől, léptei oly’ simák és nesztelenek voltak, mozdulatai pedig kimértek, hogy senki sem vette észre, amint a sűrű koppanásokkal övezett furcsa lány felé igyekezett, aki teljesen beletemetkezett az előtte fekvő írott világba, néha ajkaiba harapva, amikor nem jutott eszébe egy-egy megfelelő kifejezés.

– Hmm? Pedig azt hittem, hogy a már engem dicsőítő ódáid végéhez közeledsz – jegyezte meg egy dallamos férfihang mögüle, amire kis vártatva ugrott csak meg.

– Elnézést? – Elnyújtva beszélt, óvatosan, mintha attól félne, nem neki intézték az előbbi kijelentést. Zavart kék íriszei szűkebbek lettek, az alaptalan gyanú árnyéka ott lebegett mögöttük, hogy képzelete játszik csak vele ismét.

A csokoládé gömbök tulajdonosa besiklott az előtte elhelyezkedő helyre, és kíváncsian fürkészte a lány koncentrált arcát, aki ismét a régi gépén pötyögött.

– Nem mai masina – szakította meg a férfi kisvártatva a csendet, amire a lány csak hümmögött egyet, bár olyan halk volt, hogy a fiatalember elgondolkodott rajta, vajon tényleg hallotta e, vagy csak a füle csapta be. – Miért ezt használod?

­– Ó, azt hiszem az emlékek miatt, és amúgy sincs másik. Szeretem a billentyűk érzetét, amint lenyomódnak az ujjaim alatt, és a hangja is kellemes. – Ujjai egy pillanatra megálltak a munkája felett, majd az ölébe helyezte őket, tekintetét most az előtte ülő alakra szegezte. Szokatlan férfi volt, ha fiatalabb lenne, biztosan észrevette volna, amint belépett a kávézóba, de most már csak az irományának élt. – Segíthetek?

– Nos, olyan régóta meredtél rám, gondoltam én is megkérdezem ezt tőled. Ritka, hogy egy ilyen csinos, fiatal hölgy felfigyel rám – kacsintott a lányra, aki cserébe meglepetten nézett rá. Egy pillanatig feldolgozta a hallottakat, majd egy apró kacaj buggyant ki ajkai közül, amit gyorsan elfojtott barna kesztyűs kezei mögé.

– Sajnálom, ez csak annyira… spontán. Elnézést, amiért megtévesztettem, de nem Önt néztem.

– Milyen kár, pedig már a csalfa remény bekerített a hálójába…

A lány halkan zümmögve ismét elkezdett gépelni, mozdulatait a barna szemek egy ideig követték.

– Tehát – kezdte a férfi kissé bizonytalanul, bár ezt nem vallotta volna be senkinek sem –, ha nem rólam szólnak soraid, akkor kiről és miről?

– A kíváncsiság megölte a macskát, nem igaz? – pillantott fel a lágy hang tulajdonosa. – A szakdolgozatomon dolgozom.

– Ohó, szóval egyetemista vagy? S mit tanulsz?

– Igen-igen. A japán mitológiát tanulmányozom, és egy értekezést csinálok róla.

– Japán mitológia?

– M-hm, kiváltképp a youkaiok érdekelnek. – A kijelentése után a lány ajkai sarkában egy halvány mosoly bújt meg, kisugárzása mégis melankolikussá vált, ami még inkább felkeltette beszélgető partnere tudásvágyát.

– És miért érdeklődsz, ha szabad kérdeznem, irántuk?

A szőke egy pillanatra ledermedt, majd megfontolva minden szavát, válaszolt.

– Volt egy kedves barátom, aki sokat mesélt róluk. A történetei kapcsán beleszerettem ebbe a világba.

– Ezek szerint nem idevalósi vagy?

– Nem, dehogyis, csak ideutaztam. Most Japánt járom, amíg a tanulmányt csinálgatom közben.

– Pedig nagyon szépen beszéled a nyelvet – csodálkozott el rajta a barna.

– Sajnos volt időm megtanulni, mivel már régóta itt élek. Emiatt is csúszik sokat, hogy befejezzem az iskolát. Attól tartok, ebben az életben már sosem fogom – nevetett keserűen a fiatal nő.

– Ugyan, ne mondd ezt! Amennyi energiát belefektetsz, biztosan meglesz.

A társaságra egy kisebb csend telepedett, a férfi a közben rendelt kávéját lassan kortyolgatta. Szemeit lehunyva tartotta; a lánynak igaza volt, tényleg kellemes és megnyugtató az írógép hangja.

– Dazai.

– Hm? – A lány kérdőn nézett fel.

– A nevem. Dazai Osamu.

­– Örülök, hogy megismertelek, Dazai-san.

– A hölgyben kit tisztelhetek?

– Senki, a nevem Senki. – A válasz simán érkezett, mégis enyhe vicces hangzás kiérződött rajta.

– Ó, a hölgy szereti a titokzatosságot!  Nos, akkor Hana-nak foglak hívni, mert a tavaszra emlékeztetsz. – Ez egy kijelentés volt, és a másik tudta, hogy a furcsa férfi ötletét megváltoztatni nem tudja. – Nem láttalak még itt, most vagy először erre?

– Igen.

– S ezután foglak itt látni?

– Ki tudja – jegyezte meg „Hana” sejtelmesen. – De én mindenképp örülnék neki.

A lágy mosoly, ami ajkára most először őszintén jelent meg a férfit elbűvölte, aki zavartan nézett félre, majd torkát megköszörülve enyhítette a csorbát.

– Ez természetes, ki ne szeretne egy ilyen fantasztikus emberrel ismét találkozni? – A költői kérdésre a város másik különböző pontjain két-két tüsszentés volt a válasz.

Dazai ezt látta a megfelelő pillanatnak a távozásra, így óvatosan felállt és elbúcsúzott újdonsült – őszerinte – barátjától.

– Dazai-san. – A kellemes hang marasztalta még egy kicsit. – Mit gondolsz, te látod a youkaiokat?

A szokatlan kérdéstől megilletődötten nézett a másikra a férfi, majd pár pillanattal később kibökte az általa egyértelműnek vélt választ.

– Nem, azt hiszem, nem.

– És – folytatta tétovázva a lány – szeretnéd őket látni?

– Minden bizonnyal. Bár, ez úgysem történhet meg, nem igaz? – A szavak barátságos mosollyal voltak körítve, mégis elkeserítette a nőt.

– Ez érdekes… – motyogta végül.

– Én is had’ kérdezzek valamit, Hana.

A kíváncsiság szikrája azonnal láthatóvá vált a dús pillák alatti kék íriszekben.

­– Mit szólnál egy kettős öngyilkossághoz velem? Szeretnéd velem együtt egyszerre itt hagyni ezt a világot?

Döbbent rövidke szünet következett.

– Nem, sajnálom Dazai-san, ez nem lehetséges.

– Ne kérj bocsánatot Hana-san, végtére is, tudtam, hogy ezt válaszolod.

– Meg sem kérdezed, hogy miért?

– Hiszen ez egyértelmű: mert élni szeretnél – Dazai magabiztos vigyora és hangja egy pillanatnyi tétovázás nélkül vágta át a csendet.

– Igen, valóban, igazad van.

– Hát akkor Hana-san, minden jót!

– Viszlát, Dazai-san…

A két alak közötti távolság folytonosan nőtt, ám gondolataik nem tudtak elszakadni egymástól, a furcsa mivoltuknak köszönhetően, mely’t a váratlan kérdések váltottak ki. S habár mindketten tudták előre a választ, naiv módon megtették azt, melyet ebben az esetben eszük súgta, hogy ne. S emiatt a távolság mértéke egyelőre áthághatatlan maradt.

***

A tavaszt lassan váltotta át a nyár, amely tikkadt forróságot és a kabócák víg dallamait tartogatta az emberek számára. Nemcsak a madarak, mint a meleg évszak hírnökei, de az emberek is keresték a szabadban egymás társaságát, hogy életük mindennapjait felmelegítse az idő, ami, ha meghaladta a kellemest, lehűtötték egy-egy kisebb kávézóban, fagylaltozóban.

A lány még most is szüntelenül gépelt a kedvenc szerkezetén, törzsvendégnek számított a kevésbé ismert aprócska étteremben. Jelenléte annyira észrevétlen volt, hogy a többi ügyfél tekintetét nem csak bájos alkata, de furcsa szokása sem vonzotta: sosem rendelt semmit se. Ajkait néha megharapva nedvesítette azt, ám hűsítő nedűt, vagy egy forró italt sosem kért magának, mint aki nem lenne a közegben, egy porszem, létezvén, végezve dolgát, de észrevétlen.

A látogatók közül egyedül egy személy volt eddig, ki megszólította, s e férfi hiába kereste néha végigpásztázva az asztalok sokasága között, a kecses termetét azóta sem vélte felfedezni. Mintha egy szellemmel lett volna dolga, egy látomással, ami talán meg sem történt, csak a csalóka, szeszélyes április következménye volt, amelyet a meleg szakéval vegyített. Talán ez történt, s ugyan mindig elhessegette ezt a gondolatot, mégis kételkedni kezdett saját józan eszét illetően – amit gyakran kedves barátai is alátámasztottak.

Így, ennek következménye volt, hogy lassacskán abbahagyta kedvenc kis kávézója látogatását, és nyugtázta, jobb ez így, egy kedves emlékként. Hiába találkoztak gyakran a kék gömbök az ő csokoládébarnáival, mintha fátyol került volna kettejük közé, a kapcsolat többé nem alakulhatott ki közöttük.

– Talán tényleg jobb így – gondolta akkor a szőke lány. – Az istenek furcsa játékokat űznek a világok között, amelyeknek nem szabadna megtörténniük. Kár, hogy ők ezt nem mindig tartják be.

A meleg perzselő fuvallata jelezhette egy újabb kacér gondolat megszületését, amelyet a kabócák éneke vitt volna tovább, de sajnos dalukat senki sem értette, nem figyelmeztethették az arra járókat: „Vigyázzatok, mert egy kéretlen móka megint szárnyra kél!”.

Dazai talán a sors akarataként, vagy ismételten egy isteni csíny következtében, de egy hirtelen jött szeszély által vezérelve június idusához közeledve betért a barátságos kávézóba.

Az ismételt rutin elmaradt, lehuppant a hozzá legközelebb eső asztalhoz, és a siető emberek forgatagára révedt az ablakon át. A külvilág zaja elveszni látszott a beltérben morajló beszélgetések között, amik egy monoton háttérzajt képeztek, pont tökéletesen illeszkedve a gondolatai rohanó következtetéseihez.

A közelmúltban történt események, amik kedvenc szárnysegédjét központi szereplővé avanzsálták, lehetőségek tárházát nyitották meg előtte, ám azok kaotikus végkimenetele a kamaszkora borús hangulatát idézték fel benne. Nem tetszett neki, milyen irányba haladnak a történések, aggályai pedig az idő múlásával csak növekedni látszottak.

Egy sóhaj, ennyi, mi elhagyta ajkait, ám ebbe minden negatív előrelátását igyekezett belesűríteni, hogy a tömeg zaja elnyelje, s elvigye, ki tudja merre. Iránya nem fontos, amíg így nem válik valóra.

Ujjai gyors üteme siettette őket útjukra, talán ezzel az aprócska szólóval intett nekik búcsút, vagy csak önző türelmetlensége? Még ő maga sem tudta.

Egy pillanat, mintha tekervényei között az utolsó fogaskerék is bekattant volna a helyére, kezének üteme abbamaradt, a mutatóujja megdermedt a levegőben. Szíve ritmusa azonban felvette azt a sémát, amit a monoton hangok sokasága között felfedezni vélt, bár nemsokára rádöbbent ennek abszurditására.

Eleinte csak halkan, de ott volt, és minél inkább koncentrált a leütött billentyűk ismerős hangjára, agya annál inkább kiszűrte a felesleges zajokat. Ott volt, tényleg ott.

És ekkor meglátta az emberek sokaságán át a finom alakot, a csontfehér bőrt, ami kivillant a bőrkesztyűk alól, a tejfelszőke hajat, ami oly’ gondosan volt összetűzve és a vörös szalaggal díszítve.

Hol volt eddig? Mióta van itt? Még mindig ugyanazt a dolgozatot pötyögi ennyire szorgalmasan? És miért érdekli őt ennyire? Egyszer beszéltek pár sort, nem tud róla semmit. Talán csak annyit, hogy az írógépje hangja megnyugtató, és valamiért minden gondja annyira kicsinek tűnik mellette, mintha az egészet önmaga generálta volna, és a világ nem ennyiből áll, de mégis egyszerűbb, mint eddig hitte. Tényleg megtébolyodott?

Súlyokat aggattak a lábaira, amiket nem láthat, de biztosan ott vannak, mert egy egyszerű mozdulat is nehezére esik. Egy halvány remegés haladt végig az alsó végtagjain, majd ennek hatására az utolsó erejét összekaparva felállt és egy lendülettel megtette az első lépését. Olyan óvatos, ó istenem, biztos viccet űztök odafenn belőlem. Ha most látna Kunikida, vagy ne adja az ég, Chuuya… Akutagawa előtt a maradék méltóságom is odalenne.

Hana emlékszik a találkozásra, olyan friss volt, mint a kinti levegő reggelente, élettel töltötte meg hosszú idő után először. Hogy is feledhetne el egy ilyen színpompás alakot, aki egyedi mivoltával az ő szürkeségét is megfestette? Aznap érezte a levegőt, mintha tüdejét töltötte volna fel és végre nem keresztüljár rajta, ahogy a sok pillantás tette egészen addig. Kivéve azét a csokoládétekintetű férfiét, akinek szemei a lelkéig hatoltak, majdnem minden titkát felkutatva. Persze ez csak paranoia volt felőle, és ezzel Hana is tisztában volt. Mégis tudta, hogy félelme nem alaptalan, mert ha ez az ember képes volt meglátni őt, akkor nem hétköznapi, hanem olyasvalaki, akinek élete tele van események hadával.

Ezt Hana már csak sejthette, azonban az igazságtól tényleg nem járt messze akkoriban, hiszen egy olyan illető, aki kettősöngyilkosságra sarkalja, nem terem minden fa alatt. És nem telt el nap, hogy a lány ne gondolt volna a furcsa idegenre, aki megszakította monoton létezését és megkérdezte tőle, hogy véget vetne-e vele annak. Micsoda aljas fordulata az életnek, gondolta, és teszi a mai napig. De annál is inkább foglalkoztatja a kérdés, hogy mi vesz rá egy ilyen jóképű és fiatal férfit, aki ennyire színes, hogy ilyesfajta döntést meghozzon?

Tényleg szeszélyesek az istenek, április ide, vagy oda. Ki más akarhatta volna, hogy két ennyire különböző lélek útjai egymást keresztezzék?

– Miss, szabad ez a hely? – Egy ismerős, kellemes hang, ami kiszakítja gondolataiból. Hiú ábránd lenne azt gondoln– Remélem nem zavartalak meg újból!

Ahogy a fiatal lány felemelte a tekintetét és találkozott a meleg árnyalatokkal, egy pillanatra úgy érezte, mintha a szívverése újra a régi lenne. Csupán eme tétova gondolatfoszlány, amely visszarángatta a kemény valóságba, és döbbentette rá, hogy kettejük szokatlan kalandja nem tartogathat sok ígéretes jót és hosszú jövőt.

– D-Dazai-san – kezdte, bár hangja nem követte a pontos utasítást; kissé megremegett –, örülök, hogy ismét látjuk egymást. Foglalj helyet, persze.

A férfi kisugárzása mintha még intenzívebb lett volna a kedves fogadtatás hatására, magabiztossága meglepte a lányt, pedig a másik csak teljesítette invitálását. Ujjait a billentyűzeten pihentette, néhol megemelve őket, ám mentálisan teljesen ledermedt, nem tudta története hogy folytatódott, se a papíron, se az élete vásznán.

– Ha nem haragszol Hana-san, még elragadóbb vagy, mint legutóbb.

– Dazai-san, biztosan sok minden történt veled, mióta utoljára találkoztunk. Nagy sokk érhetett, ha a jó ítélőképességedet elvesztetted közben. – Egy mosoly, ennyi, amivel a nő befejezte megjegyzését, bár, hogy magának, vagy az előtte ülő alaknak szánta, azt még önmaga sem tudta pontosan.

– Biztos vagyok benne, hogy most nem tévedek, még ha a józan eszem el is hagyott időközben.

– Mi járatban erre Dazai-san?

– Elmenekültem a meleg és az élet elől. – Hogy mi késztette az őszinte válaszra, abban Dazai sem volt biztos. Lehet, hogy a lány lágy tekintete, vagy a kedves mosolya, de ha tippelnie kellene, mert a logikája itt már nem jöhet szóba, akkor a meleg auráját, ami leginkább egy otthon képére emlékeztette, mondaná.

Talán ilyen lehet – gondolta – hazatérni.

A férfi összerezzent, az elmefuttatása, nem annak nem nevezné, egyre irreálisabbá vált a lány megismerése óta. Amióta pedig viszontlátja, a valósággal való kapcsolata megszakadni látszik, önmagát zavarba ejtve. A nő felfelé görbülő ajkai, mintha mindent tudna, sem segítettek a helyzetén. Moly, ami a lámpa lángja felé igyekszik, hiába érzi vesztét, s tudja, menekülnie kellene.

– Néha nem rossz dolog magunk mögött hagyni a jelent, Dazai-san. Nem szabad félni megállni és szünetelni. Különben mikor élsz?

– Tényleg mindenről tud, mi? – A férfi egy mosolyt erőltetett az ajkaira, bár ezzel a mondatot, ami agyán végigfutott, inkább elárulta beszélgetőpartnere felé.

Hana ujjai közben újra elkezdtek táncolni a gombokon, és a másik kínos érzetét enyhítve, figyelmét az előtte elhelyezkedő tárgyra szegezte. Ő is megnyugodott, így ötletei szabad utat kapva ismét áramolni kezdtek.

A fiatalember kikérte szokásos italát, és lehunyt szemmel hallgatta az írógép kattogását, minden mást kizárva.

– Igen, legutóbb is csendben ültünk főleg. Akkor miért hiányzott ennyire a jelenléte? Lehet, nekem is be kell szereznem egy ilyen kütyüt. – Dazai nem tudta, hogy sóhajtson még egyet, ahogy az elmúlt nap már oly’ sokszor tette, vagy nevessen inkább saját butaságán. – Tagadhatom, bár felesleges.

– Oi, Dazai! – Egy éles hang zavarta meg békéjét az említett illetőnek, ami hatására arcán egy undorhoz hasonló fintor jelent meg. – Ne terpeszd a valagadat egész nap, zavarod a kilátást!

– Chuuya, nahát, micsoda ocsmány meglepetés! Te aztán tudod, hogy kell más napját mélypontra vinni.

– Mintha az enyém pompás lenne, miután láttam a makréla képed… Dolgunk van, gyere, az ügynökség és a főnök– Az alacsony fiatalember hangja egyre távolibbnak hatott Dazai számára, bár véleménye szerint ostoba fecsegése még mindig túl hangos volt.

Állát tenyerébe támasztotta, amint tekintetét a még mindig irományába mélyedő lányra szegezte. Vajon diszkrécióból nem reagált, vagy megtanulta ennyire figyelmen kívül hagyni a környezetét?

– Hn, és miért kellene veled mennem, garnéla?

– Most mondtam, nem figyeltél? A rohadt életbe Dazai, hova a francba bámulsz?!

A vörös hajú férfi hangja szinte túlkiabálta az egész kávézó nyüzsgését, meglepve egy-két közelebb ülő vendéget. Kis termete ellenére kiállása és hangja olyan tekintélyt parancsoló volt, nem beszélve kifinomult öltözékéről, hogy akik felfigyeltek rá, gyorsan kapták el pillantásukat, mintha tudták volna, hogy csak a baj jár azzal, ha felfigyel a hangosabbik rájuk.

A barna hajú végül egy mélyebb szippantást vett a kávéaromával telített levegőből; a mai napja tényleg nagyon stresszes.

– Sajnálom Hana-san, de attól tartok hamarabb kell búcsúznom, mint szerettem volna…

Az említett lány kis vártatva reagált csak, és emelte kék gömbjeit megszólítója felé. Kedvesen elmosolyodott, nem tudván, ezzel mit okoz a másik elméjében.

– Remélem, még látjuk egymást.

– Ne aggódj Dazai-san. Most már semmi sem lehetetlen. – És igaza volt, mindketten tudták. Bár a férfi inkább csak sejtette, hogy eddigi kalandokkal teli életében egy sokkal szokatlanabb történet veszi kezdetét.

Chuuya csendben és döbbenten állt, próbálta feldolgozni a látottakat. Hiába figyelte mindig expartnerét, a mostani viselkedése az eddigieknél is érdekesebb, de annál is inkább ijesztő volt. Némán követte Dazait ki az épületből, agyában újból és újból lejátszódott a jelenet. Így próbálta újonnan kiidegelni? Ez is az afféle Dazai-csínyek közé tartozik, amivel az általa kiszemelt áldozatait próbálja hülyére venni?

– Dazai! Ez mégis mi a fene volt? – Léptei próbálták utolérni az előtte sétáló magasabbikét.

– Miről beszélsz Chuuya?

– Pontosan te miről beszélsz Dazai? Mi volt az ott benn?

– Hn? Mégis mi? – A barna rá sem pillantott társára. – Csak próbáltam beszélgetni Hana-sannal. Élveztem a társaságát, amíg nem rontotta el az egészet egy bizonyos valaki. – A mondat utolsó felét olyan gúnnyal megfűszerezve ejtette ki, hogy más egy pillanatra elfelejtett volna levegőt venni, talán bocsánatot is kért volna, ám Chuuya már hozzászokott ehhez a hangvételhez.

Bár most ő is meghökkent. Na, persze nem a nyomatékos hangsúly volt az oka, annál is inkább a tartalom. Chuuya egyáltalán nem értette a történteket, és ezen Dazai válasza sem segített. Kezdhet érte aggódni, valószínűleg a maffiában töltött évek is nagy nyomást helyeztek a 22 éves férfira, és a mostani helyzet sem javíthat.

Meg kellene fontolnia a hosszabb szabadságot, az ügynökség sem kímélheti, és hiába a folytonos lazsálás, nekik több munkahelyi stressz jut, mint egy általános irodai munkásnak. Noha Chuuya Dazait erősen az utáltak kategóriájába sorolja, most mégis elgondolkodott azon, hogy ejt pár szót exkollégája jólétéért a küldetésük után.

Apropó küldetés… – morrant fel a gondolatra a kalapos fiatal, akinek társa sziluettje már csak derengett az utcán a távolság miatt. Észre sem vette, hogy megállt, amíg elmerült a gondolataiban.

– A francba is, Dazai! – Chuuya frusztráltan sziszegett a fogai között. – Nem volt ott senki. Nem volt előtted senki! Milyen tréfát űzöl már megint?

Igen, mindenképpen beszélni fog a főnökeinek erről. Persze nem a makréla miatt, inkább a saját jóléte érdekében. Legalábbis ezzel győzködte magát a jó pohár vörösbor gondolata mellett.

Kár, hogy Dazai ezt már nem hallotta.