Macskaszem

Pianoheart2753

2020. szeptember 23.

A kormány rándulását hangos fékcsikorgás kísérte. Az árok szélétől alig néhány centire állt meg az autó. Az úttesten ülő sziluett lusta tehetetlenséggel figyelt.

Fülét hegyezte, a fényeszóróba meredt.

A holdvilágos úton néha elsuhant egy-egy újabb jármű, felvillant egy fényszóró, majd ismét sötét lett. Tökéletes, hangtalan sötét.

Az árnyalak nem mozdult. Az elhaladó autókat figyelte, füle és bajsza ilyenkor megrándult.

A hűs szeptemberi éjszaka illata beszivárgott az ablakon. Leállítottam a motort. Kiszálltam. Hagytam, hogy testemet átjárja a csípős hideg. A csontjaimig hatolt. Fáztam. Éreztem… még mindig éreztem.

„Mikor múlik már el? Mikor leszek végre érzéketlen?”

Az autóm előtt transzcendens nyugalommal ülő macskára pillantottam. Elkövettem a legnagyobb hibát. Mélyen a szemeibe néztem. Haldokló, keserű jelen tükrébe. Tehetetlen, reményvesztett belenyugvás. Üres, mint amilyen a tükörképemé. Ha most elütöttem volna, ugyanezzel a tekintettel hagyta volna el ezt a világot.

Nem futott, nem adott hangot, nem küzdött. Feladta az életet. Egy tehetetlen, otthontalan életet.

Újabb autó haladt el, újabb fény, újabb tovatűnő hang. Mit számít? Nem tudom, honnan hová tart. Jelentéktelen átutazó. Semmi dolgom vele. Az idő allandó mozgása számomra dermedt káosz.

Nem számít. Nem érdekel egy olyan világ, melynek szemében láthatatlan vagyok. Céltalan létezésem rögzített pont az örökmozgó időfolyamban. Minden magányos, jelentéktelen, közömbös.

Akár a fekete macska is lehettem volna. A szeme tükör, benne én a tükörkép. Talpig feketébe öltözött alak. Egy árnyék, egy sziluett.

Tekintetünk szalagja összefonódott. Pont, mint a kislány cipőfűzője… de hiszen a fekete mancsokon nincs is cipő. Letérdeltem, hogy beköthessem a cipőfűzőt…

a hajszalagot is…

Feltámadt a szél, kikapta kezemből a láthatatlan kis szalagot. A cipő kopott. Nincs, ki viselje.

Könnyek szöktek a szemembe. Gyűlöltem a macskát, a szelet, az elhaladó autókat, a csillagos eget. Esküdt ellenségem pedig maga az idő lett.

„Megállj! Add vissza! Maradj itt! Még egy kicsit…!”

Nem.

Mindig elmegy.

Távoli, elérhetetlen… lehetetlen.

Te(l)hetetlen vagy.

Halott.

Ketyeg az óra.

A macskaszemek még mindig gyermeki ártatlansággal szegezték nekem a kérdést: szeretni, vagy szeretve lenni? Melyikre vágyom jobban? Ő nem árulta el. Talán mert maga sem tudta. Elég, ha túléli. Ezért élünk, hogy túléljünk. Nem tartozunk senkihez, nem várnak haza, nincs kinek hálásak legyünk, akit viszont szeressük.

„Akkor miért nem vetted ölbe a macskát? Miért nem vitted magaddal?

A szereteted megmenthette volna…”

Nem tudtam rávenni magam. Nem éreztem igazságosnak ráerőltetni a szeretetem. A gondoskodásom teher lett volna számára. Hamis szeretet, ami másnak szól. Önámítás, árulás. a halott emlékének megcsúfolása. Hogyan tudnám a kislányom arcát macskaszemmel helyettesíteni?

Menni készültem. Még egyszer visszapillantottam. Alaposan emlékeimbe véstem a fekete macskát. Hogy sose felejtsem el, mennyire érzéketlen lettem. Mindig emlékeztet majd rá. A fekete macska, akit hagytam az úton elpusztulni.

Tüskés termések tapadtak koszos szőrébe. Az egyik fülénél teljesen kihullt a szőr. Féloldalasan ült, mintha fájdalmai lennének jobb oldalt. Hosszú farka tehetetlenül lógott a földön. Nem akarta, talán nem tudta megmozdítani.

Bordáinak körvonalai hangosan kiáltottak segítségért.

Nem volt több, mint csont, bőr és kosztól ragacsos szőrcsomó… és kihunyt fényű szempár.

Menni készültem, ő is feltápászkodott. Jobb mellső mancsát a levegőben lógatva sántított.

Még egyszer rám emelte a tekintetét, mintha mondani akart volna valamit…

Lassan vonszoltam magam az autómig. A hátsó gyermekülés még mindig üresen árválkodott, benne érintetlenül hevert egy régi plüssmackó.

Remegő kézzel fogtam meg a kormányt.

Miért nem tudok szeretni?

Miért nem tudok gondoskodni?

Miért nem tudom elfogadni a szeretetet?

Legördült egy könnycsepp, beindult a motor.

Egy puha kis test dörgölőzött a lábamhoz halk szuszogással.

Hisztérikus zokogás hangja vegyült monoton dorombolással.