Kedvencekhez adás
26

Hiábavalóság

Fülszöveg:

Történet egy óceánjáró útjáról a Föld körül. Avagy mégsem.

A Káprázat névre keresztelt óceánjáró már hónapokkal ezelőtt kifutott a Földközi-tengerről. A világ legnagyobb hajója, tényleg elsüllyeszthetetlen. A prospektus szerint szétzúzna egy olyan jéghegyet, ami a Titanic vesztét okozta. A hajó GPS használata nélkül, pusztán a csillagok állásából meg tudja határozni a helyzetét. Az úti cél a Földközi-tenger, ugyanis kereken egy év alatt – már, ha a 365 napot kereknek lehet nevezni – megkerüli a Földet anélkül, hogy kikötne bárhol. A híd a hajó közepén kiemelkedő oszlop tetején egy minden irányba kilógó ellipszis, amiről a kapitány palotája – ahogy a dolgozók hívják a fedélzeti tisztek lakosztályát – félgömbként lóg alá.

Jelenleg a „strandon” vagyok, ami a hajó hátuljánál található, a „part” csak alig néhány méterrel van a vízszint felett, a medence vize pedig az óceáné megtisztítva. Az alja üvegből készült és összeér az óceánnal. Búvárfelszereléssel le lehet merülni odáig és látni a hajó alatt tátongó, látszólag üres sötétséget. Van, hogy több percen át mozdulatlanul lebegek a vízben a medence aljától alig pár centire és próbálom kihámozni az óceán hangját a szakadatlan járó motorok zaja, a strandoló tömeg zsivaja, valamint a vizet keringető és tisztán tartó berendezések zúgása mögül.

Hirtelen elkezdenek villogni a medence alján lévő jelzőfények, valamint az okosórám is készséggel értesít: vihar közeledik, tehát el kell hagyni a „strandot”, illetve a hajó fedélzetét. Be kell húzódni a testbe, majd csak ha az időt megfelelőnek találják az irányításnál, akkor lehet kijönni. Addig az óriási üvegfelületek mögött lévő testből csodálhatjuk a természet pusztító erejét a semmi közepén. Valójában a villámcsapások egész jól néznek ki a nyílt vízen. Majd megpróbálom az egyiket lekapni egy szelfire.

A vihar a vártnál is erősebben sújtott le, és lassan már a negyedik napja tart. Folyamatosak a villámcsapások, és a napelemek által feltöltött akkumulátorok is lemerültek már. Ezt egy karbantartó tiszttől tudom, aki a kedvenc báromban, az Akaratban iszogatott, amikor ezt mondta. Az erős széllökések miatt kialakuló óriási hullámok a hajót hol erősebb, hol gyengébb ütésként érik. Gyakran érezni, hogy megdől az óceánjáró, ilyenkor némelyek elveszítik az egyensúlyuk.

Néhány nappal később a kapitány hivatalos közleményt adott ki, miszerint nem érdemes félni a vihartól, mert legfeljebb néhány napig tarthat még, illetve a hajó olyannyira vízálló, hogyha el is süllyedne, akkor sem jönne be a víz a testbe. Az információ annak fényében megnyugtató, hogy pár napja terjed a pletyka, miszerint a hajó oldalához képest egyre magasabban van a vízszint. Ennek az igazságtartalma felől vannak kétségeim, de jó tudni, hogy egyébként is biztonságban vagyok. A közlemény egyfajta válasz volt a pletykára, emellett rendfenntartó erők lepték el a bárokat, kávézókat, közösségi tereket. Céljuk a nyugodt környezet megteremtése, illetve a tájékoztatás. A múltkor egy férfi kiakadt, és követelte, hadd beszéljen a kapitánnyal. Némi fogócska után elkapták, lesokkolózták, és behúzták az egyik szervizjáratba. Valószínűleg elvitték a hajó-pszichiátriára, mert mint kiderült, ilyen is van. Egyébként sincs szükség az állandó hápogó, nyávogó, sivalkodókra.

Néhány napja elállt az eső, de a fedélzetre továbbra sem lehetett kimenni. Az Akaratnál a padlóig ér a víz az üveg túloldalán. Szerencsére a lakosztályom fentebb található, így én látom a napot a lentebb utazókkal ellentétben. Az ő szintjük már teljesen víz alá merült, az ablakaik mögül legfeljebb az óceán sötét vizét láthatták. Remélem, most is úgy gondolják, megéri spórolni, ugyanis az első osztály mindössze hetven százalékos kihasználtságra tett szert induláskor. Mindenesetre a magas vízállás némi gyanút ébresztett bennem, így jobbnak tartottam udvariasan utánaérdeklődni.

– Rendőr úr! Megkérdezhetném, hogy minek köszönhető a magas vízállás?

– Persze, uram. A dagálynak. Tudniillik, a napnak ezen a szakaszában magas a vízállás, de a következő órákban vagy talán napokban ez csökkenni fog. Amerre a hajó megy egyébként is magasabban vannak a vizek ahhoz képest, ahonnan jöttünk, mint hogy északról megyünk délnek, tehát fentről lefelé, így az is elképzelhető, hogy amennyivel az apály csökkentené a vízszintet, a magasabb vízállás annyival növeli, így a végén egyáltalán nem is csökken, sőt, akár még nőhet is. De mindenre fel vagyunk készülve – felelte készségesen a rend kedves őre.

Ez persze logikusnak tűnt, s kissé szégyelltem is, hogy nem jutott eszembe magamtól.

A bárban már nappal is fel kellett kapcsolni a lámpát, mert már a teljes üvegfal víz alatt volt. Nem bántam, igazából hangulatosabbá is tette a kedvenc helyemet. Víz alatti bár! Na ez a nemsemmi. Az emberek az üveg előtt állva csodálkoztak a vízi teremtményekben. Különféle halrajok úsztak el, szülők a gyerekeiket a nyakukba véve játszadoztak a nem mindennapi látványban. Új prospektusokat osztottak szét, borítóján a kapitány nyugalmat sugárzó mosollyal az arcán nézett az olvasóra. Alul a következő felirat volt olvasható: „Megterveztük. Megvalósítjuk.”.

– Milyen szerencse, hogy ő a mi kapitányunk! – mondta egy mellettem álló férfi.

– De még mennyire! – válaszoltam, s megemeltem a poharam. – Tényleg szerencse.

Egy rendőr kénytelen volt gumibottal kiverni egy férfi fogait, mire az elnagyolt mozdulatokkal kapott a szájához és ordított. Ketten kétoldalról a hóna alá nyúlva vitték be a szervizjáratba.

– Egy sört kérnék – mondta az eljáró rendőr, majd odaült mellém. – Ezek… ezek a barmok kijönnek az óceánra és megijednek egy kis víztől – fordult felém. – Félnek, ha kicsit vizesek lesznek, vagy mi? – nevetett rám. Én is vele nevettem.

– Nekem a víz most érte el a lakosztályom padlóját, de még jobb is így! Amikor már kissé lemegy a nap, látom magam visszatükröződni a falon, és olyan, mintha a vízen állnék – válaszolom.

– A mi részünket már napokkal ezelőtt ellepte a víz, az asszonynak még sírt is a szája, de mondom neki: ez az óceán. Lámpát meg tudunk kapcsolni, ha kell a fény – mondta értetlenkedő idegességgel.

– Ilyenek ezek a nők, mi? – vetem fel viccesen.

– Ilyenek – válaszolja savanyú mosollyal az arcán.

Éppen aludni akartam, amikor kint nagy ordibálást és csattanásokat lehetett hallani. Résnyire nyitottam az ajtót és láttam, amint nagyjából egy tucat „Süllyedünk, Öreg!” feliratú pólóban lévő embert cipeltek el a rendőrök. A sok idióta! Gondoltam magamban. Nem süllyedünk, hanem a magasabb vízállás miatt fentebb jött a víz, de ha Dél-Amerika megkerülése után északra hajózunk, tehát felfelé, akkor majd lentebb megy. Nem olyan bonyolult. A víz már az én lakosztályom tetejét is elérte, de nekem így jobban is tetszett. Akármikor kapcsoltam fel a villanyt, láttam magamat az üvegben tükröződni. Lényegében lett egy tükörfalam. Ezeknek meg nem tetszik!

Az utóbbi időben nagyrészt tartalékenergián világítottunk, ezt az alacsony fogyasztású izzók működéséből lehetett tudni. A hajótest elhagyását szigorúan megtiltották, de ki akarna elhagyni egy ilyen gyönyörű, csodálatos, élettől hemzsegő környezetet. A bár falát kívülről ellepték a kagylók. Sajnos jelentenem kellett a szomszédot, aki egyébként gépészmérnök volt, mert azt mondta, aggódik, sosem fog kikötni a hajó. Másnap már új szomszédom volt, a rendőr a bárból.

– Ez ám az előléptetés!

– De mennyire! – mosolygott. Mellette a felesége és a két gyereke is nagyon boldognak és büszkének tűnt.

Hatalmas dörrenést lehetett hallani, s az egész hajótest megremegett. Elestem, amint épp a konyhából vittem át a húslevest a nappaliba. A tányér eltört és felvágta a tenyerem a hüvelykujjamtól a kisujjamig. Ekkor már legalább két hete nem hagytam el a lakosztályt. Elindultam kötszerért, ami legközelebb a kedvenc báromban volt.

Az Akaratra oly jellemző nyüzsgés már nem volt jelen, csak néhány részegen kártyázó ült körül egy asztalt. Ott volt az én kedves rendőröm is. Köszöntem nekik, majd átvágtam a helyen az elsősegély csomagért, hogy kezeljem a sebem. Ezután elindultam feléjük, de még mielőtt odaértem volna, egy rendőr kijött a szervizjáratból és ordibálni kezdett.

– Vége! Nincs tovább! A kurva életbe! Elértük az óceán fenekét, mind rábasztunk! – erre az asztalnál hangos zúgolódás tört ki.

– No de Fazekas! – kiáltott fel a rendőröm, majd fenyegetően elindult felé. – Mégis mi alapján mondja ezt?

– Hát nem éreztétek? – fakadt sírva Fazekas. – Hát nem éreztétek, hogy elértük? Mit gondoltok, mi volt ez a dörrenés?!

Ezt a rendőröm megelégelte és kiosztott neki egy kemény maflást, mire Fazekas a sírástól reszketve a földre rogyott.

Elindultam az üveghez, majd a telefonommal megvilágítottam, s már nem voltak rajta a kagylók. A fal mögött nem volt más, csak a nagy sötétség és néhány fényes pont. Talán a bár lámpái tükröződnének? Egy férfi mélytengeri búvárruhában elúszott az ablak előtt, mire Fazekas felkiáltott:

– Egy búvár! Egy rohadt búvár! Nem megmondtam? Itt a vége!

Ekkor megvilágosodtam: a fényes pontok csillagok, a búvár valójában űrhajós egy szkafanderben, a sötétség pedig… maga a végtelen űr. Egyszerre rájöttem, a hajó nem süllyedt, hanem emelkedett, a csillagokat használó navigációra is ezért volt szükség; az űrutazáshoz! Nem megálltunk a tenger fenekén, hanem szárnyalunk a Káprázat nevű űrhajón. A kapitányunk átvezet minket az űrön, s mi leszünk az új világ felfedezői.

– Emberek! Ez az űr – közöltem velük a felfedezésem. – Látjátok a csillagokat? Látjátok az űrhajóst? Látjátok az Űrt? Látjátok?!

És mind látták, csak Fazekas nem.