Hol már ember nem segíthet...
ViPaFülszöveg:
„Mégis mit vártam a haláltól?”
Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya!
Volt egy részem egy vastag páncél mögött, ami darabokra szakadt. Egy acélszarkofág alatt egy test, egy lélek és egy szív, ami összerándult, elszorult, kegyelemért dübörgött, de a heve kifacsart rettenetről sikított, mert tudta, hogy hiába minden ellenállása.
Az agyam elárulta őket.
Keservét a búnak, bajnak eloszlatni van hatalmad.
Kedves pittyegés dorombolt, és megnyugtatott, mert már ismertem, és amit ismerek az biztonságos. Ugye biztonságos?
Éreztem a szagát. Azt hittem, büdös lesz, vagy gyomorforgató, de valójában vérfagyasztó volt. Rettenetes, lelket facsaró, iszonytató, éles borzalma karcolta a mellkasom.
Mégis mit vártam a haláltól?
Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg.
Remegett, elcsúszott, kibillent a világ, mégis egyhelyben állt minden. Pity. Pity. Pity. Fehér volt a fal, pedig vörösnek láttam, és forró volt kezemben a műanyag, pedig jegesnek éreztem. Virág; édes és kellemes, pedig a halál szaga mindent belepett. Pity. Pity. Pity.
És a pityegés alatt nehéz volt egy lélegzet.
Hő imáját gyermekidnek nem, te soha nem veted meg.
Már rég nem kérdeztem magamtól a miérteket. Rég nem hibáztattam már az eget, és rég volt már, hogy tombolva véresre festettem a falat az öklömmel. Régen, olyan régen éreztem már bármit. Hiányzott. Régen róttam fel magamnak a felelőtlenségem, rég hagytam már, hogy a könnyek megenyhítsenek.
A szarkofágot egyszer bezártam, és azóta zárva is volt.
Ki kellett volna nyitnom.
Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy!
Düdüm. Düdüm. Düdüm.
Retteg, ó édes istenem, hogy retteg a szívem odabent, a vastag acélszarkofág áthatolhatatlan falai mögött! Miért, miért nekem kellett lennem, miért, miért engem kellett kérnie?
Düdüm. Düdüm. Düdüm.
Kérlek, kérlek, kérlek! – sikítja a szív. Miért nem hallgatok rá?
Én is ezt akarom, ez a helyes! – ordítja az agy. Miért olyan ostoba?
Végső soron ez nem a mi döntésünk – csitítja őket a háborgó lélek. Mitől vagy oly’ nyugodt?
De igazat szól, és ez az, ami fáj.
„– Kérlek, San…”
Miért mondtam igent?
Most segíts meg, Mária, Ó irgalmas Szűzanya.
Nem vette észre senki, mikor elloptam, és a lelkem remegett, azt kívánta, bár elkaptak volna!
Különös volt ez az este… Az arca olyan békés, mintha csak aludna. Örök álomban. Pedig a fájdalom már régen nem hagyta igazán nyugodni. A halál kifújta szeméből az álmot, ébren tartotta, gyötörte.
„– Sajnálom… Sajnálom, hogy ezt kérem.”
Dehogy sajnálod.
Nem remegett a kezem, és ez megmosolyogtatott. Milyen könnyű, mintha nem is lenne súlya, pedig végzetes tett. Annyiszor láttam már, tudtam, mit kell tennem.
„– Fáj, San… Úgy fáj.”
Elmulasztom!
A fecskendő hegye becsúszott a kis lyukba, és én nem tétováztam többé. Soha többé.
Az utolsó adag fájdalomcsillapító, a halálos dózis.
Pity-pity-pity-pity… …pity-pity. pity… pi…
Lehanyatlott a kezem, s vele elhullott egy könnycsepp is.
Most már ugye nem fáj, Wooyoung?
S hamarosan nem fáj már nekem sem.
Ámen.