Kedvencekhez adás
35

Kölcsönpulcsi

Fülszöveg:

Egy történet a csalódásról, felejtésről és újrakezdésről.

Beszívom az illatát.

Rossz emlékek törnek fel bennem, valahányszor kezembe veszem a pulcsiját. Eszembe jut ilyenkor, hogy hazudott. Bárcsak ne tette volna.
Minden olyan szép és tökéletes volt addig, amíg meg nem jelent az a másik lány. Mindvégig azt gondoltam, hogy beleavatkozik kettőnk tündérmeséjébe… de lehetséges, hogy csak most látom tisztán, hogy talán mégiscsak én voltam a harmadik személy kettejük történetében.
Összehajtogatom a pulcsit, és elteszem a lehető legtávolabb helyre, mert látni sem bírom a történtek után… de nem bírok felejteni. Nem vagyok képes rá. Mert amint nyitom a szekrényt, hogy örök búcsút vegyek a pulcsitól, újra felötlenek bennem a közös pillanataink. Talán azok a percek nem voltak teljes mértékben a mieink… de felejthetetlenek voltak. A maguk módján.

Lekésve a buszomat, amely fél óránként jár csupán, idegesen forgolódok. Tudatalatt, talán egy égi jelt várok azzal kapcsolatban, hogy hamarosan hazajutok. Hát nem tudom. Annyira sötét már az ég alja, hogy abban sem voltam teljesen biztos, hogy nem múlt el még éjfél. Az út szélén a magasba nyúló lámpák állnak  mozdulatlanul – hallgatnak. Bizonyára megőrültem – gondolom magamban – amiért egy lámpától várok segítséget.

– Bocsánat – böki meg egy fiú a hátamat, mire én lassan felé fordulok.

– Igen? – zavarodok össze azonnal.

– Nem tudod, hogy mikor jön a következő busz? – mosolyodik el ő is kétségbeesetten.

– Fél óra múlva – felelem halkan, és mennék is már arrébb, de a fiú utánam szól.

– Furcsa – csillan meg a szeme a sötétben. – Már hónapok óta erre járok haza, de még sosem láttalak.

– Szerintem csak nem vettél észre – mondom szemrebbenés nélkül.

– Miért, te ilyen láthatatlan vagy? – kérdezi felvont szemöldökkel.

– Nincs jobb dolgod, mint engem vallatni? – idegeskedem dideregve a hidegtől.

– Tessék – veszi le a pulcsiját (!), és adja rám, mire én kérdőn meredek rá. Ez most ilyen hősködés? Rajtam nem igazán tud hatni az ilyesmi. Nem szokásom elolvadni egy ilyen gesztustól, most sem fogok.

– Már csak huszonöt perc – pillantok a telefonom zárképernyőjére, mire ő sóhajt egyet.

– Úgy csak lassabban telik az idő, ha folyton fürkészed. Egyébként Máté vagyok – mutatkozik be, de én csak értetlen fejjel bambulok rá.

– Nem kérdeztem – mondom neki ártatlanul. – Te más vagy, ugye? – kérdi meg egyszer csak.

– Ezt meg hogy érted? – rázom a fejem.

– Nem lényeges. Csak olyan ismerősnek tűntél itt, az út szélén. És látod? Már itt is van a busz – mutat a zaj irányába. – Furcsa. Egész gyorsan eltelt ez a fél óra, nem igaz? – mosolyodik el ismét.

– Miért mosolyogsz ennyire rám? – pillantok rá a szemem sarkából, miközben mindketten felszállunk a buszra.

– Majd megtudod Eszter, majd megtudod… – mondja ködösítve, majd a busz elindul az úton, mi ketten is rálépül arra az útra… ami végül csupán könnyeket hozott.

Mérgemben összegyűröm a pulcsit. Egész nyúlós az anyaga, annyira, hogy sajnálatos módon nem tudom szétszakítani. Fogok egy ollót, és már elkezdtem volna vagdosni a textilt, mikor a zavarodott tükörképemmel találom szemben magam.

… tönkretett. A szavai, a feledésbe fulladt ígéretei, a jobb napoké… teljesen eltorzított. A szemem karikás – napok óta nem aludtam. A hajam rettenetesen kócos – pedig mindig szögegyenes. Lefogytam – vézna vagyok, mint egy nádszál – és nem érzek az égvilágon semmit: se szomorúságot, se boldogságot, csak a nyomort, és az űrt, amit Ő hagyott.

Tegnap beszéltünk. Gyomorszorító érzés volt őt újra látnom, mert még nem sikerült feldolgoznom azt, amit velem tett.

– Nem tudom, miért vagyok itt – jegyeztem is meg halkan.

– Hogy beszéljünk – ült le mellém, majd megfogta a kezemet, és nekem valami el kezdett motoszkálni a gyomromban. Csalódottság… pontosan.

– Lenne még értelme… szavaknak? – néztem a szemébe megrökönyödötten.

– Igen! – csillogott ugyanúgy a szeme, mint aznap éjszaka is. – Még nincs veszve minden – szorította meg finoman a kezemet.

– Minden? – ismételtem meg őt monotonon. – Mindent elvettél tőlem, mindent, mikor rájöttem, hogy már egy éve a szemembe hazudsz folyamatosan. Fáj – gördült le egy könnycsepp a szempillámról.

– Hibáztam, de…

– Ha most azzal fogsz jönni, hogy a megbocsátás a legnagyobbak erénye, el se kezdd – vágtam bele a szavába. – Nincs mit megbocsátanom – álltam fel hirtelen. – Mert nem te követtél el hibát. Hanem én – mondtam hirtelen, mire ő is felállt a kanapéról.

– Ne mondd ezt – kérte nyomatékosan.

– Pedig mondom. Te már azon az éjjel, mikor először találkoztunk, már akkor is csak amiatt a fogadás miatt szóltál egyáltalán hozzám – forrtam a dühtől. – Ember vagyok, de te nem vettél annak engem. Mit kaptál a “megszerzésemért”? Egy ezrest, esetleg egy kétezrest? Talán egy kupont is?

– Túlreagálod, Eszter. Fogadásnak indult, igen, de…

– Mondanék valamit – vágtam bele ismét a szavába. – Egy seggfej vagy. Megjátszod az érzéseidet, hazug szavakat súgsz naív fülekbe, merte te ehhez értesz. Valamiféle szeretethiányod lehet gondolom, de semmi közöm hozzád. Többé már nem… de valószínűleg soha nem is volt. Abban az illúzióban ringattál, hogy fontos vagyok neked. Miattad elhanyagoltam a barátaimat, összevesztem az öcsémmel, és most már tudom, hogy a talpamra kell állnom, mert többé már nem leszek a naív és ártatlan kislány, aki veled voltam. Felébredtem.

Mondanám, hogy soha többé ne keress, de úgysem fogsz. És az sem érdekel, ha együtt nyálaskodtok majd azzal a lánnyal az orrom előtt, mert igen, még évekig egy suliba fogunk járni, és igen, érettségiig nézhetem a pofádat, és most, hogy végre  talpamra álltam, hadd mondjam el, hogy egy egoista barom vagy, nem tudom, hogyan váltál ilyenné, de őszintén szólva már nem is érdekel, és itt nem én, hanem te voltál és vagy az egyetlen áldozat, mert azzá tetted magad a saját hülyeséged által – mondtam az egészet az arcába, és nem vártam meg, hogy válaszoljon, hanem egyszerűen faképnél hagytam.

Hát ennyi a történet.

… és még mindig magányosan hever ott az a pulcsi. Az első találkozásunkkor nálam maradt, aztán végül azt mondta, tartsam meg. Nem dobtam ki, nem vágtam fel. Mert kell valami… valami, ami emlékeztet rá, hogy egykoron ki voltam. Azt pedig, hogy ki vagyok most… igen, arra büszke vagyok. Mert egyszer az életben, csak egyszer, de emelt fővel törtem össze. Ennyi nekem is kijár, azt hiszem.

… most megyek aludni. Régebben Abban a pulcsiban aludtam. Most már a saját testemben. Minden feketeség, leolottam a lámpát. Mintha a szabad ég alatt feküdnék… mintha ott fönn a csillagok ragyognának, melyek csalfa reményt sugallnak…

… nem is csillagok azok. Hanem gondolatok, gondolat. Az én saját, önálló, mégis láthatatlanul halk, belső hangom…