Kígyók tánca

Csak megtörtént

Inata

2018. május 28.

A tekintetem kétségbeesetten keresett akármit. Bármit. De nem volt ott senki, csak én, és minden idők legrettegettebb fekete mágusa. Voldemort.

Ajkaim szétnyíltak, azt hiszem, akaratlanul. Nesztelen léptei és a lelkemig hatoló pillantása elég volt hozzá, hogy ne mozduljak, még csak nem is kellett hozzá szavakat használnia. Tudtam, hogy nincs kibúvó, nincs egérút. Egy csapdába esett egér voltam a kígyó fogságában.

Soha nem gondoltam volna, hogy lesz bárki, akit jobban fogok gyűlölni, mint őt. Ez a gyűlölet egyszerű volt és tiszta. Amit a miniszter iránt éreztem, az egészen más volt. Hogy olyan emberek, akikben megbíztam, hogy a Jó oldaláért harcolnak, könnyedén odavetettek ennek az alávaló kígyónak, mondván, így békét kapnak.

Hozzá kötötték az életem, mindenem, ehhez a szinte nem is emberi lényhez. Megfosztottak az akaratomtól. Belül mélységesen felhorkantam. És még elvárták volna, hogy megöljem egy óvatlan pillanatban a varázslóvilág leghatalmasabb ellenségét. Mindezek után. Na persze. Fölnéztem, ahogy megállt előttem. Ekkor jutott el a zsibbadt agyamig, hogy igenis nem leszek egér. Ó, kígyó az tudtam én is lenni. Lehet, hogy kisebb, lehet, hogy veszélytelenebb, de nem leszek kiszolgáltatott préda. Dacos határozottsággal álltam a másik mágus tekintetét, miközben elkapta az államat.

– Mik a drága miniszter úr és Dumbledore valódi szándékai ezzel a nevetséges lépéssel, hogy tálcán kínálják fel nekem Alice Pottert? – A hangjából áradó gúny és megvetés nem tudtam, hogy igazán nekem szólt-e, vagy Dumbledore-nak. Hasonlóan gúnyos mosolyra húztam a számat, aztán egy másodperc alatt leengedtem az okkulmencia pajzsomat. Hagytam, hadd lássa csak meg az emlékeim között azt, amit meg akartam neki mutatni.

*

 – Na, de Albus, a lány valóban képes lesz ilyen helyzetben megölni Őt? – Tudtam, hogy kint kellett volna várnom, de énem egy része tudni akarta, miért beszél rólam a Miniszter és Albus Dumbledore. A láthatatlanná tévő köpenyem, és egy erős kiábrándító bűbáj elég kellett legyen, hogy ne vegyenek észre. Az elcsípett mondat megfagyasztott.

– Minden bizonnyal sokkal nagyobb esély van erre, míg nem szerez tudomást róla a lány, hogy ha egyikük meghal, velehal a másik. Ms. Potter nyilvánvalóan be akarja teljesíteni a ráháruló feladatot, ahogy eddig is. Tom és ő a másik halálára vágynak. Ennek így is kell maradnia. – Bennem rekedt a levegő. Árulók! Mind árulók voltak. Újra és újra mély csalódásként ért, hogy még abban az emberben sem bízhattam meg, aki megígérte, hogy vigyáz rám. Meg is tette. Mint egy vágóhídra szánt jószágot, nevelgetett. Nem törődve semmivel, megsemmisülten dehopponáltam…

*

Voldemort eleresztett, én pedig visszakényszerítettem elmémre a biztonságot nyújtó pajzsot. A varázsló arcáról eltűnt a gúnyos mosoly, helyét valami más vette át. Nem is gondoltam, hogy Voldemort képes ennyi féle érzelemre egyszerre, még ha azok negatívak is.

–  Hazudsz! – Szinte üvöltött. Újra álltam a pillantását.

– Mi értelme lenne hazudnom? Dumblodore elárult, a Miniszter elárult. Ideküldtek meghalni gyakorlatilag. – Félrenéztem. – Egész életemben egy kívülálló korcsként bántak velem az állítólagos nevelőszüleim. Mikor azt hittem, végre nyugalmat leltem valahol, mindenki azt akarta, hogy pusztítsak el egy olyan fekete mágust, akit még maga Albus Dumbledore sem képes. Kihasználtak, mióta csak megszülettem. És még attól is megfosztanának, hogy tudjam, ez a saját halálos ítéletem is. – Dühösen meredtem a kígyószerű mágusra, de dühöm különös módon nem neki szólt. – Kapják be! Ha ilyen gyáva az egész varázsló társadalom, megérdemlik. Nem fogok meghalni, még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy mindketten életben maradunk. Olyanokért nem, akik elárulnak. – Az arcom kipirosodott. Rádöbbentem, hogy akinek kiadtam a sérelmeim és a dühöm, az maga Voldemort volt. A hírhedt és kegyetlen. Most nem izgatott. Elvégre csak griffendéles voltam, vagy mi fene.Meglepve figyeltem azt a kegyetlen márványszobor szerű arcot, ahogy leheletnyi döbbenet ül ki rá. És talán egy aprócska elismerés. De meg is rettentem, mikor elém került. Megint olvasni akart az elmémben, de nem hagytam. Erre az egyre büszke voltam. Jó okklumentor voltam.

– Nem engedsz be… ügyes, s felettébb bosszantó. – Hangja puha volt, kirázott tőle a hideg. Ilyen közel még sosem álltam a Sötét Nagyúrhoz. – Árulással válaszolsz tehát az árulásra? Mily drámai. – Újra megfogta az államat, mintha csak vizsgálgatna, hogy mit kezdjen velem. – Olybá tűnik, egyikünk sem kíván meghalni, ez pedig felvet némi gondot. Mit kezdjek veled, Alice Potter?

Ahogy kiejtette sziszegve a nevemet, libabőrös lettem, fene sem tudja mitől, talán már olyannyira kikészültek az idegeim, hogy még a libabőröm is összezavarodott. Majdnem felkuncogtam, de elég abszurd lett volna a jelenlegi szituációban. Most én szólaltam meg.

– Dumbledore nem tudja, hogy tudok erről az egészről. Voltaképpen átadott engem. Én pedig, bármennyire is irtózom ettől az egésztől, nem áll szándékomban visszamenni. Megölni pedig ugyebár nem lenne szerencsés dolog. – Aljas vidámsággal nézett rám.

– Csak nem arra utalsz teljesen önként, hogy tartsalak magam mellett? Ennyire reménytelennek érzed a helyzeted, vagy csupán elment az eszed? – Milyen vidám! Aljas gazember… Mégis, az utolsó tény megállapítása az elmémről, végül kibukott belőlem a kuncogás.

– Talán. Nem mindegy? Úgysem igen izgat senkit, hogy én mit szeretnék. – Különös fény villant a tekintetében, nekem pedig egyből elmúlt a nevethetnékem. Szorított az ujjain, amik simán tartották az államat, de nem fájt még most sem. Ilyen közelről feltűnt, milyen hideg a férfi egész lénye, az érintése. Talán az, ahogyan ez a jelenlegi teste formát öltött, volt az oka a csontig hatoló fagynak, vagy hogy kiszakította magából a lelkét, és darabokra cilálta? Pillantásom az arcára rebbent, s el kellett ismernem, volt valami földöntúli szépség a szoborszerű arcban. Még ha egy kegyetlen, lelketlen lényé is volt. Belül megráztam magam. Mégis miken jár az eszem? Ez Voldemort volt, nem pedig olyasvalaki, akiben gyönyörködnöm kéne.

Nem tudom hogyan, s mikor történt. A gondolataim közt elveszve arra eszméltem, hogy az az ijesztően hátborzongató fagy, ami körülölelte a férfit, átillant az ajkaimra. Néhány másodpercig nem is fogtam fel mi történik, csak előrébb dőltem, bele a borzongató hideg forrásába. Az elmém csak sokkal ezután volt képes felfogni, hogy amit éreztem, azok hűvös ajkak voltak. Döbbenetemben elnyílt a szám, mire még beljebb furakodott. Megcsókolt. Minden-idők legrettegettebb sötét mágusa megcsókolt. Alig néhány perce még megölni akart.

A testem nem úgy reagált, mint vártam. Mintha nem is érdekelte volna, kitől kapja a csókot. Még a saját testem is elárul. Hát már magamban sem bízhatok? Annyira eltűnődtem a helyzet komikusságán, hogy nem is igyekeztem kibontakozni a csókból. Miért is nem? Az első érvem, hogy nem volt rossz. A második, hogy kifejezetten jó volt. A harmadik? Már én is visszacsókoltam.

Kezem a varázsló hűvös, izmos nyakára csúsztattam. A tenyerem forrón hatott a jéghideg bőrön. Az érintésemtől beledermedt a csókba, majd egy pillanat múlva már egy lépésnyi távolság ült közénk. Pihegve meredtem Voldemortra, ő pedig leolvashatatlan arccal rám. Nem tudom, melyikünket lepte meg jobban az, ami az imént történt. Talán egyikünk sem tudná erre a választ. Csak megtörtént.