Kedvencekhez adás
64

Házibuli

Fülszöveg:

Házibuli egy szokásos háttérsztorival.

Nem vagyunk együtt.

Nem is leszünk.

Házibuli a szokásos háttérsztorival körítve. A szülők leléptek, ezért kötelező bulit rendezni. Mindenki az alsó szinten dönti magába az alkoholt, vagy a konyhában fosztja ki a házigazda hűtőjét. Néhány bátortalan párocska a gardróbokban, illetve az emeleti szobákban múlatja az időt, ám vannak bátrak, akik a nappali kellős közepén esnek egymásnak a szeletelős zene ütemére. Már csak egy kérdésem van.

– Én mit keresek itt? – terülök el haverom ágyán, miközben ő a kedvenc nyakkendőjét keresi a szekrénye mélyén.

Le se szarja, amit mondok, ezért ráfekszem a hátára, és a nyakába csimpaszkodva a fülébe suttogok:

– Narniába készülsz?

Megszokta, hogy folyton rajta lógok, ám a mai napig nem tudja elfogadni, amit már csak azért is megteszek. Óvatosan a fülébe fújok, ő pedig reflexből lökne le magáról, de erősen kapaszkodom, így mindketten oldalra dőlünk. Felröhögök.

– Ne vihogjál! – morog rám kedvesen, majd feltornázza magát állásba, és unottan pillant le rám. Elhúzza a száját. – Hogy nézel ki?

Elképzelem, hogyan festhetek. Elkenődött szemfesték és kócos haj. Nem értem, mi baja, hisz mindig ilyen vagyok.

– He? – pislogok rá rosszat sejtve.

Nem szól semmit, csupán a csuklómnál fogva felránt a földről, és belök a szobájához tartozó fürdőbe. Szerencsém, hogy sikerül megkapaszkodnom a kád szélében, különben másnapra egy lila folt éktelenkedne a homlokomon.

– Te állat! – fordulok felé dühösen, de nem hatja meg, hogy majdnem beborultam a kádba. Miután kulcsra zárja az ajtót, felém lép.

– Innen nem menekülhetsz – jelenti ki, miközben szemében gonosz fény csillan. Ha még vigyorogna hozzá, talán reménykedhetnék, hogy van esélyem a szabadulásra.

Semmi. Egy halvány mosolyra sem képes. Soha.

***

Kilenc éve ismerem. Még általánosba jártam, amikor egy új fiú jött hozzánk. Nem igazán érdekelt, de a sors úgy hányta-vetette dolgait, hogy még középiskolában is kísértsen a srác. Történetesen ismét egy osztályba kerültünk, de ott sem keltette fel az érdeklődésem. Amennyire helyes, annyira szörnyen közömbös is volt. Még mindig az… Mégis gyorsan megkedvelték, népszerű lett. Ez marhára felbosszantott. Annyira, hogy egyik nap, tanítás után úgy behúztam neki, eleredt az orra vére. A reakciója meglepett. Pislogott kettőt, zsebkendőt szorított orrához, majd vett nekem egy dobozos narancslét, miközben hazakísért, és kivallatott. Nem tudtam mindenre válaszolni, de úgy tűnt nem zavarja – gondolom, miközben barátom kikészíti az arcom.

– Kész – mondja unottan, mire kinyitom szemem, és bénultan bámulok a tükörképemre.

– Te, én így ki nem megyek! – Hatalmas kiskutyaszemmel tekintek fel rá, de ő fapofával néz vissza rám.

– Gyere! – nyújtja felém karját, s bár felmerül bennem, hogy nemet mondok, de végül egy lemondó sóhaj kíséretében tenyereink egymásba simulnak, és hagyom, hogy kirángasson a szobájából.

A bőre forró. Ennyire izgatott lenne a parti miatt? Vagy csak lázas? Ha megint betegen tart bulit, esküszöm, megverem. Szilveszterkor is az ölembe okádta a koktél virslit, és nem a piától jött rá a róka, bármennyire is bizonygatta. – Efféle kedves gondolatok kavarognak agyamban, amíg végigmegyünk a folyosón, s leérünk a lépcsőn.

– Menj bulizni! – utasít, amikor a nappali ajtajához érünk, és a nyomatékosítás kedvéért taszít egyet rajtam, kis híján orra esek, de még épp időben ölelem keblemre az állólámpát, így megóvva magam attól, hogy közelebbi ismeretséget kössek a parkettával. Mielőtt bármit is reagálhatnék, köddé válik, s ott hagy engem a mélyvízben. Mentőöv nélkül…

Körbekémlelek ismerős arc után kutatva, s találok is egy párat, de balszerencsémre mindegyiket utálom. Már épp készülök feladni az értelmes létforma utáni kutatást, amikor meglátom őt.

A falat támasztja zsebre dugott kézzel, s az egyik osztálytársával beszélget. Rövid haja oldalt fel van nyírva, s a buli kedvéért egy kis szempillaspirált is visel. Elhatározom magamban, hogy nem teszem szóvá sminkjét.

– Cső! Miért van kátrány a pillácskáidon? – kérdezem, amint gyanútlanul mellé kúszok, s közben arra is veszem a fáradtságot, hogy egy ronda grimasszal elijesszem az egyik osztálytársát.

– Menj a pokolba, nézd meg, ott vagyok-e! – Vállat von eredeti kérdésemre, majd sunyin rám vigyorog. – Láttam, együtt jöttetek le a lépcsőn. Köszönöm a látványt. Klasszul mutattok együtt.

– Ne barmulj – bököm oldalba könyökömmel, aztán határozott léptekkel megindulok az embertenger felé, hogy a hullámsírba vessem magam.

Táncolni, bulizni, és nem foglalkozni semmivel! Ez az, amit akarok.

Néhány percig sikerül is együtt ránganom a néppel, de újra eszembe jut, hogy az a halálraítélt nőszemély zavarba hozott.

A szívem őrült sebesen ver. El fogok ájulni. Egy cigi! Attól biztos lenyugszom! Oh, várjunk csak! Nem dohányzom.

Ahogy próbálok kikecmeregni a tömegből, valaki megérinti a vállam, s ahogy megpördülök, automatikusan vágnám képen, de elkapja a csuklóm.

Nyelni sincs időm, mivel elrablóm úgy magával ránt, szinte már repülök utána. Meg sem állunk a kertig, s mivel a dohányosok halálos nyugalommal pöfékelik tele a házat, így kint egy teremtett lélek sincs. Rajtunk kívül persze.

Ő a vakolatot támasztja hátával, én pedig tágra nyílt szemekkel esek seggre, s bármennyire is nem szeretném, de tudom, a fűfolt egy életen át ott fog díszelegni a farmeromon.

Farra huppanásomnak egyszerű oka van: Ő.

Rám néz. Ideges. Mosolyog. Nagyon ideges.

Várom a támadást, ami csakhamar meg is érkezik. Rám veti magát, a gerincem majd’ bele törik, aztán fejét a nyakamba fúrja, közben hallom szaggatott levegővételét. Visszhangzik a fülemben, mint az a régi blues lemez, aminek hallgatását nagyapám előszeretettel erőszakolta rám kiskoromban.

– Miért lihegsz? Kutyának képzeled magad? Nehéz vagy. Szállj le rólam! – szúrom oda nem éppen kedves hangnemben, s elkezdek mindig kócos hajával játszani. Tudom, hogy még mindig mosolyog, s ez kicsit megijeszt. Halkan a fülébe suttogok – Féltékeny dög, láttad kivel beszélgetek, ugye?

Érzem bólintását, ezért finoman szemmagasságba húzom a fejét. Homályos tekintetében viszontlátom magam. Lágy mosolyra húzom a szám.

– Képzeld, azt mondta, jól festünk egymás mellett. Oltári, nem? Na, hurcolkodjuk vissza magunkat, mielőtt bárki hiányolni kezdené a kedves házigazdát!

Megcsókol.

Nem durván, nem is lágyan.

Úgy, ahogy akkor, amikor részeg. Úgy, ahogy akkor, amikor betegen, lázasan meghálálja a törődésemet.

Nem vagyunk együtt. Nem is leszünk.

Sosem emlékszik ezekre az akcióira. Én pedig sosem emlékeztetem.